''JOHN
John a kedvenc karosszékében ült, s lágyan körülölelte testét a puha
sötétség. Fejében kusza gondolatok kavarogtak. Tulajdonképpen ő sem tudta,
mit csináljon, csak azt érezte, tennie kell valamit, mert ha ő nem tesz
semmit, akkor senki sem segíthet rajta. Gondolatai egyre lassabban peregtek,
s egyre szürkébbé váltak.
A házat hideg csend vette hatalmába, kélyesen nyújtózott végig a
szobákon. Csak a távoli város halk zajai próbálták néha megtörni hatalmát.
John lassan elaludt. Álmában egy régi ismerősével volt egy fogadáson. Az
asztalon finom ínycsiklandó illatú ételek sorakoztak arra várva, hogy végre
valaki megízlelje tökéletes ízüket, s legalább egy aprócska
gondolatfoszlánnyal elismerését fejezze ki a szakácsnak. Az ismerős elhívta
Johnt az asztaltól ki a teraszra. John is tudta, hogy most el kell neki
mondania azt, amit érez, de nem tudta megtenni. Csak egy óriási gombócot
érzett a torkában, s némán szomorúan állt a lány előtt. A lány egyre
türelmetlenebb lett, majd lassan előrehajolt. Ajka John ajkaihoz ért, majd a
két ember szenvedélyes csókolózásba kezdett. John el sem hitte, hogy nem is
kellett megszólalnia. Végre! Újra érezte a szerelem bársonyos puhaságát,
ahogy megérinti a szívét. Ezt az érzést szinte már elfelejtette az eltelt
egy év alatt.
Egy autó haladt a házhoz vezető saras úton. Még a fényszóróit is
bekapcsolta, mert tudta, hogy John már nagyon várja. Már csak néhány méter
lehetett hátra, amikor lekapcsolta a fényszórókat, kikapcsolta a motort és a
ház elé gurult. Mindíg így szokta. Furcsa volt neki, hogy még nem jött elé
John, de nem ijedt meg. Becsöngetett.
John felriadt álmából, de gondolatai még mindíg a lány körül jártak.
Annyira szeretne már újra szerelmes lenni, de nem képes kimozdulni sötét
helyzetéből.
Persze van egy hű barátja, Nigel, aki mindíg a szívén viselte a sorsát,
de mégsem kérheti meg a lányt John helyett.
Nigel újra megnyomta a csengőt. John felkelt a karosszékből és ajtót
nyitott. Arcán a mosolynak semmi jele sem látszott, de talán csak álmos
volt. Nigelnek nem tetszett John viselkedése.
- Mi van veled? - kérdezte Nigel John-t. - Máskor már ahogy megálltam az
autóval, te már kint voltál az ajtóban.
- Nigel! Elfáradtam. Nem bírom tovább. Inkább feladom. Hát nem érted? Nem
vagyok képes kapcsolatot teremteni egy lánnyal sem! - panaszolja John.
- Dehogy nem! - biztatja Nigel. - Bízz már bennem! Most is...
- Nem! Nem! - vág közbe John. - Már elvittél száz helyre. Több ezer nővel
kerülhettem volna kapcsolatba, de én eggyel sem voltam képes. Figyelj Nigel!
Én nagyon tisztellek téged, tudom, bármit megtennél, csak hogy újra
boldognak láss. De én egyszerüen képtelen vagyok ilyet megtenni. Azok a nők
nem az én stílusomban élnek! Én komoly kapcsolatra vágyom.
- Persze, te mindíg arra vágytál. Túl nyugodt életet akarsz élni. Ha én
nem jönnék ide, s nem cibálnálak el itthonról, ki sem mozdulnál a házból,
igaz? Lépj már tovább! Brigitta is azért hagyott el, mert túl komolyan
vetted.
- Ne! Brigittát ne említsd. Túlságosan fájdalmas, még ilyen hosszú idő
után is.
- Na jó. De most aztán tessék felöltözni és aztán induljunk, mert
mindjárt elkésünk, és nem áll szándékomban az árokba borulni.
- Miért, hova megyünk már megint?
- Ne törődj vele, majd meglátod!
- Mondd már meg! Mit titokzatoskodsz?
- Egy házi összejövetelre hívtak meg. Csak néhányan leszünk.
- De nem is ismerek senkit, akkor minek menjek? Csak hogy a nyakadon
lógjak egész este?
- Éppen azért gyere, mert nem ismersz senkit. Itt az alkalom!
- Itt az alkalom. Hányszor hallottam már ezt, aztán...
- Na elég a sok beszédből, gyerünk indulás!!!
John és Nigel már úton voltak. John eléggé letört volt. Ő sem értette
miért, de már nem volt kedve az egészhez. Nigel sem értette John-t, de
szerette volna, ha végre sikerül neki szerezni egy lányt. Az igaz barát
mindent megtesz a barátjáért, de azért nem őrült, hogy az egész életét
elrontsa miatta, mert ő nem képes összeszedni magát. Mindennek van határa.
Nigel kissé felidegesítette magát John közönyösségén, de amikor eszébe
jutott Margaret, rögtön mosolyogni kezdett, ránézett John-ra, majd elnevette
magát. Még nem beszélt arról, hogy meghívta egy munkatársnőjét az
összejövetelre.
- Most meg mit nevetsz? Ja persze, előre nevetsz rajtam, ahogy megint
elrontom valahol. Szép kis barát az ilyen, mondhatom.
De Nigel csak mosolygott tovább. Nagyon biztos volt magában. Elvégre ez
John utolsó lehetősége. Ha elszúrja...
Röpke fél óra alatt oda is értek, hisz csak a város túloldalára kellett
utazni. Kiszálltak az autóból, John szokás szerint megigazította zakóját,
majd mindketten bementek.
Odabent már jó hangulat volt. Néhányan az asztal körül ültek, néhányan
félrevonulva beszélték az új pletykákat. Néha hangos kacagás törte meg a
monoton zsivalygást. Margaret is ott volt már. Ott ült a díványon és a
házigazdával beszélgetett. Szemlátomást ő is nagyon jól érezte magát.
Meglátta Nigel-t, s fejével biccentett. Nigel és John odamentek hozzájuk.
Nigel bemutatta John-t először a házigazdának, majd Margaretnek. Margaret
csodálattal bámulta John-t. Miért nem látta még eddig Nigellel. John nem
szólt egy szót sem. Nigel észrevétlenül oldalbabökte John-t, majd egy
kézcsók után távozott. John egyre zavartabb lett. Végül Margaret kezdte a
beszélgetést. John és Margaret egyre kötetlenebbül beszéltek. Észre sem
vették, milyen gyorsan telik az idő. John az órájára pillantott. Negyed
tizenegy volt. Ideje volt elbúcsúznia. Megköszönte a kellemes beszélgetést
és megkereste Nigel-t. Nigel egy ismeretlen nővel beszélgetett, s láthatóan
nagyon jól érezték magukat. Nigel ahogy meglátta John-t, rögtön megkérdezte
tőle:
- Nos, mi történt?
- Jót beszélgettünk.
- Tetszik?
- Hm. Hát... Igen. Nagyon tetszik. - súgta Nigel fülébe.
- Akkor hát elkérted a címét, kértél tőle randevút?
- Nem.
- Akkor tedd meg!
- De...
- Menj már!!!
- Igenis "főnök".
John lábai elkezdtek remegni. Tudta, hogy ha elrontja, Nigel nem fog
többé segíteni neki. Végre odaért Margarethez, de nem szólt, csak állt
némán. Alig láthatóan próbálta kinyitni a száját, de végül összezárta
ajkait. Margaret ismét elévágott.
- Nos, nem találta meg Nigel-t?
- De igen, csak még elbúcsúzik. - hadarta John, majd elhallgatott. John
magában harcolt magával. Meg akart szólalni, de nem mert. Pedig meg kellett,
hogy tegye. Már megint elakadt? De végül elhagyta száját a megváltó mondat.
- Hölgyem, elkérhetném a címét?
Margaret nem lepődött meg, sőt. Már várta, hogy megkérdezze. Nigel mesélt
már neki John-ról, ígyhát tudta milyen félénk, de hogy ilyen jóképű, azt nem
gondolta volna.
- Természetesen, de szólítson most már Margitnak.
- Jól van. Margit.
- Helyes. Hm, most rögtön hazamegy, nem ér még rá egy kicsit?
- Hát végül is ráérek, de miért kérdezi?
- Szóval szeretném, ha hazakisérne, mert egyedül jöttem és már késő este
van.
- Semmi probléma, majd Nigel-lel elvisszük.
- Mondom szeretném, ha hazakisérne, mert késő este van és félek egyedül.
- Ja, értem. Hát persze, nagy örömmel.
Végre itt már John is megnyugodott. Úgy látszik Margit nem engedi, hogy
John elrontsa. Nagyon boldog volt, hogy eljött Nigel-lal. Ekkor eszébe
jutott az álma, amit délután álmodott. Elmosolyodott.
Az úton még sokat beszélgettek. Egyik percben John átkarolta Margaretet.
Hevesen vert a szíve. Azt gondolta, most Margaret lerántja magáról és pofon
vágja, de ehelyett Margit puha karját érezte a dereka körül. Nagyon boldog
volt.
Hamarosan megérkeztek Margit háza elé. John átölelte Margitot. Margit
érezte John tomboló férfiasságát. Az igazat megvallva nagyon megtetszett
neki, s meg is kívánta, így hát halkan érzékien a fülébe súgta:
- John! Gyere fel hozzám!
Majd a végén kicsit megharapta John fülét. John azt hitte vége a
világnak, vagy most omlik rá a ház fala. Nem hitt a fülének. Majd kiugrott a
bőréből. Másfél év után ismét egy csodálatos éjszaka előtt áll. John
megcsókolta Margitot, majd elindultak fel a lépcsőn.
A lakásban csend volt, csak a hűtő hallatta monoton zúgását. Az ajtón
kívül elfordították a kulcsot a zárban, kinyílt az ajtó, majd két sötét
árnyék suhant a szobába, mintha a világ kegyetlensége elől menekülnének.
Levették kabátjaikat, bementek a szobába, majd forró csókolózásba kezdtek.
Margaret levette John ingét és ledöntötte az ágyra...
Irházy Róbert
(Cegléd)