''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... II.0
''II.
Szörnyű napok következtek. Legszívesebben elbújdostam volna a világ
tekintete elől, de nem tehettem. Először úgy éreztem, mindennek vége van.
Úgy éreztem, sohasem lehet az enyém Manolo, ez a csodálatos férfi. A másik
pillanatban meg haragudtam rá, amiért készült cserbenhagyni, amiért másra
vetette a szemét. És miközben ilyen gondolatok jártak a fejemben, ott
kellett baktatnom mellette, el kellett viselnem a tekintetét, erőltetetten
nevettem a tréfáin. Úgy viselkedett, ahogy szokott, legalábbis megpróbálta.
Esténként, mikor hazamentem a szerkesztőségből, folyton csak arra
gondoltam, hogy talán már ott is van, már Raquel kertje előtt áll. Legvadabb
álmaimban pedig úgy láttam, hogy egy nagy, fehér lepel fonódik Manolo teste
köré, és egy hosszú hajú nő égő szeme villog felette. Ilyenkor mindig
felijedtem, és éreztem, hogy a madridi nyár minden forrósága éget. Úgy
éreztem, megfulladok. Kiszáradt a szám, és még a jégbehűtött limonádé sem
enyhítette a kínjaimat. Próbáltam nézni a TV-t, leültem az írógépem mellé,
de hiába. Nem érdekelt semmi. Elővettem kedvenc hímzésemet, de mindig
elvétettem a mintát. Bekapcsoltam a rádiót, de a vad, spanyol ritmusok csak
méginkább gyötörtek. Rettenetesen szenvedtem. Úgy éreztem, megöl a
féltékenység.
Egyik délelőtt egy Madridba látogató japán miliomossal készítettünk
riportot. Nagyon kifárasztott engem az angol nyelven folyó beszélgetés, és
Manolónak is elege volt az egészből, ráadásul az egyik filmje is elszakadt.
Madrid belvárosában állt a levegő. 47 fokot mutatott a hőmérő az utca napos
oldalán, és csurgott rólunk a veríték. Ebédidő volt, így hát lementünk a
Puerta del Sol-hoz, és beültünk egy kellemesen hűvös kávéházba. Manolo
farmernadrágban volt és vízkék ingben. A pincérnő úgy nézte, hogy
rámlöttyintette az ásványvizet. Manolo csak nevetett, és zsebkendőjével
próbálta felitatni blúzom ujjáról a nedvességet. "Kellett nekem hosszú ujjú
blúzt vennem ilyen hőségben!" - gondoltam dühösen.
- Jaj, bocsánat, nem tudtam, hogy a kedves felesége...- mentegeztőzött a
pincérnő rémülten, és irigyen nézett rám.
- Miért, az barátnőkre mindig ráborítja a vizet? - tréfálkozott Manolo.
A pincérnő felhúzott orral odébbsétált, de még a másik asztaltól is
visszanézett Manolóra.
Nekem a lélegzetem is elakadt, a szívem a torkomban dobogott. Egy
pillanatra elvonult előttem az egész élet, múlt és jövő. Mi volna, ha
tényleg én lennék ennek a csodálatos férfinek a felesége? Manolo azonban
magamhoz térített álmodozásomból.
- Akarod látni a fotót, amit Raquelról csináltam? - kérdezte, de válaszra
sem várva kinyitotta az aktatáskáját, és elővett egy kinagyított fotót.
A képen a szépséges énekesnő állt, áttetsző, fehér ruhában a hamvas
rózsák között - mint egy látomás. Hát ezért nem kellett "beállítani" a
képet, mert a modell olyan tökéletesen állt magától is. Tudtam, hogy Manolo
mestere a fényképezésnek, de ilyen jó képet még soha, senkiről nem csinált.
Raquel lénye valahogy áthatolt az élettelen papíron, és lelket, tüzet
varázsolt a képre. Miközben néztem, süllyedt és emelkedett velem a szék, és
a kávéskanalamat a hamutartóba tettem, és remegni kezdett a kezem. "Ezzel a
nővel képtelenség versengeni. Belekezdeni is felesleges ebbe a játszmába" -
gondoltam, és nagyon kicsinek, esetlennek és szürkének éreztem magam
hirtelenjében.
- Mi bajod, rosszul vagy? - kérdezte Manolo, és még egy pillantást vetett
a fotóra.
- A holnapi lapban lehozzák - bökött rá hanyag mozdulattal a képre, aztán
egykedvűen a táskájába süllyesztette. Már éppen kezdtem arra gondolni, hogy
csak képzelődtem, Manolónak egyáltalán nem tetszik Raquel, de abban a
pillanatban észrevettem, hogy az ő keze is remeg. Nem szóltam egy szót sem,
sőt az volt a legrosszabb az egészben, hogy valahol, a lelkem mélyén még meg
is tudtam őt érteni.
Összeszedtük holmijainkat, és bementünk a szerkesztőségbe. Útközben
Manolo bolondozott, pénzt dobott egy aranyra mázolt mozdulatművésznek,
lefényképezett egy nagyon-nagyon kövér néger asszonyt, aki a Sepu Áruház
előtt aludt a kövön, majd hosszas fejtegetésbe kezdett a szegény emberek
problémáival kapcsolatosan. Én csak fél füllel hallgattam, mert egészen
máson járt az eszem. Napokkal azelőtt még vállamra akartam venni az egész
világ gondját, oknyomozó riportokat akartam készíteni az elesettekről, a
számkivetettekről. Most pedig a saját terheimet sem tudtam elviselni,
lelkemen eluralkodott a saját problémám, és úgy éreztem, nem ismerek
magamra. Mintha minden erőm elhagyott volna, mintha megszűnt volna létezni
körülöttem a világ. Azt sem vettem észre, hogy eleredt az eső.
- Ezen a nyáron folyton esik. Nem is emlékszem ilyesmire - mondta Manolo,
és gyorsan bevonszolt egy eresz alá. Csuromvizes lett pillanatok alatt az
inge, és az én blúzom nyakán is agyonázottan lógott a masni. Nagyon
szerencsétlennek és csúnyának éreztem magam.
- Milyen helyes lány vagy te, Paquita - vetette oda nevetve Manolo.
Remekül értett hozzá, hogy mikor mit kell mondani.
Az eső minden irányból esett, talán még a föld alól felfelé is. Az
emberek beszaladtak a mozik, boltok előterébe, és a buszmegállók is
zsúfolásig megteltek. Én mélyeket lélegeztem. Vártam azt a jóleső érzést,
mely mindig elfog, ha elered az eső. De a szorítás a mellkasomban csak nem
akart engedni. Manolóra néztem, aki barna kezével vizes haját próbálta
hátrasimítani.
- Mondd - kérdezte kedvesen, - miért nem mész te hozzá egy rendes
emberhez?
Nyelvemen volt a válasz. Meg akartam mondani neki, hogy azért, mert
csakis őt szeretem. Ott állt mellettem, fél méternél is közelebb, szinte
éreztem, hogy lüktet nyakán az ér. Úgy éreztem, mintha nem is volna másik
ember, mintha ő volna én, és nem tudtam kinyögni egyetlen szót sem. Csak
forgattam számban a szavakat, de nem akartak világra jönni. Éreztem, hogy
szinte süt a bőröm, de nem mertem megkérdezni, hogy ő érzi-e. Lehunytam a
szemem, hogy könnyebben átvészeljem a pillanatokat, de így még lassabban
mentek a percek.
- Majd egyszer, talán férjhez megyek valakihez - préseltem ki a szavakat
nagy sokára. Manolo nevetett.
- A férfiak mind hülyék, ugye? - kérdezte, és fogalmam sem volt, hogy ezt
miért mondja. Aztán nem szólt semmit, egykedvűen bámulta az esőt.
A közeli buszmegállóba beállt egy piros busz. Mindketten rámeredtünk,
mert egy plakát volt az oldalán: "Raquel visszatért! Az énekesnő koncertje
július 25-én lesz..." Manolo hirtelen egészen megváltozott. Megbűvölve nézte
a zöld festékkel nyomtatott szavakat, és kilépett az esőre, hogy jobban
lássa a plakátot.
- Paquita, eljössz velem erre a koncertre? Ugye, te is kíváncsi vagy
Raquel hangjára? - kérdezte tőlem lelkesen. Az apró láng ott ficánkolt a
szeme sarkában.
- Persze, persze, hogy elmegyek - válaszoltam, de tudtam jól, hogy a
kínok kínját kell majd kiállnom azon a koncerten. Ha egy nő szívhezszólóan
énekel, a férfiak még akkor is beleszeretnek, ha nem túl szép, hiszen a dal
hatására átlényegül. És ha még ráadásul szépséges is...
Éreztem, hogy Manolónak már nem sokáig lesz szüksége rám. Mégis, valami
azt súgta, maradjak mellette, ne hagyjam magára Raquellel. Valami titkos
tanácsadó azt mondta belül, az agyamban, hogy talán megmenthetem magamnak,
ha vigyázok rá, és vele leszek, mikor elfogja a kísértés. Nem magamat
akartam kínozni, hanem őt megtartani, de valahogy ez a két dolog kezdett
egyet jelenteni számomra.
Carry
(Pécs)