''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... VI.0
''VI.
Manolóval úgy beszéltük meg, hogy külön érkezünk Raquelhoz. Én már negyed
órával a megbeszélt időpont előtt az utcájukhoz értem. Csigalassúsággal telt
az idő, de nem akartam előbb bemenni. Abban reménykedtem, hogy talán Manolo
is hamarosan feltűnik valamelyik irányból, és mégiscsak együtt mehetünk be a
házba. Fel és alá sétálgattam, fekete körömcipőm azonban nagyon szorította a
lábamat. Szürke kosztümben voltam, és elképesztően melegem volt. Beálltam
egy leanderbokor árnyékába, és pontban 7 órakor odasétáltam Raquel háza elé.
Manolo nem volt sehol. Ez egyrészt örömmel töltött el, mert arra gondoltam,
talán mégsem fontos neki ez a nő, hiszen nem ért ide időben. Megragadtam
minden szalmaszálat, hogy féltékenységem tengeréből partra evickéljek. Másik
gondolatom viszont az volt, hogy Manolóval talán történt valami, és azért
késik. Míg az előbbi gondolatom örömmel, ez az utóbbi aggódással töltött el.
Maria, az andalúz öregasszony nyitott ajtót, és szokásával ellentétben
szinte szó nélkül vezetett Raquel szobájába. Ez egy másik szoba volt, mint
ahol korábban jártunk, nem is szoba, inkább kisebbfajta terem. A
befüggönyözött ablakon át nem tört be a kinti hőség, kellemesen hűvös volt a
helyiségben. Egyik sarokban egy kis szökőkútból víz csörgedezett, és az
egész szoba tele volt élő virágokkal és kényelmes fotelokkal, pamlagokkal.
Egyik fal mellett egy faragott szekrényke állt, és rajta egy fehér vázában
Manolo orchideacsokra.
Olyan mesés volt ez a szoba, hogy úgy éreztem, mintha az Ezeregyéjszaka
meséiben járnék, de legalábbis a granadai Alhambrában. És a szoba legnagyobb
pamlagán ült maga Seherezádé, azaz Raquel. Fehér, egyszerű pamutruhát
viselt, és titokzatos virágillatot árasztott. Mosolyogva állt fel, amikor
beléptem, hogy köszöntsön. Végtelenül kedves volt, nyoma sem volt
tekintetében a múltkori fölényeskedésnek, olyan csendes és halovány mosolyú
volt, mint egy áttetsző tündér.
- Üdvözöllek, Paquita - mondta, és hellyel kínált maga mellett.
- Megengeded, hogy tegezzelek? - kérdezte mosolyogva, és én bólintottam.
- Örülök, hogy eljöttél. Manuelre még várnunk kell, mert elromlott az
autója, és csak most fog elindulni otthonról, taxival - folytatta Raquel, és
én teljesen elképedtem, mert Manolo kocsija még sosem volt rossz.
Szerettem volna megkérdezni, hogy mikor telefonált, de Raquel más témára
tért át. Közben lopva megint körbenéztem a szobában, de sehol nem láttam
telefont. Raquel az időjárásról beszélt, aztán a virágairól, de én úgy
éreztem, hogy mindez csak álca. Az volt a benyomásom, hogy közben a
gondolataimban olvas, és halk beszédjével csak a figyelmemet próbálja
elterelni. Hűs mentateával kínált, és meg sem várva Manolót, rátért arra,
hogy miért hívott minket ide, a házába.
- Paquita, szeretném, ha megértenél engem - kezdte. - Egy
fényképsorozatot szeretnék készíttetni magamról, nem a nyilvánosság számára,
hanem kifejezetten magamnak, a saját albumomba. Nem szeretem, amikor
jöttment fotósok, pletykalapok fényképészei törnek rám, hogy lefotózzanak.
Manuel nem volt ilyen, ő megértett engem, és jó képet készített rólam. Ezért
szeretném felkérni erre a munkára. Később, esetleg, ha az újságok fotót
kérnek tőlem, majd az ő képeiből válogatok, és nem hagyom többet, hogy mások
is lefényképezzenek - ezeket mondta, és rámmosolygott.
- A fénykép - folytatta, - nem egyszerűen egy darab papír. A jó
fényképnek lelke van, őrzi annak érzéseit, akiről készült. A fotó mágikus
erejű, ezért csakis a legnagyobb mesterek gépe elé szabad odaállni.
Én elképedve néztem Raquelre, mindez nekem még sosem jutott így eszembe.
Arra gondoltam, hogy manapság, amikor az álló- és mozgóképek tízezrei között
telnek napjaink, kinek jut még eszébe a fotó ereje, varázsa. Csupa képes
dolog vesz minket körül; a magazinok, könyvek, tévék, számítógépek korában a
kép megszokottá és hatástalanná vált. És ott ült mellettem egy nő, aki hisz
még a kép mágikus erejében, hatalmában, aki meg akarja állítani a világ
túlzott kiszínezését. Raquel olyan volt, mintha a középkorból maradt volna
itt. Hangjával bűvölő, képekben hívő, misztikus alak. Néztem az arcát, és
arra gondoltam, valahol, mélyen, rokonlelkek vagyunk, ő is bírja bensőjében
azt a belső békét és csendet, ami engem éltet.
Ám ahogy az arcát néztem, tudtam, hogy őt annyi titok lengi körül, hogy
hasonlósága ellenére is teljesen más ember, mint én.
- Mire gondolsz? - kérdezte Raquel, és én ezt mondtam:
- Értem, hogy mit szeretnél, és miért akarod ezt. De azt nem tudom, hogy
nekem mi a szerepem az egészben... -
Raquel sejtelmesen elmosolyodott.
- Tudom, hogy Manuelt mennyire szereted - mondta halkan. Bennem hirtelen
megállt a vér.
- Hogy érted ezt? - kérdeztem, és Raquel azt válaszolta, hogy látja,
milyen jó kollégák vagyunk mi ketten, mintha testvérek lennénk (még ő is
ezzel jön!). Ezért tőlem is beleegyezést akart kérni, hogy egy hétig Manuel
vele dolgozhasson.
Ez talán hihetőnek is tűnt volna, de láttam Raquel szája szögletében egy
apró rándulást. Ettől a perctől kezdve éreztem, hogy Raquel felfedezte
titkomat, tudja, hogy szerelmes vagyok Manolóba, tökéletesen megértette
féltékenységemet is, és ezért hívott ide, talán azért is, hogy
kiengeszteljen. Tudnia, látnia kellett azt is, hogy szenvedélyem
viszonzatlan, sőt azt is, hogy Manolo vak, nem veszi észre a szerelmemet.
Gondolkozni kezdtem, vajon Raquel hogyan jött rá minderre? Talán én magam
árultam el titkomat mozdulataimmal vagy szavaimmal? Úgy éreztem, ott állok
lemeztelenítve ezelőtt a nő előtt. Szerettem volna betakarózni, elfutni vagy
fölényesen hazudozni Manolóval kapcsolatosan, de sem mozdulni, sem
megszólalni nem tudtam. Hiába beszélt akármiről Raquel, nem tudtam figyelni
rá. Mint a villám, ért a felismerés, hogy ő nemcsak az én titkomra jött rá.
Ha szeme volt, már az első találkozáskor látta, hogy Manolot mennyire
felkavarta, hogy a férfi őrülten beleszeretett.
Szívem azt kalapálta, hogy minden elveszett. És abban a pillanatban
belépett Manolo, aki fehér ingjében és mohazöld nadrágjában olyan volt, mint
egy istenség. Nekem még hevesebben kezdett verni a szivem, de Raquel arcát
hiába fürkésztem, semmi jel nem árulta el érzelmeit. Manolo arcát pedig a
homályban nem láttam.
- Üdvözlöm a hölgyeket - mondta Manolo, és mindkettőnk előtt kissé
meghajolt. Nagyon szinpadias volt, olyan, amilyen sosem szokott.
- Sajnálom, hogy késtem, de elromlott az autóm, és telefonálni sem tudtam
- mentegetőzött.
- Hogyhogy nem tudtál telefonálni? - kiáltottam fel meglepetésemben, és
felhúzott szemöldökkel Raquelre néztem, aki azonban nem kapta el a
tekintetemet, hanem felállt, és az italok körül foglalatoskodott. Manolo
kézmozdulatokkal kérdezte tőlem, hogy mi bajom van, miközben Raquel hátat
fordított. Én nem szóltam semmit, csak bosszúsan legyintettem, mert volt egy
olyan érzésem, hogy Raquel még a hátával is lát.
Manolo is kényelmesen elhelyezkedett, és éppúgy szemügyre vette a szoba
berendezését, mint én. Raquelre szinte rá sem nézett, pedig az énekesnő úgy
siklott fehér ruhájában az asztal körül, mint egy nesztelen kígyó. A haja
időnként meglebbent mozdulataitól. Végül visszaült a pamlagra, és Manolónak
is elmondta a kívánságát.
- És Paquitának mi lenne a feladata? - kérdezte Manolo eltöprengve, és ez
nekem jól esett. Jó volt, hogy nem feledkezett meg rólam. Raquel
elmosolyodott, és csak ennyit mondott:
- Semmi -, aztán folytatta: - mégis szeretném, ha velünk jönne, biztosan
találna ott is megírni való témát. Tudom, hogy szeretnek egymás közelében
lenni.
Manolo rám nézett, és szinte egyszerre kérdeztük meg Raqueltól:
- Hová kellene mennünk?
Raquel magától értetődő természetességgel válaszolta:
- Hát Andalúziába.
Engem öröm töltött el, mindig szerettem Spanyolországnak ezt a déli
részét, Andalúzia mindig varázslatos érzésekkel ajándékozott meg. Láttam,
hogy Manolo ugyanerre gondol. A férfi rám nézett, én bólintottam.
- Megbeszéljük a szerkesztőségben, és indulhatunk - válaszolta Manolo,
Raquel pedig ismertette velünk a részleteket. Úgy tervezte, hogy először pár
napra Granadába megyünk, mert van ott egy háza, és az Alhambra kiválóan
alkalmas díszlet a fényképezéshez.
- Utána pedig van egy meglepetésem - mondta titokzatos mosollyal, és nem
volt hajlandó többet elárulni. Megállapodott Manolóval az árban, nekem pedig
azt mondta, készüljek fel egy hét pihenésre, ehhez mindent biztosít.
Rendkívül furcsa, de nagyon vonzó volt az ajánlata. Voltak kétségeim, de
el sem tudtam volna képzelni, hogy Manolo megy, én pedig maradok.
Megbeszéltük, hogy mielőbb indulunk.
Bár akkor délután még azt kívántam, bár sose lássam többet ezt a nőt,
végül mégis örültem, hogy együtt kelünk útra. Ráadásul Manolo a legkisebb
érdeklődést sem mutatta az énekesnő iránt, egykedvűen nézelődött, a szemét
sem igen emelte Raquelre. Arra gondoltam, talán mégis tévedtem, és rémeket
láttam.
Beszélgettünk még egy keveset, aztán Manolo azt mondta, el kell mennünk,
mert megígérte egy barátjának, hogy nála vacsorázunk. Én meglepetten néztem
rá, és láttam, hogy Raquel elkapta ezt a pillantásomat, de nem árulta el
magát. Bólintott, hogy rendben, és behívta Mariát. Miközben búcsúzkodtunk,
Manolo szeme rátévedt a kis csokor orchideára, mely a faragott szekrényen
állt. Mereven nézte a virágokat, aztán Raquelre pillantott. Az énekesnő épp
akkor nyújtott neki kezet, és Manolo egy hirtelen mozdulattal lehajolt, és
kezet csókolt. Olyan gyorsan zajlott le mindez, mint egy szempillantás.
Tüzes ütésként ért engem, beleégett a lelkembe, de mikor újból odanéztem,
nyoma sem volt az egésznek, Raquel mosolyogva állt, Manolo pedig az ajtó
felé igyekezett. Azon gondolkoztam, hogy álmodtam-e az egészet, vagy tényleg
megtörtént? Nem tudtam, hogy Manolo szívdobogását hallom-e, vagy a saját
vérem szalad olyan eszeveszetten.
Manolo tényleg elvitt egy barátjához, aki egy gyorsbeszédű olasz volt, és
óriás pizzát diktált belém zsúfolásig telt éttermében. Manolo igyekezett úgy
viselkedni, mint mindig, de én úgy láttam, Raquel kezének finom nyoma ott ég
a száján, és ezért sehogysem tudtam önfeledten nevetni tréfáin.
Carry
(Pécs)