''CSAK A SZÍVED, ÉS SEMMI MÁS... I.0
Opálos a reggel. A part szürke szikláin végigszalad a szél. Itt nyugalom
van, fehér színű napfény és a kék millió árnyalata. Szemben terpeszkednek
Marokkó hegyei...
A sors vezérelt ide, az Isten háta mögé, hogy a csend arcát
megismerhessem. Itt van kezdet és a vég; végén járok egy kontinensnek, s
előttem egy másik kapuja. Egy másiké, mely ezernyi titkot rejteget, de
csodáit nem adja egykönnyen. Alattam a sziklák valaha Afrika szikláit
ölelték. Régóta csak messziről áhítoznak egymás után, többé nem
találkozhatnak anyagaik, sem az égben, sem az óceán alatt. De sóhajtásukat
továbbviszi a szél, a víz, benne szunnyadnak álmaik a levegő hűvös ében és a
habok fodrában.
Száz arca van a nyugalomnak. Az egyiket szelek szabdalják, nap égeti,
tenger vize mossa. Ennek az arcnak neve is van. A városkát úgy hívják:
Tarifa.
Két éve történt. Érdekes, már két éve. Hogy elfutott kezeim között az
idő... Ahogy itt ülök a tengerparton, ezernyi emlék rohanja meg a
képzeletemet, és úgy érzem, papírra kell vetnem ezt a történetet. Ez az
íráskényszer egyrészt szakmai ártalom, hiszen újságíró vagyok. Azaz, voltam,
amíg nem költöztem ide, Tarifába. Másrészt valami hajt, hogy afféle
számvetést készítsek eddigi életemről, hiszen napokon belül harminc éves
leszek. Harminc év! Harminc évnyi magány és várakozás és remény...
Amikor kiülök ide, a víz mellé, mindig különösen magányosnak érzem
magamat. Régebben hittem a csodákban, vártam, hogy megszeret majd az a
férfi, akivel elképzeltem az életemet. Éveken át szerettem, de egyetlen nap
elég volt, hogy elvesszen a lelkem számára. Mindez nagyon régen történt, már
több évszázada vagy évezrede, legalábbis a szívem mélyén így érzem. Már két
teljes éve...
''I.
Azon a júliusi napon is, mint öt éve mindig, kollégámmal, Manuellel
rendületlenül róttuk Madrid utcáit. Ő fotósként dolgozott annál a képes
magazinnál, ahol én újságíró voltam. Naphosszat témákra vadásztunk a zajos
fővárosban, mely e napon elviselhetetlenül forrónak tűnt. Manuel ragyogóan
nézett ki krémszínű ingében és barna nadrágjában. Bronzosan ragyogott a
bőre, és világított hibátlan fogsora. Magas volt, magasabb, mint a spanyol
férfiak általában. Laza mozdulattal simította hátra fekete haját, és
megállás nélkül mókázott - mint mindig. Az a fajta férfi volt, aki könnyedén
veszi az életet, aki fütyül mások véleményére és csak pergeti a napokat. Nem
volt felesége, mindig azt mondta, jobban szeret egyedül élni.
Én kénytelen voltam jókat nevetni komédiázásán, mert olyan eredeti humora
volt. Igaz, jól tudtam, hogy a nevetéstől még csúnyábbnak látszom. Hozzám a
természet nem volt olyan bőkezű, mint Manuelhez. Csúnyácska lány voltam,
seszínű hajjal, fakó bőrrel és szabálytalan arcvonásokkal. Míg Manuel maga
volt a megtestesült latin istenség, rám apám mindig azt mondta, csak
szégyent hozok külsőmmel a spanyolokra. Ez az egész dolog azonban általában
nem foglalkoztatott. Újságíró voltam, a belső értékeket tartottam
fontosabbaknak, az írással felépítettem magam köré egy mesevilágot. Ez a
világ azonban menten szertefoszlott, ha megláttam Manolót. Ő annyira
tökéletesnek tűnt a szememben, csinos volt, jóképű, intelligens, kedves és
szabad. Bár egyidősek voltunk, ő ezer évvel fiatalabbnak látszott nálam. Ha
egymás mellett mentünk az utcán, még a férfiak is őt nézték, engem pedig
észre sem vettek.
De az én problémám tényleg nem ez volt, hiszen másra én sem néztem. Én
belé, Manolóba voltam szerelmes, attól a pillanattól kezdve, mikor évekkel
ezelőtt megláttam őt a szerkesztőségben. Szerelmes voltam belé,
reménytelenül, és persze, titokban. Talán néha észrevette, hogy megremeg a
kezem, ha rám néz, de volt olyan tapintatos, hogy sosem mondta. Öt éve
vágytam rá, hogy egyszer megöleljen, de ezek a vágyaim mindig éjszaka
éledtek. Nappal, mikor mellettem ment, és fényképezőjének táskáját lóbálta,
mindig tudtam, hogy ő nem engem keres. Nőkről sosem beszélt, de azt pontosan
tudtam, hogy nem szerelmes senkibe, mert nem láttam azt a fényt a szeme
csücskében, ami minden szerelmes ember szemében ott villog. A magaméban
valósággal lángolt.
Ismertük Madridot, mint a tenyerünket. Én riportokat készítettem
valamennyi híres és unalmas emberrel, aki a fővárosban élt vagy megfordult
valamilyen esemény kapcsán. Manolo pedig próbált előnyös portrékat készíteni
róluk. Néha egyik-másik kép szörnyű ronda lett, mikor előhívta a filmeket,
mindig jókat nevettünk. Nem tudtunk egymás nélkül dolgozni, én is mindig
elolvastam neki cikkeimet, mielőtt legépeltem volna. Manolo szeretett engem
- úgy, mint a testvérét. Sokszor hívott "húgocskájának", de persze én nem
erre a megszólításra vágytam. A szerkesztőségben a többiek "ikreknek"
tituláltak bennünket, hisz folyton, mindenhová együtt mentünk.
Ezen a forró napon Madrid egyik előkelő negyedébe tartottunk, hogy
riportot készítsünk egy híres énekesnővel, aki Amerikából tért haza.
Kamaszlányként fedezték fel elsöprő tehetségét, egy cadizi fesztiválon,
évekkel ezelőtt. Istenáldotta csillag volt, olyan hanggal, mely csak nagyon
keveseknek adatik. Bármilyen dalt énekelt, tiszta hangja patakként tört elő
a torkából. Ám volt egy jellegzetes tulajdonsága: sosem engedte, hogy
magnókazetták vagy lemezek halott anyaga nyelje el a hangját. Aki élvezni
szerette volna a művészetét, annak el kellett mennie a koncertjeire. Mivel
éveken át Amerikában élt, sem Manolo, sem én nem hallottuk és nem láttuk
sohasem. A szerkesztőség archívumából előbányásztunk egy cikket, amit 7-8
évvel azelőtt írtak róla, amikor még Spanyolországban élt. A cikk mellett
illusztrációként egyetlen fényképet találtunk. Egy nagyszemű, copfos fiatal
lány képét, aki fehér ruhában áll egy mikrofon előtt, mögötte pedig az egész
színpad sötét.
Manolo elhatározta, hogy egész sorozat képet fog készíteni erről a
titokzatos énekesnőről, én pedig úgy éreztem, életem nagy riportja előtt
állok. Lapunknak különösen szüksége lett volna erre, hiszen az eladott
példányszám egyre apadt. Így tervezgettünk Manolóval, aki a Gran Víán
megvásárolta a szükséges filmtekercseket. Bekaptunk egy-egy halas
szendvicset, és elindultunk célunk felé.
A ház, ahol az énekesnő lakott, fehérre meszelt, egyszerű épület volt,
kertje azonban annál látványosabb. Mediterrán pompa tárult elénk, ahogy
beléptünk. A madridi vízhiány dacára aprócska patakok csörgedeztek a
virágágyások között, és egy andalúz tájszólással beszélő öregasszony
vigyázta a bejáratot.
Manolóval egymás tenyerébe csaptunk, mint minden "bevetés" előtt, és
elindultunk a ház felé. Az öregasszony megállás nélkül beszélt, és
betessékelt minket a ház verandájára.
- A kisasszony rögtön jön - mondta, Manolo pedig rám nézett, és
hunyorított. Ez nála azt jelentette, hogy utálja, ha megvárakoztatják. Nem
kellett azonban sokat várnunk. Az egyik ajtó kinyílt, és belépett az
énekesnő. Álomszép volt. Láttam, amint Manolo szinte kővé dermedt, de még
rajtam is végigfutott a hideg. Raquel, az énekesnő, egy fiatal, huszas évei
elején járó lány volt, a legszépségesebb nő, akit valaha is láttam.
Egyszerű, fehér ruhát viselt, haja csaknem derekáig ért, és nem volt rajta
semilyen ékszer vagy festék. Olyan volt, mint egy áttetsző lepke vagy egy
felsejlő látomás. A szemében azonban volt valami baljós fény. Mosolyogva
nyújtott kezet mindkettőnknek, hellyel kínált, és jégbehűtött narancslét
hozatott. Könnyedén, de kimérten beszélt. Közölte, hogy a "vele készült"
interjút már megírta, feltett kérdéseket önmagának, és válaszolt is rájuk;
másról pedig nem hajlandó beszélni. "Ennyit életem interjújáról" - gondoltam
magamban, és összehúzott szemöldökkel néztem az énekesnőre, de Raquel nem is
figyelt rám.
- Melyikük a fotós? - kérdezte, de mielőtt Manolo megszólalhatott volna,
észrevette a fotóstáskáját, és elmosolyodott, bólintott. Manolo megszólalt:
- Szeretnék készíteni önről egy fényképsorozatot, kisasszony. Jó lenne,
ha valami rózsaszín ruhát venne fel, az a szín jól illene a kerti virágok
színéhez és a bőre barnás árnyalatához, de ahogy gondolja... - folytatta
bizonytalanul, mert látta, amint Raquel arcáról lehervad a mosoly. Az
énekesnő így válaszolt:
- Csak egyetlenegy felvételt készíthet, ha nem lesz elég jó, akkor magára
vessen. És jobb, ha tudja: én sohasem hordok rózsaszín vagy más efféle
holmikat. Csakis fehér ruhában járok, ebben kell lefényképeznie, amiben
vagyok.
Manolo elkeseredetten nézett rám, de hiába próbáltunk erősködni, a fiatal
nő hajthatatlan maradt. Ahogy összenéztünk, láttam, hogy kollégám is arra
gondol, amire én: még sosem láttunk ilyen elkényeztetett, akaratos
teremtést. Manolo nem tehetett mást, így is kénytelen volt beleegyezni az
énekesnő feltételeibe, hiszen nem térhettünk vissza dolgavégezetlenül a
szerkesztőségbe. Kivonultak a kertbe, és - mivel nem volt jobb dolgom - én
is mentem velük.
Raquel odalépett egy rózsatőhöz, és egy, talán a föld alól támadt virgonc
szellő fellebbentette kissé a ruhája alját. Abban a pillanatban megláttam
Manolo szemében az apró fényt, amit hiába kerestem éveken át. Csak
harmadszorra sikerült kicsatolnia a táskája szíját. Szokásaitól eltérően nem
keresett "kedvező szöget", nem utasítgatta Raquelt, hogy jobbra nézzen, vagy
balra tartsa a kezét - pedig máskor mindig így szokott tenni a modelljeivel.
Egyszerűen szembeállt az énekesnővel, és elkattintotta a gépet. Utána némán
mindent elpakolt, és visszament a házba. Nagyon furcsa volt nekem, hogy
semmit sem szólt, hiszen máskor annyit beszélt és tréfálkozott. Most nem
volt egyetlen szava, egy mosolya sem. Olyan volt, mint akit elvarázsoltak
vagy megbabonáztak. Furcsa szorítást éreztem a mellkasomban.
- Milyen mogorva a kollégája. Talán megsértettem valamivel? - kérdezte
Raquel ártatlan arccal, de én csak megráztam a fejemet. Táskámba csúsztattam
az előre megírt "interjút", és csak arra vágytam, hogy mielőbb kívül
kerüljünk ebből a fehér házból. Miközben az öregasszony kikísért bennünket,
arra gondoltam, hogy erről a fehér ruhás lányról még fogok hallani. Manolo
még mindig szótlanul ballagott mögöttem, de én tudtam, hogy nem csak a harag
vette el a szavát. Jól ismertem őt, minden lélegzetvétele bennem élt.
Tudtam, hogy most halálos seb érte. Raquel azonban nem csupán Manolo szívét
ejtette rabul. Engem is megsebzett azzal, ahogy őrá nézett. A férfit
egyetlen tekintetével magához kötözte, engem pedig végtelen kétségbeesésbe
taszított. Ahogy ballagtunk az utcán, én arra gondoltam, talán csak
képzelődöm. Szívem mélyén azt kívántam, bár sose mentünk volna abba a házba.
Még imádkoztam is magamban, hogy tűnjön el ez a rémálom. Megráztam a fejem,
de hiába. Manolo továbbra is némán baktatott mellettem, kerülte a
tekintetemet, és én képtelen voltam felfogni, mi lesz ezután.
Carry
(Pécs)