Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                     ''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... IV.0

                                     ''IV.

   A  hangversenyterem  zsúfolásig  megtelt.  Mi  nagyon jó helyen ültünk, a
harmadik  sor  szélén,  innen  közelből látható volt a színpad. Idősebbek és
fiatalok  egyaránt  eljöttek,  Raquelnek  ez volt az első madridi koncertje,
mióta   visszatért   Spanyolországba.   Vettünk  egy  műsorfüzetet,  melynek
címlapján  egy magányosan álló, fehér andalúz házacska volt látható. A dalok
között  voltak balladák, sevillánák, sőt andalúz költők megzenésített versei
is. Raquel műsorának azt a címet választotta, hogy "Fehér fénysugár".

   A  fiatal  nő  mindenféle  zenei  kíséret  nélkül,  egyedül  lépett  ki a
színpadra,  kezében  egy spanyol gitárral. A teremben minden fény kialudt, a
színpadra  csak  egyetlen  reflektor  fehér  fénycsóvája hullott, és a sötét
háttérből  előlépett  Raquel.  Mintha  egy  angyal szállt volna elénk: fehér
muszlinruhája   áttetszően   ragyogott,  szorosan  az  alakjára  tekeredett.
Hibátlan,  kicsit  lányos alakja volt, hosszú lábakkal, keskeny csípővel, de
asszonyosan telt keblekkel. Olajosbarnán csillogott a bőre, dúsan omló sötét
haját  kissé  megzabolázta,  itt-ott  csatokkal  tűzte  meg.  Egyszerre volt
ártatlan  tavi  tündér  és  perzselő  szemű  boszorkány.  Amikor  kilépett a
színpadra, többen elragadtatásukban felkiáltottak:

   - Milyen szépséges!
   Valóban,  én  is  így  éreztem.  Talán ennél a nőnél nincs szebb az egész
földkerekségen.  Manolo  arcát nehéz volt megfigyelnem, mert szemem még alig
szokott  hozzá  a  sötéthez.  Inkább  éreztem,  mint  láttam, hogy orrcimpái
megfeszülnek,  és  annyira  szorította  az  orchideacsokrot, hogy egy apróbb
virág  letörött,  és  a  cipőmre hullt. Én csúnyának és esetlennek, betegnek
éreztem  magam  lazacszín  ruhámban,  újra felszökött a lázam, és patakokban
folyt  rólam  a  víz.  Amint  Raquel  énekelni  kezdett,  hangja  átjárta és
betöltötte   a  termet.  Az  embereknek  csontjukig  hatolt  a  dallam,  míg
hallgattam  őt,  lúdbőrös  lett  a karom, és körülöttem is mindenki teljesen
átszellemült.

   Raquel hangja úgy szólt, mint ahogy elömlik a patak vize, mint ahogy árad
a  folyó,  és  magával  ragadja  az útjába kerülőket. Raquel dalai az emberi
lélek  legmélyebb  bugyraiba  hatoltak,  mint ahogy sötét erdőkbe váratlanul
betör  egy  csepp napsugár. Felszakította régi fájdalmak sebeit énekével, de
mély,  gyógyító  hangjával el is simította a szenvedést.

   Manuel  arca egészen megváltozott. Még sohasem láttam ilyennek. Mintha az
arca  mögött  jó  és rossz vívott volna csatát, mintha élet és halál vibrált
volna egyszerre a szemeiben.

   Raquelt  a  hallgatóság  felállva,  zúgó tapsviharral köszöntötte, többen
éljeneztek,  és  megpróbálták  rávenni,  hogy  énekeljen  újabb  dalokat. Én
azonban  tudtam,  hogy  nem  jön  ki  újra  a színpadra. Az interjúban, amit
újságunk  számára  leírt,  azt  "nyilatkozta",  hogy sohasem szabad egy dalt
kétszer  énekelni  egymás után, mert úgy elvész a varázs. Másodszorra elvész
az első.

   Amikor  a  hallgatóság  ráébredt,  hogy Raquelt nem lehet visszatapsolni,
hajigálni  kezdték  a  virágokat. Manolo is odadobta kis csokrát, amit egész
addig  szorongatott,  és  az  orchideák  aláhullottak a többi virág közé, és
hamarosan belepték a rózsák és tulipánok hegyei.

   Kifelé  indultunk  a  teremből,  de  nem tudtunk szólni. Manolo mindössze
annyit mondott, hogy "Jó volt". Nekem úgy tűnt, mintha a könnyeivel küzdene.
Szótlanul  baktattam  mellette,  és  alig  mertem  ránézni,  inkább  a követ
bámultam. Minden percben attól féltem, hogy a tűz a szeme sarkában eléget.

   A  kijárattól  a kocsi felé lépdeltünk, mikor hirtelenjében elénk toppant
egy öregasszony. Fekete ruhában volt, fején fekete andalúz csipkefátyol.

   Mindketten  nagyon megrettentünk, olyan szoka tlan látvány volt Madridban
az ilyen viselet.

   - Látom,  nem  ismernek  meg - mondta az  asszony. - Maria vagyok, Raquel
kisasszony házvezetőnője - tette hozzá hamiskás mosollyal.

   - Az úrnőm szeretné, ha holnap este 7 órakor megtisztelnék látogatásukkal
-  közölte,  és  ezután,  választ  sem  várva  Manolóhoz  fordult: - Uram, a
kisasszony köszöni az orchideákat, elviszi magával haza.

   Manolo  elképedve  bámult  az  öregasszonyra.  - Honnan tudja, hogy tőlem
kapta?  -  kérdezte a férfi, de Maria csak huncut szemhunyorítással jelezte,
hogy ezt sosem fogja elárulni.

   - Holnap várjuk magukat! - mondta, és gyors léptekkel visszament  a hátsó
bejárathoz. Manolo úgy állt ott, mint akit letaglóztak.

   - Nem  értem  -  mormogta  maga  elé  meredve.  -  Nem  volt  a csokorban
névjegykártya,  sem  egyéb. Honnan jött rá Raquel, hogy ki dobta a színpadra
ezeket az orchideákat?

   Én  szótlanul mentem mellette, és éreztem, hogy ez a csokor csak a titkok
kezdete.


                                    Carry
                                   (Pécs)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.