''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... VIII.0
''VIII.
Másnap hajnalban indultunk Granadába. Kellemesen hűvös volt az idő, a
forró éjszaka után szinte meglepődtem a simogató szellő hideg leheletét
érezve. Raquel jött értem, nagy, nyitott sportkocsija volt, természetesen
fehér. Ő vezetett, és remekül nézett ki. Fehér selyemsállal kötötte be a
fejét, és nadrágban volt. Amikor kiszállt az autóból, hogy csomagjaimat
bepakolja, a sarki lottóárusnak még a szája is tátva maradt. Szomorúan
konstatáltam, hogy engem viszont meg sem nézett, még egy pillantásra sem
méltatott, pedig egészen csinosnak találtam magam drapp sortomban és fekete
trikómban.
- Milyen helyes vagy, Paquita! - villantotta rám mosolyát Raquel. Megint
olvasott a gondolataimban, legalábbis így éreztem. A jobboldali ülésről
kikecmergett Maria is, aki természetesen elkísérte Raquelt a nagy utazásra.
Én beültem hátulra, az öregasszony is visszabújt, és elindultunk Manolóért.
Raquel nagyon jó kedvében volt, halkan dúdolgatott.
Manolót az Atocha pályaudvar melletti parkolóban vettük fel, mert már
hajnalban kiment oda, hogy készítsen néhány felvételt a pálmaházról. Az
állomás körül nagy volt a forgalom, emberek százai siettek a vonatokra. Úgy
tűnt, mintha az egész város utazna. Én nagyon kedveltem ezt a pályaudvart. A
nyüzsgést, a hangosbemondó állandó duruzsolását, a kis vendéglőket, ahol
reggelire csokoládés süteményt adtak tejeskávéval. Szerettem ráérősen
álldogálni az újságárusok színes standjai előtt, és néhány percig magamba
szívni a magazinok tarka címlapjainak bódító hatását... Most azonban csak
távolról csodálhattam az Atocha téglaszínű épületegyüttesét, melynek nagy
üvegtábláin itt-ott átvillant az egyre jobban erősödő napfény.
Manolo egy buszmegállóban állt, fahéjszínű nadrágot viselt, és vanília
árnyalatú inget. Amint megláttam, elmosolyodtam, de legnagyobb bosszúságomra
ezt Raquel is észrevette a tükörből. Nem szerettem, ha találkozott a
tekintetünk, ezért, még mielőtt Manolo beszállt volna, átcsúsztam a Maria
mögötti ülésre.
Manolo fürgén megkerülte a kocsit, és bevágódott mellém. Csak egy
kisebbfajta fekete utazótáska volt nála.
- Jó reggelt a szép hölgyeknek - mondta, és kivillantotta szépséges
fogait. Ez mindig rendkívüli hatással volt rám, nagyon erotikusnak találtam.
- Hamar ideértetek, éppen most jöttem ki a megállóba - csevegett Manolo,
látszott, hogy ő nagyon is jó kedvű, csakúgy, mint Raquel. Maria viszont,
hozzám hasonlóan, teljesen némán ült, olyan volt, mintha valamitől félne,
mintha valami rossztól tartana.
- Maria, ne izgulj, engedd el magad, dőlj hátra kényelmesen, nem lesz
semmi baj - nyugtatgatta az öregasszonyt Raquel, majd hátrafordult hozzánk.
- Szegény, retteg az autóktól, fél a sebességtől, a nagy forgalomtól -
magyarázta, és Maria hozzátette:
- Megpróbálok aludni, csak akkor szóljatok, ha már Andalúziában leszünk,
ott majd visszatér az életkedvem és a bátorságom is.
Mindannyian nevettünk, Raquel megfordult a kocsival, és rátért az egyik
kivezető útra. Amikor a piros lámpánál fékezett, a körülöttünk lassító
kocsikból átkiabáltak neki a férfiak.
- Hová mész, szépségem? Akarod, hogy legyek a sofőröd? - kérdezte egy
meglepően szőke hajú férfi, aki egy Mercedesben terpeszkedett, a hátsó
ülésen.
- Szállj át hozzám, te tündér! Az egekbe viszlek! - szemtelenkedett egy
másik férfi, aki egy kétajtós fekete kocsiból hajolt ki.
Raquel válaszra sem méltatta őket, összeszorított szájjal ült, csak a
sebváltón nyugvó keze remegett meg egy pillanatra a dühtől. Aztán gázt
adott, és villámgyorsan kiugrott a mellette állók közül.
- Neveletlenek - sziszegte fogai között. - Hogy lehetnek ilyen
magabiztosak? Azt hiszik, egy férfi ettől vonzó? - mondta félhangosan
Raquel.
- Nyugodj meg, aranyom, csak te vagy túl szép, erről van szó - mondta
Maria, aki a jelek szerint mégsem tudott elaludni. "Túl szép..." - gondoltam
magamban, és szerettem volna tudni, vajon Manolo mire gondol, de nem szóltam
semmit. A férfi némán ült mellettem, kezeit az ölébe ejtette, és úgy láttam,
mintha elpirult volna.
Mire kiértünk Madridból, mintha Raquel jókedve is visszatért volna.
Biztonságosan, simán vezetett, de nagyon gyorsan. Az volt néha az érzésem,
mintha repülnénk. Raquel egy furcsa, szomorú dalra zendített, Manolo pedig a
tájat nézte. Nem volt sok néznivaló, különösen azután, hogy rátértünk az
autópályára. Kedvem lett volna beszélgetni, de nem akartam félbeszakítani
szép sofőrünk éneklését. Arra gondoltam, talán Raquel azért énekel, hogy ne
kelljen beszélnie, hogy ne faggathassuk az életéről. Tulajdonképpen hagyta,
hogy belépjünk mindennapjaiba, sőt, ő maga invitált. Ugyanakkor nem engedett
tovább a kapunál, vagyis nem engedte, hogy megérintsük a lelkét. Legalábbis
nekem nem hagyta.
Unalmamban figyelni kezdtem a dalok szövegére. Andalúz dalok voltak,
arabos hajlításokkal és szívszaggató szöveggel. Azon töprengtem, hogy miért
nem kedveltem én soha azelőtt ezeket a dalokat. Talán azért, mert Raquel is
kellett hozzá, ő volt az az isteni hangszer, amelyen megpendült ez a
csodálatos muzsika. A dalok, melyeket akkor, Granada felé énekelt a
kocsiban, mind arról szóltak, hogy mennyire szeretne magának társat találni,
hogy mennyire szeretné, ha észrevenné őt az, akit kedvel, hogy hiába
próbálja bárki lebeszélni, szívének nem tud parancsolni.
Manolóra néztem, hogy hátha megérti a tekintetemből, hogy én is ezt érzem
- iránta. Epekedő pillantásom azonban megtört közönye falán, és darabokra
hullt. Helyesebben szólva a férfi csak irányomban volt közönyös. Lopva, és
nagyon diszkréten, de Raquelt figyelte, az ő arcát nézte a tükörben, és a
bőre sugárzásából megéreztem, hogy érti a dalokat. Manolo megértette, hogy
Raquel neki énekel, egyedül csak neki, hogy őrá vágyik, és neki kínálja a
szerelmét.
Ott, a kocsiban megint belémhasított a felismerés, hogy ők ketten
egymásba szerettek, végérvényesen, és visszavonhatatlanul.
Tudtam, jól tudtam, hogy csak én ámítottam magam korábban. Madridi
szobámban áltattam magam, hogy Manolo mégis megússza, nem kerül a szépséges
pók hálójába, és továbbra is szabad ember lesz. Abban reménykedtem, hogy
lent, Délen, végre kicsit nyugtunk lesz, végre lesznek üres óráink, és
talán, talán Manolónak végre elárulom nagy titkomat, a csörgedező szökőkutak
között végre beszélek neki szerelmemről...
Ahogyan őket néztem, nagysokára kitisztult az elmém, és megértettem, hogy
felesleges vagyok, éppúgy, mint Maria. Ők ketten már senki mást nem
érzékelnek, csak egymást. Olyan volt, mintha hirtelen felébresztett volna
valaki a legszebb álmomból. Vagy inkább mintha ott, a kocsiban kezdődött
volna egy rémálom...
Bár a sportkocsinak nem volt teteje, és borzalmasan vágott a huzat, mégis
éreztem, ahogy kettőjük között izzik a levegő. Raquel fehér sálját
fátyolként lebegtette a szél, és ahogy kibomlott, előrehullott a haja.
Manolo nem nézett már a fájdalmasan vöröslő tájra, csak előre. Azt sem vette
észre, hogy én meg őt nézem, olyanná kezdett válni, mint akit megbabonáztak.
Raquel dalaiban méreg volt.
Manolo fel-le emelgette a kezét, a cipője orrával furcsa kis mozdulatokat
tett. Vakítóan fénylett az inge, és én úgy láttam, ez a fényesség egyre nő,
és egyre közelebb jön hozzám. Lehunytam a szemem, és hirtelen úgy éreztem,
mintha forogna alattam az ülés, és éles szúrást éreztem a gyomrom táján.
Próbáltam felnyitni a szemem, de nagyon nehezemre esett. Aztán hallottam
távolról, hogy valaki szólít, de olyan volt az egész, mintha víz alatt
lennék.
- Gyorsan, add oda a vizet - mondta Raquel Mariának, Manolo pedig fölém
hajolva dörzsölgette a halántékomat, és azt mondogatta:
- Rosszul vagy, Paquita? Rosszul vagy? Mi van veled?
Én végre ki tudtam nyitni a szemem, és rájöttem, hogy megálltunk,
valahol, egy út széli parkolóban.
- Rosszul lettél, Paquita - mondta Raquel. - Biztosan éhes vagy, enned
kell, Maria már előkészítette a reggelit - folytatta kedvesen. Igaza volt.
Úgy éreztem, csak lyuk tátong a gyomrom helyén. Maria finom szendvicseket
pakolt elő, mindannyian hozzáláttunk a falatozáshoz. Én nem szóltam semmit,
magam sem tudtam, hogyan lettem ennyire rosszul, korábban sosem fordult elő.
Raquel és Manolo próbáltak megnevettetni.
- Biztosan attól lettél rosszul, hogy énekeltem - tréfélkozott az
énekesnő, és úgy tett, mintha ártatlan volna, mintha nem akarná elvenni
tőlem Manolót. A férfi is tréfálkozott, a fényképezőgépével ugrált
körülöttem, és azt kiabálta, hogy "csak még egy fotót, kedves hölgy, az UFO
magazinba!" Nekem nem volt kedvem nevetni, és Maria is csak álmatagon
nézett. Egy óvatlan pillanatban Raquelhez fordult, és odasúgta neki, hogy
"aztán nehogy ezt is megbánd!".
Manolo nem hallotta, mert éppen elsétált egy papírkosárhoz. Raquel
idegesen felnevetett, és hanyagul legyintett. Engem figyelemre sem
méltattak, talán nem is jöttek rá, hogy elkaptam e mondat hangfoszlányait.
Visszaültünk a kocsiba, és folytattuk az utat. Én azon töprengtem, mit
akart vajon mondani mindezzel az öregasszony. Raquel nem énekelt többet, de
én arra gondoltam, hogy nyilai már úgyis célba találtak, több románcot nem
kell énekelnie, Manolót már sikerült magához kötnie.
Carry
(Pécs)