''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... VII.0
''VII.
A szerkesztőségben valósággal örültek annak, hogy Délre utazunk, hiszen -
mint a főnök mondta - Madridban a júliusi hőségben teljesen uborkaszezon
volt. Alig érkezett híres ember, legalábbis hivatalosan, a fővárosba.
Mindenki szabadságát töltötte valahol. Az emberek viszont, akik a strandokon
feküdtek, vonatokon zötykölődtek vagy hűvös szobájukban pihengettek,
szerettek volna érdekes, izgalmas történeteket olvasni, szórakoztató
interjúkat nagy sztárokkal, kis pletykákat hírességek magánéletéről. Az
unatkozó, nyaraló embereket egyáltalán nem érdekli, hogy ilyesféle sztorikat
nyáron nagyon nehéz keríteni. A főszerkesztő lelkemre kötötte, hogy lenn,
Andalúziában járjak nyitott szemmel, és ha nem akadok egy hűsölő
világsztárra sem, akkor írjak szenvedélyes hangú riportokat az andalúz
zenéről, szokásokról. Manolót pedig megbízta, hogy minden érdekességet
fényképezzen le, és ne szentelje minden idejét Raquel fotózásának. Manolo
persze nem volt az a fajta, akit a fényképezésre bíztatni kellett, hiszen az
újság fotóanyagának jelentős részét ő szállította, a beérkezett levelek
szerint az olvasók nagy megelégedésére.
Madridban hihetetlenül meleg volt. Még éjszaka közepén is 30 fokot
mutatott a hőmérő. Ablakomban a virágaim teljesen elkókadtak, hiába
locsoltam őket állandóan, olyan volt, mintha a víz már elpárolgott volna.
Irigyen gondoltam Raquel kertjére, ahol pompáztak a virágok, és ahol olyan
hűvös volt, hogy szinte semmit nem lehetett érezni a rekkenő melegből.
Esténként a kávéházak megteltek iszogató emberekkel, mindenki jeges
narancslét vagy ásványvizet kortyolgatott. Csak a merészebb turisták
próbálkoztak azzal, hogy sangríát igyanak, a spanyolok ebben a forróságban
lemondtak ennek a különös italnak az élvezetéről.
Kisétáltam a Plaza Mayorra, mely az esti kivilágításban szebbnek tűnt,
mint nappal. Az árkádok alatt sétáltam végig először, aztán kiültem a tér
közepére. A magam módján így vettem búcsút Madridtól, jóllehet, csak
egyhetes utazásra készültem, mégis kicsit összeszorult a szivem, hogy itt
kell hagynom ezt a nyüzsgő, zsúfolt várost. Madrid furcsa hely.
Mondják, az ember első benyomása az, hogy ilyen nagy tömegben nem lehet
élni. A második benyomása viszont az, hogy csakis ilyen helyen lehet élni,
ekkora tömegben. Ez a város hozzámnőtt. Vagy talán én nőttem bele az utcáin
hullámzó emberáradatba. Madridban is tudtam egyedül lenni, ahogy figyeltem
az embereket és saját lelkem hangjait, nem is vettem észre a forgalom zaját.
A téren üldögélve átadtam magam a paella illatának, és hagytam, hogy a
fájdalmas gitárszó agyamig hatoljon. Madrid egyet jelentett nekem Manolóval.
Arra gondoltam, vagy itt tudom leélni az életemet, vagy a világ végén. Mivel
az utóbbiról nem tudtam, merre lehet, továbbra is ülve maradtam a kőpadon,
és nézelődtem.
A turistákat néztem, akik a világ minden tájáról érkeztek ide,
útrakeltek, hogy eljussanak erre a vörös épületekkel körülvett térre. Sokan
voltak, sokfélék, mint bárhol másutt, Európa nagyvárosaiban. Vajon nekik mit
jelent Madrid? Érzik-e, hogyan sóhajt hajnalban a város, mikor ébredezik?
Bosszankodnak-e, ha kiszárad a szájuk, mikor a Sierráról betörnek a szelek a
madridi utcákra?
Nekem Madrid sokat jelentett. Manolo lépteit őrízték az utcák, nevetését
repítették a szelek. Ő nézett rám a kapualjakból, és hangja csendült az
üvegpohár falán. Búcsúztam Madridtól, és az járt az eszemben, hogy talán
Manolótól is. Tudtam, együtt vágunk neki az útnak, de nem sejtettem, mit
tartogat pontosan ez a kirándulás.
Granada várt, mesés andalúz tájak, de szívemben több volt a keserűség,
mint az öröm. Fájt az a gondolat, hogy Manolo megszereti Raquelt, és látnom
kell szerelmük kivirágzását. Úgy éreztem, Manolo nélkül nem tudok
visszatérni Madridba, és nem tudok többé dolgozni. Ő volt számomra minden,
nem tudtam elviselni azt a balsejtelmű gondolatot, hogy elhagy. Az egész
város őrajta keresztül épült bele az idegeimbe. Semminek nem volt értelme,
ha arra gondoltam, hogy nem ábrándozhatom róla tovább... Madridtól ezért úgy
búcsúztam, mintha nem láthatnám többet.
Arra kértem az istent, hogy inkább engem se szeressen soha Manolo, de ezt
a lányt felejtse el. Csakhogy a legfőbb hatalmakkal nem lehet alkudozni. Én
hiába ajánlottam fel önmagamat, a mérlegnek nem volt másik serpenyője.
Lesüllyedtem a saját, egyoldalú áldozatommal, és végeérhetetlen sötétség
kerített hatalmába. Ahogy felpillantottam az égre, hirtelen egy reflektor
fénye szántott végig a sötétségen. Elszégyelltem magam, és rájöttem, milyen
önző, könyörtelen vagyok. Szerettem volna más lenni, szerettem volna
önfeledten nevetgélni a teraszon, de nem ment. Légüres tér vett körül,
erőtlen voltam, és béna, nem tudtam, mit kezdjek magammal. Mintha visszafelé
járt volna az óra mutatója... Manolo egyszerűen bennem lakott. Belülről
feszített, de nem tudtam kivetni magamból. Olyan volt, mint egy fájó
daganat, amellyel együtt kell élni.
Felálltam, és elindultam haza, hogy a hosszú utazás előtt kipihenjem
magam. Hazaérve azonban egy szemhunyást sem aludtam.
Carry
(Pécs)