''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... V.0
''V.
Madridban tovább tombolt a hőség. Az utcai hőmérők csúcshőmérsékleteket
mértek, a Cibeles szobor istenasszonya volt az egyetlen, aki jól tűrte a
meleget. Úgy álldogált szekerével és oroszlánjaival a Postapalota előtt,
mintha éppen indulna valahová. De mégsem ment soha, sehová, nem kelt útra és
nem is érkezett meg. Egy buszmegálló padján üldögélve nézegettem a pompás
szobrot, és közben annyi minden eszembe jutott. Előttem futottak a kocsik,
üvegjeik csillogása szinte bántotta a szememet. Mindenki siet, rohan
valahová, de vajon ők megérkeznek-e igazán? Amikor Cibeles szekerét
nézegettem itt, Madrid legforgalmasabb terén, mindig ez jutott eszembe. Ez
az istennő talán azért áll itt, hogy az emberek elgondolkozzanak saját
céljaikról, életükről. Mi lenne, ha hirtelen, csak egy-két percre, kővé
dermednének a cikázó autók? Mire gondolnának akkor a folyton siető utasok?
Mihez tudnának kezdeni lélegzetnyi nyugalmukkal? Én szerettem volna
megállni, eltöprengeni, szemlélődni. Szerettem volna lelassítani az időt.
Tetszett, ha az életem csendben zajlott, ha voltak pillanatok egyedül csak
nekem, de a lármás Madridban ezt nehéz volt megvalósítani. A munkám is nagy
harsányságot, rámenősséget követelt, de a lelkem mélyén megmaradtam
félénknek, visszahúzódónak. Mindig élt bennem ez a kettősség, és miközben
riportjaimat készítettem, aközben is átsejlett viselkedésemen igazi, a
csendes énem. Talán ezért nyíltak meg nekem az emberek. Talán ezért
kedveltek interjúalanyaim, mert érezték, hogy személyiségüket tiszteletben
tartom, hiszen belső hangom mindig ezt parancsolta.
Manolóval szemben érzett szerelmem is ezért rejtőzött a csend
birodalmában. Ő belső, rejtett világomhoz tartozott, sosem engedtem
felszínre törni az iránta való érzéseimet, hiszen tiszteletben tartottam az
életét. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy ajtóstul rohanjak a házba, hogy
vallomásaimmal ostromoljam és kellemetlen helyzetbe hozzam. Tudtam, amíg ő
nem szeret belém, sosem fogok szólni. Az egyoldalú szerelem nem tartozik
másra, az embernek egyedül kell hordoznia ezt a terhet.
Barátok voltunk, sokat tudtunk egymásról, de az a finom fonál, amely a
pókhálónál is vékonyabb, ami a szerelmeseket összefűzi, minket nem kötött
össze. Gyakran elgondolkoztam, miért él bennem együtt tűz és víz, harsányság
és mély csendesség, kirobbanó életkedv és halk befelé fordulás. Ahogy
visszagondoltam kamaszkoromra, csak a csendességre emlékeztem. Csúnya
voltam, legalábbis önmagam előtt. Szerettem volna megváltozni, de a rút
kiskacsa egyre csak hápogott. Ám az írás segített. A papírra vetett
gondolatok kivezettek teljes befelé fordulásomból, és ahogy telt az idő,
egyre többet voltam emberek között, egyre gyakrabban voltam vidám, és
valahogy megszoktam elviselni magamat olyannak, amilyen vagyok. Közben
ráébredtem, hogy mások is hasonlóak, mint én. A többi ember is csend és zaj
között vezetgeti szekerét, mindenkiben tűz és víz harcol, mert az emberi
lélek ilyen.
Azon az estén is éreztem ezt, amikor Raquel koncertjén voltunk. A dal, a
zene képes leginkább ráébreszteni az embert lelke és sorsa sokszínűségére,
arra, hogy nincsen csak jó és csak rossz, hogy a világ és benne az ember
nagyon sokszínű, de az egyes árnyalatok mindenkiben megismétlődnek. Míg
Raquel énekelt, úgy éreztem, hogy nem bírom tovább elviselni magányomat, úgy
éreztem, meghalok Manolo nélkül, de aztán hirtelen egy aprócska dallam
szárnyára kapott, elröpített olyan messze, ahol már nincsen bánat, nincs
magány, és nincsenek vágyak, ahol a színek összemosódnak, ahol mindenki és
minden egy, és ahol a részleteknek nincs értelmük. A zene csodálatos,
felkorbácsolja a lelket, de ha jó zene, el is csitítja, dédelgeti és a
fájdalmat feloldja.
Vártam már ezt az estét. Vártam az újabb találkozást Raquellel. Amint a
padon üldögéltem, arra gondoltam, hogy múltkori találkozásunkkor Raquel csak
felszította érzelmeinket, Manolóban a szerelem pusztító tüzét, bennem pedig
a féltékenység zsarátnokát. Arra vágytam - valahol a lelkem mélyén -, hogy
most talán elsimítja vad érzéseinket, mint ahogy a koncertjén is dalai
hangfoszlányai kisimították a szenvedélyeket. Titkon azt reméltem, hogy ma
utoljára fogjuk őt látni, hogy ma valami olyasmit közöl velünk, ami
visszatérít minket Manolóval a régi kerékvágásba. Arra gondoltam, talán ma
bemutatja a vőlegényét, vagy esetleg bejelenti, hogy visszatér Amerikába...
Valójában azonban sejtelmem sem volt arról, hogy mit akar tőlünk. A
szívem mélyén még olyan érzésem is támadt, hogy Raquel mindent tud rólunk,
hogy egyetlen találkozás alatt leolvasta érzelmeinket. Lecsupaszítottnak
éreztem a lelkem, és kiszolgáltatottnak egész lényemet. Homályosan, távolról
mintha valami mágikus erőt éreztem volna, és megborsódzott a hátam. Ahogy a
Cibeles oroszlánjait néztem, még az is megfordult a fejemben, hogy az
énekesnőnek talán földöntúli hatalma van.
Hangtalanul, puhán rámtelepedett az éjszaka. Féltem attól, hogy reggel
lesz, nem akartam egy új hajnalt. Nem akartam Raquelhez elmenni. És főként
nem akartam Manolót elveszíteni...
Carry
(Pécs)