''ÖRÖKKÉ VELED
Szeretnék ott lenni veled, bárhol is vagy most, bármit is csinálsz most.
Tudom, segíteni nem tudnék neked - mert az akadályokat sajnos magadnak kell
lerombolnod -, de szeretnék ott lenni veled, akár láthatatlanul is; nem
zavarnálak, csak néznélek szótlanul. Figyelném válladra omló barna, selymes
gyönyörű hajad; gyöngy szemeidet, amint könyvekbe mélyednek; puha kicsiny
kezeidet, melyekkel írsz és lapozol. Nézném mézédes piros ajkad, mely a
tanszöveget suttogja; orrodnak két piciny lukacskáját, ahogy az éltetőt
szippantja be s lelkedből kis darabokat ad vissza a térbe. E kis darabokat
én elfognám, belélegezném s így a lelkeddel az én lelkem egyesülne,
megőrizné azt örökre. Szeretem az aranyos fülecskéidet, melyek felfogják a
tanárok szavát s amelyeken át a szívedig hatolnak az én félénk, gyengéd
szavaim is. Lesném egész lényedet egyszerre, és gyönyörködnék benne.
Kinyújtanám kezem édes arcocskád felé, és oly gyengéden érinteném meg, mint
a nyári szellő az üde, friss kis virágokat; s te nem tudnád, hogy én voltam
az. Azt hinnéd, hogy vékony fénysugár perzselte meg oly édesen örökké
mosolygós arcodat. Egy pillanatra örülnél az üde szellőcskének mely
simogatóan tova libbenne, de aztán tanulnál tovább, és én újra csak néznélek
remegő testemmel, torkomban szívemmel.
Egyszer csak megéreznéd, hogy van nálad valaki. Felnéznél a könyvekből,
de nem látnál senkit. Székedről felállnál, odamennél a tükörhöz, és amint
belenéznél, tükörképed szemecskéiben az én arcom jelenne meg. Mosolyognál,
de újra leülnél tanulni, mert azt hinnéd, csak képzelődtél.
Könyvedből akkor néznél mosolyogva fel, amikor a lágy szellő ismét az
arcod simítaná. Akkor hinnéd el, hogy tényleg nálad vagyok. Gyengéden
kinyújtanád kezeidet a légáramlat iránya felé, és amint azok arcomat
simítanák, én láthatóvá válnék. Lassan közelednék feléd, lágyan átölelnélek,
majd magamhoz szorítanálak, lehunyt szemmel az arcom arcodat keresné.
Mielőtt ajkunk boldogan összeforrna, Te lehunynád gyöngy szemecskéidet s a
nevem suttognád. Ajkunk közt lobogó heves tűzben én mind jobban elhamvadnék,
de egy pillanatra még visszatérnék, számról a tüzet átvinném a jobb, majd a
bal kézfejedre és szertefoszlanék.
Hirtelen megmerevednél, nem mernéd kinyitni szemeidet, mert tudnád, hogy
már nem vagyok előtted. Addig várnál, míg az arcom teljesen az agyadba nem
ég, akkor szemeid újra életre kelnének, ismét érzékelnéd magad körül a
világot, eszméletedre térnél.
Éreznéd, hogy testedben két szív dobban, és a levegővételnél kétszer
akkorát kéne sóhajtanod, mert éreznéd, hogy egy légvétel nem elég. A tanulás
ezután könnyebben menne; fejecskéd két aggyal dolgozna. A tornaórákat is
jobban viselnéd; nem fáradnál, mert csak az egyik lelked lihegne.
Felfedeznéd magadban a változást, de hogy miből eredne, nem sejtenéd. Nem
tudnád, csak álom volt-e az egész, vagy valóság. Ekkor megszólalna benned az
én hangom:
"Te kicsi lány, ha így érzel az annak a
jele, hogy megtanultál igazán szeretni!"
Megnyugodnál és boldog lennél, meg sem próbálnád, hogy kitépj a
szívedből, mert ha kitépnél magadból, önmagad ölnéd meg, és velem halnál.
Attól fogva mindig veled lennék, és mindenhol együtt lennénk örökkön-örökké.
Alex