Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                      ''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... V.0

                                     ''V.

   Madridban  tovább  tombolt a hőség. Az utcai hőmérők csúcshőmérsékleteket
mértek,  a  Cibeles  szobor  istenasszonya volt az egyetlen, aki jól tűrte a
meleget.  Úgy  álldogált  szekerével  és oroszlánjaival a Postapalota előtt,
mintha éppen indulna valahová. De mégsem ment soha, sehová, nem kelt útra és
nem  is  érkezett  meg. Egy buszmegálló padján üldögélve nézegettem a pompás
szobrot,  és  közben annyi minden eszembe jutott. Előttem futottak a kocsik,
üvegjeik  csillogása  szinte  bántotta  a  szememet.  Mindenki  siet,  rohan
valahová,   de  vajon  ők  megérkeznek-e  igazán?  Amikor  Cibeles  szekerét
nézegettem  itt,  Madrid legforgalmasabb terén, mindig ez jutott eszembe. Ez
az  istennő  talán  azért  áll  itt,  hogy az emberek elgondolkozzanak saját
céljaikról,  életükről.  Mi  lenne,  ha  hirtelen, csak egy-két percre, kővé
dermednének  a  cikázó autók? Mire gondolnának akkor a folyton siető utasok?
Mihez   tudnának   kezdeni  lélegzetnyi  nyugalmukkal?  Én  szerettem  volna
megállni,  eltöprengeni,  szemlélődni.  Szerettem volna lelassítani az időt.
Tetszett,  ha  az életem csendben zajlott, ha voltak pillanatok egyedül csak
nekem,  de a lármás Madridban ezt nehéz volt megvalósítani. A munkám is nagy
harsányságot,   rámenősséget   követelt,  de  a  lelkem  mélyén  megmaradtam
félénknek,  visszahúzódónak.  Mindig  élt bennem ez a kettősség, és miközben
riportjaimat  készítettem,  aközben  is  átsejlett  viselkedésemen  igazi, a
csendes  énem.  Talán  ezért  nyíltak  meg  nekem  az  emberek.  Talán ezért
kedveltek  interjúalanyaim,  mert érezték, hogy személyiségüket tiszteletben
tartom, hiszen belső hangom mindig ezt parancsolta.

   Manolóval   szemben   érzett   szerelmem   is  ezért  rejtőzött  a  csend
birodalmában.   Ő   belső,  rejtett  világomhoz  tartozott,  sosem  engedtem
felszínre  törni az iránta való érzéseimet, hiszen tiszteletben tartottam az
életét.  Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ajtóstul rohanjak a házba, hogy
vallomásaimmal  ostromoljam  és kellemetlen helyzetbe hozzam. Tudtam, amíg ő
nem  szeret  belém,  sosem  fogok szólni. Az egyoldalú szerelem nem tartozik
másra, az embernek egyedül kell hordoznia ezt a terhet.

   Barátok  voltunk,  sokat  tudtunk egymásról, de az a finom fonál, amely a
pókhálónál  is  vékonyabb,  ami a szerelmeseket összefűzi, minket nem kötött
össze. Gyakran elgondolkoztam, miért él bennem együtt tűz és víz, harsányság
és  mély  csendesség,  kirobbanó  életkedv  és  halk  befelé fordulás. Ahogy
visszagondoltam   kamaszkoromra,  csak  a  csendességre  emlékeztem.  Csúnya
voltam,  legalábbis  önmagam  előtt.  Szerettem  volna megváltozni, de a rút
kiskacsa  egyre  csak  hápogott.  Ám  az  írás  segített.  A  papírra vetett
gondolatok  kivezettek  teljes  befelé  fordulásomból, és ahogy telt az idő,
egyre  többet  voltam  emberek  között,  egyre  gyakrabban  voltam vidám, és
valahogy  megszoktam  elviselni  magamat  olyannak,  amilyen  vagyok. Közben
ráébredtem,  hogy mások is hasonlóak, mint én. A többi ember is csend és zaj
között  vezetgeti  szekerét,  mindenkiben  tűz és víz harcol, mert az emberi
lélek ilyen.
   Azon  az estén is éreztem ezt, amikor Raquel koncertjén voltunk. A dal, a
zene  képes  leginkább ráébreszteni az embert lelke és sorsa sokszínűségére,
arra,  hogy  nincsen  csak  jó és csak rossz, hogy a világ és benne az ember
nagyon  sokszínű,  de  az  egyes  árnyalatok mindenkiben megismétlődnek. Míg
Raquel énekelt, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább elviselni magányomat, úgy
éreztem,  meghalok  Manolo  nélkül,  de  aztán  hirtelen egy aprócska dallam
szárnyára  kapott,  elröpített  olyan  messze, ahol már nincsen bánat, nincs
magány,  és  nincsenek vágyak, ahol a színek összemosódnak, ahol mindenki és
minden  egy,  és  ahol  a  részleteknek  nincs  értelmük. A zene csodálatos,
felkorbácsolja  a  lelket,  de  ha  jó  zene, el is csitítja, dédelgeti és a
fájdalmat feloldja.

   Vártam  már  ezt az estét. Vártam az újabb találkozást Raquellel. Amint a
padon üldögéltem, arra gondoltam, hogy múltkori találkozásunkkor Raquel csak
felszította  érzelmeinket, Manolóban a szerelem pusztító tüzét, bennem pedig
a  féltékenység  zsarátnokát. Arra vágytam - valahol a lelkem mélyén -, hogy
most  talán  elsimítja  vad  érzéseinket,  mint  ahogy a koncertjén is dalai
hangfoszlányai  kisimították  a szenvedélyeket. Titkon azt reméltem, hogy ma
utoljára  fogjuk  őt  látni,  hogy  ma  valami  olyasmit  közöl  velünk, ami
visszatérít  minket  Manolóval a régi kerékvágásba. Arra gondoltam, talán ma
bemutatja a vőlegényét, vagy esetleg bejelenti, hogy visszatér Amerikába...

   Valójában  azonban  sejtelmem  sem  volt  arról,  hogy mit akar tőlünk. A
szívem  mélyén  még olyan érzésem is támadt, hogy Raquel mindent tud rólunk,
hogy  egyetlen  találkozás  alatt  leolvasta érzelmeinket. Lecsupaszítottnak
éreztem a lelkem, és kiszolgáltatottnak egész lényemet. Homályosan, távolról
mintha  valami mágikus erőt éreztem volna, és megborsódzott a hátam. Ahogy a
Cibeles  oroszlánjait  néztem,  még  az  is  megfordult  a fejemben, hogy az
énekesnőnek talán földöntúli hatalma van.

   Hangtalanul,  puhán  rámtelepedett  az éjszaka. Féltem attól, hogy reggel
lesz,  nem  akartam egy új hajnalt. Nem akartam Raquelhez elmenni. És főként
nem akartam Manolót elveszíteni...


                                    Carry
                                   (Pécs)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.