''"MIÉRTEK" NYOMÁBAN
(monológ)
Olyan borongós téli délután kezdődött, amikor nincs átmenet nappal és
éjszaka között, az ember mégis tudja, érzi... sejtjeiben hordozza az
információt, hogy közel az éjszaka, és mindezek ellenére mégis váratlanul
zuhan rá a sötétség... elég, ha csak néhány percig nem figyel, máris kész a
meglepetés.
Akkor is így volt. Emlékszem...! Mindenki sietett, mi több!... rohant!
Azt kérdeztem: vajon miért?... miért, miért?... megszokásból. meg persze
azért, mert mindenki így tesz. A rohanó tömegnek nehéz ellenállni. Ragályos.
Észre sem veszi az ember, már ő maga is rohan. És a rohanó tömegben feltűnő
az, aki andalog... Arra gondoltam, hogy az, aki siet, az is vár valamire.
Lehet, hogy csak a következő napra. De ez mindegy! A lényeg, hogy mindenkin
érzem... akkor a lelkemig hatolt, hogy ott vibrál bennük a remény. Testük
minden sejtjét uralja egy vágy... vagy több! Rohanunk és... reménykedünk.
Reméljük, hogy hamarosan - lehet, hogy már holnap! - eljön az az idő, amikor
tudjuk... várhatunk valamit!... valamit!... De mit?... hát!... mondjuk
egy... csodát!... valami biztos bizonyítékát annak, hogy... jaj! micsoda
butaság!... most majdnem azt mondtam: amitől végre igazán hihetjük...
érdemes élni.
Csak megyünk és megyünk, csak vagyunk, szólunk vagy hallgatunk. Nézünk,
máskor látunk is... de talán majd holnap! És miért élünk? Persze a kérdés
sokunkban fel sem merül! Így nem.
Mert sokan úgy élnek, hogy biztosan hiszik: ők tudják, miért teszik. No
de...! emberi ésszel felmérhető-e egyáltalán az élet értelme? Van-e jogunk
bármire rámutatni: ez az értelem!?... Tényleg! Miért is érdemes?... Hm!...
nem tudom a választ... Talán!... csak egyszerűen azért, hogy megismerjük a
születést. Ezt a csodálatos eseményt. Esetleg... ezt a létezési formát és
mindazt, ami benne van és lehet,... a halállal együtt. ...Talán azért élünk,
hogytanuljunk,... tapasztalatokat gyűjtsünk, fejlődjön szellemiségünk. ...és
ha mindent megszereztünk, akkor méltóak lehetünk arra, hogy egy másik
világban, egy másik dimenzióban, más körülmények között, egy másféle fizikai
létet kezdhessünk.
Misztikum,... hipotézis,... zagyvaság! Milyen sokan mondták! Nekem
azonban... kecsegtető lehetőség. Nagyon szeretem ezeket a feltételezéseket!
El-eljátszom a gondolattal, mert így a halál nem tragédia, nem végleges vég.
Egy anyaghalmaz átalakulása. Egy tapasztalatsorozat vége csupán. Egy új
lehetőség. Csakúgy, mint az élet.
Számomra az is nagy esemény, ha nem történik semmi. Az egyedüllét, a
csönd, az egyhangúság... az unalom megtapasztalásának nagyszerű lehetősége,
a magány gyakorlata. A világ apró szépségeiből állnak a nagy szépségek, az
apró örömökből az élet boldogsága!... Amikor egyedül vagyok a képzeletem
kedvére szárnyalhat... lehetősége van arra, hogy belemerüljön a gyógyító
álmodozásba.
Mindig élveztem, amikor nyugton hagyott a világ, amikor hozzám se ért!
Jó...! tudom!... az sem tisztázott, vajon ki zárja ki a másikat... a világ
az álmodozót, vagy fordítva?
Az emberek öntudatos lények és persze... beképzeltek is. Legtöbben
határozottan állítják: ők az irányítók, mert nincs és nem is lehet... az
aztán képtelenség!... nem létezik rejtett titok!
Azon a sötét téli délutánon a latyakos járdán sétálva is ilyen gondolatok
foglalkoztattak. Nem fáztam, pedig körülöttem mindenki fázósan bújt meleg
sálja mögé. A zebra közepén jártam már, amikor ráeszméltem, hogy már megint
nem néztem szét, mielőtt az úttestre léptem. És hányszor tettem már ezt?...
Nem számoltam... de lám!... még itt vagyok!... Ez is érdekes!... Most is
békén hagyott a világ. Hagyott, hogy meditáljak kedvemre. Hát nem aranyos?
De akkor, az úttest túloldalán, - anélkül, hogy én bármit is akartam,
vagy tettem volna érte - véget ért ez a nyugalom.
Megint ott állt Ő!... "Magasabb valamivel mint én, nem öreg, nem is az én
korosztályomból való."... Szédített, hogy nem bírom megállapítani,
meghatározni a korát. ...Néztem a haját. Fehér. De az arca!... igen, azon is
ott ültek az évek nyomai, mégis! mintha mindez csak valami csel volna,
mintha átlátszó burok lenne, alatta éreztem a kortalan lelket.
Ott állt, és nézett. Rám várt. Különös vonzalmat éreztem iránta, zavart
voltam ha láttam, meg féltem.
- Csak egy percre álljon meg kérem! - megremegett a hangja.
Jó volt őt végre hallani is, és egyben megnyugtató volt tudni: nem csak
én vagyok megszeppenve.
Örültem, hogy megint itt állt... megálltam hát, és nem kérdeztem, miért
kéri ezt tőlem. Dehogy kérdeztem!... örültem, hogy köszönését viszonozni,
fogadni képes voltam.
Ám a kérése, hogy találkozzunk, váratlanul ért és miközben úgy éreztem
szörnyen idétlen vagyok, megtagadtam a randevút. Másnap és harmadnap is
várt, és kért, míg végül a negyedik találkozáskor igent mondtam.
- Fölmehetek magához? - kérdezte.
- Nem! Arról szó sem lehet - vágtam rá szinte rémülten - De ha megfelel,
akkor lemegyek a ház elé. Ott találkozzunk.
Megfelelt. És jó, hogy így történt, mert ha nem, akkor nem indulhatott
volna útjára valami kedves izgalom, valami... ami ha nincs, nem teljes az
élet, valami... amit érdemes várni, és ha nem is azonnal, de idővel úgy érzi
az ember, értelme is van.
Édes titokként gondoltam a világ e gesztusára, arra a varázslatos erőre,
mely bátorságot adott az én, ezidáig szótlan hősömnek, no és persze a
véletlennek - véletlen volt vajon? -, hogy akkor engem mindig azon a helyen
várhatott.
Jól emlékszem a találkozó előtti órára. Szokásomhoz híven meditáltam.
Néhány éve már azelőtt tudatosan, rendszeresen figyeltem a bennem
megszólaló, véleménynyilvánító, különböző típusú személyiségeket. Akkor is
így volt. Szörnyen izgatott voltam.
Miközben a zuhany alatt álltam és élveztem a víz simogatását, - olyan
megnyugtató volt! - lehúnytam a szemem és átadtam magam a várakozás okozta
kellemes belső remegésnek.
"Kiváncsiság." szögezte le valamelyik belső énem... "Ez hajt felé téged,
mint ahogy őseinket is ez hajtotta a félelmetes tűz felé."
"Már megint a miérteket keresed! - kiáltott fel a másik. Miért akarsz
mindig mindent megmagyarázni? Ez pedig sokszor okozott már neked csalódást!
Vagy nem? ...DE! ...No látod? A végén meggyőzöd magad, hogy ennek sincs
értelme és mindent elrontasz!"
Alig csitult el eme vélemény, máris egy másik hallatta gondolati
hangjait. Ő volt az, aki közölte a többiekkel, hogy az előző magyarázat egy
racionális én-védelmi mechanizmus, amely a miértek elfogadható
magyarázatára, az igazi okok elpalástolására szolgál, mert ezt, az
általánostól eltérő viselkedésemet kedvező színben akarom feltüntetni
önmagam előtt.
"Mindegy! - hallgattatta el őt a negyedik - Az a lényeg, hogy valami
megváltozott és legyetek boldogok, mert most a változás pillanatát is tetten
érhettétek!"
Mégsem értettem magam. Nem értettem, miért megyek... miért mondtam igent,
csak a lelkem súgta: menned kell!... nem szabad elfutnod, kitérned előle!
Csak annyit tudtam róla, hogy dalokat ír. Ez nagyon tetszett, és vonzott.
Mégsem ez volt az igazi ok, hiszen már akkor vártam, mikor még csak nézett!
Amikor kiléptem házunk kapuján, pontosan fél tíz volt. Ez volt a
megbeszélt időpont. Az égen fényesen ragyogtak a csillagok, és a délelőtt
lehullott hó patyolattisztán fehérlett a lakótelep szürke háztömbjei között.
A hófelhőknek már nyomuk se volt. Az utcát szegélyező fasor fái
rogyadoztak édes terhüktől, a hold fényében hosszú árnyékot vetve a jeges
útra.
Éles, dermesztő hideg szél csapódott arcomba. Dideregve hajtottam
egymásra szétgombolva hagyott kabátom két szárnyát. Torkomban éreztem szívem
lüktetését. Kislányosan csúszkálva, bensőmben a futási kényszer legyőzésével
mentem a távolban csöndesen, titokzatosan várakozó autó felé. Agyamban
néhány másodperc alatt leperegtek azok a pillanatok, percek, amire vele
kapcsolatban már emlékezhettem. Tisztázatlan, rendezetlen kérdések,
gondolatok, mondanivalók kavarogtak bennem és végül úgy határoztam, ha csak
lehet: hallgatok.
Lassan mentem, de csak megérkeztem és ő máris kinyitotta az autó ajtaját
előttem. Izgatottnak és boldognak látszott, nem jött zavarba, azonnal
beszélni kezdett és rám - akkor először életemben - egy különös fajsúlyú
teher zuhant.
Néhány hét keserű szótlanságának felgyülemlett mondanivalója, kérdések
halmaza, gondolatok, álmodozások. Képzelet és álom, a valóság... szédület és
szerelem.
"Nem...! Ilyen nincs! - mondtam magamban - Ez csak hazugság lehet!...
Nagyon szép lenne!... túlságosan is!"
Később, amikor visszaidéztem azt a két órát, emlékszem vegyes érzelmekkel
latolgattam, vajon mit akarhat tőlem a világ?...
Hiszen nem csupán egy egyszerű szerelmi vallomást hallgattam végig, hanem
megtapasztalhattam egy régen támadt és fogságban tartott vágy vulkánszerű
kitörését is.
Eddigi életem és szigorú neveltetésem jutott az eszembe, meg a falusi
emberek intelme, melyek mind-mind arra tanítottak: el kell fojtani az
ösztönökből eredő vágyakat, hogy a szerelem elsősorban lelki kapcsolat, és
ha testi vágy keveredne ebbe a magasztos érzésbe, az már nem igazi szerelem.
Tudtam, hogy mindez badarság és valahogyan a vallásból ered, dehát ebben
nőttem fel és befészkelte magát tudatomba.
"Ha tudná! mennyire felkavart...!" - csengett vissza azóta is ezerszer
egyik mondata, amire én akkor azt feleltem: nem tudom és nem is értem.
Dühös lettem, nem tett boldoggá!
- A válasz nagyon nehéz és bonyolult. - felelte kérdésemre és tekintete a
távolba szállt. Áthatolt a lakótelep magányos, fehér csöndjén, a szétszóródó
lámpafényeken, a némán terpeszkedő betonfalakon és a sötét szobákon.
Tekintete akkor legyőzte az idő visszafordíthatatlanságát, elsöpörte a
tereket és ettől minden mondata meghatóan őszintén csengett.
Egy nő lépett az életébe, aki soha nem tapasztalt vágyakat ébresztett
benne puszta létezésével. Vágyott a hangját hallani, megszólítani,
megérinteni. Heteken át csak nézte ezt a nőt, aki észre sem vette, aki soha
még csak egy pillantásra sem méltatta, hiába bámulta epekedve, hiába küldte
felé esdeklő gondolatait. Ennek a nőnek a létezése befészkelte magát az
életébe, úgy érezte egész életében erre a nőre várt és hiába csitította
józan esze: semmit nem tudsz róla! Elég volt, hogy nevetni látta és
esténként szemének ragyogásával aludt el. Így még soha nem érzett,
elképzelni sem tudta, hogy ilyen előfordulhat vele. Nem tudta hol bújkált
eddig ez az érzés, nem tudta honnan érkezett, de nagyon jó hogy van és most
boldog, mert ez a nő itt ül mellette.
Megbénított ez a vallomás. Szégyenkeztem is előző dühöm miatt, és úgy
éreztem képtelen lennék tovább az autó fogságában ülni, hogy menten
megfulladok, ha nem léphetek ki ebből a zárt világból.
Sétáltunk. Csöndesen lépdeltünk egymás mellett. Sokáig hallgatott, talán
mert érezte, most nem szabad zavarni engem.
Ám ezután váratlanul lecsapott. A sas csaphat így le zsákmányára. Előbb
csak a kezemet csókolta, utána a kabátom újját, majd átölelt, karjaimat
leszorítva, szorosan magához kapcsolt, hogy mozdulni sem bírtam... fájtak a
csókjai.
Nem ismertem... nem ismerem a forrását, de talán nincs is szükségem rá,
hogy... miért?... és mitől?... vagy honnan ered?... ez a féktelen
szenvedély... ez a szemérmetlen bátorság! ...ez az erőszakba csapó vágy...?!
Dehát miért próbál mindent szavakká gyúrni? Tudom! Érzem! Hát persze, hogy
érzem!... de nem értem!... miért kell a kimondhatatlant - ami úgy szép,
ahogy van - szavakba foglalni!? Ezekre az érzésekre egyetlen szavunk se jó!
Ezen a ponton a szavak elveszítik kifejező erejüket!... itt a léleknek kell
kapcsolatot teremtenie a másik lelkével!... itt ha sok a szó, megbénul a
lelki adó-vevő és a hangulat elveszíti varázsát!
Arra gondoltam, ő az ellentmondást nem tűrő ember, aki parancsolni és
uralkodni vágyik. Büszke és makacs... kitartó, telve önbizalommal. "Minek
néz engem ez a férfi? És ha most megharagszom? és ha most elmegyek?... ki
érti ezt? ...talán csak női eszemnek nehéz! lehet, hogy a férfiak körében ez
is egy jól ismert íratlan szabály? talán azt mondja ki: kötelességed annál
több kísérletet tenni, minél több nemet hallasz!"
Szerettem volna már akkor, ott elmondani neki, de úgy, hogy ne legyek
fellengzős, hogy fontos a lelki kapcsolat, mert nélküle minden csak üres
viszony, riasztó számomra a vágy, mert én úgy látom, hogy nem a testen kívül
van az ember méltósága, az értéke, az ami igazán fontos, hanem mélyen,
sok-sok titok között, legtöbbször még önmagunk elől is rejtve. Nem találtam
a megfelelő szavakat és végül... nem mondtam semmit. Akkor nem. Talán a
világ akadályozott meg, mely már akkor azt sugallta, hogy a történtek
ellenére, a zsenáns és nevetséges, heves ostromlás ellenére ez több!
...jóval több, mint aminek látszik.
Az első randevúnk után ezernyi kérdést tettem föl magamnak: "Miért akarom
mégis őt? Akarom-e? ...és egyáltalán! én vagyok-e az, aki akarom? ...vagy ez
az érzés egy felsőbbrendű erő parancsa? ...nekem kell ő, vagy neki én?
...esetleg a világnak van szüksége ránk? Ha igen, akkor mi a célja velünk?
...miért kényszerít rá, hogy ilyen kérdéseket tegyek fel magamnak?"
A nőgyűlölő Schopenhauer írta egy helyütt, hogy a világ eseményei
párhuzamosan futnak egymással, hogy van valami a világban, ami meghaladja
felfogóképességünket és hogy ha nagyon figyelünk, akkor is csak ritkán
észleljük, hogy a világ egy nagyon jól megalapozott harmónia révén működik,
ahol az együvé tartozó dolgok állandóan keresik egymást. És Jung is azt
mondta, hogy a Világegyetemben működik egy rejtélyes erő, amely saját elvei
szerint avatkozik bele az emberek látszólag teljes összevisszaságában zajló
életébe. Ha ez így van - mondogatom mindig! - akkor mindennek rejtett
értelme van, nincs lényegtelen!
Veszélyes dolog megnevezni életünk értelmét, becsapva ezzel önmagunk,
hiszen értelem gyanánt a legtöbb ember a tárgyak világába téved. Ott azután
tökéletesen sikerül megszabadulnia a valódi lényeg keresésének kényszerétől.
Meggyőződhettem arról, hogy az én vonzó hősöm is így járt. Ő is tárgyként
élt, tárgyakért harcolt. A nő is tárgy lett a számára. Azt hitte, ha minden
tárgyat megszerez, amire csak vágyik, akkor majd boldog lesz. Közben a nagy
hajszában, amit a tárgyak megszerzéséért folytatott, leépült lelki
adó-vevője. A tárgyak ne lelkizzenek...! nem is tetszik...! A tárgyak
szépek, értékesek, olykor vonzóak, majd elveszítik színüket, varázsukat,
újdonságuk okozta vonzásukat. És vége! A pillanatnyi boldogság tovaszáll!
Úgy zuhogtak bennem a kérdések, mintegy medrét vesztett folyó
megtébolyult, törmeléket szállító árja, ami az eddig megkerült dombról hull
alá eredeti medrébe.
Olyan ez a szerelem számomra, mintha tűz és víz szelídült volna
egymáshoz. Sokszor cselekszünk saját természetünk ellen és nem értjük miért!
...Az emberek Istene alkotott egy lényt, szabályokat adott mellé és azt
mondta: Élj!
Adott még nekünk mindent elsöprő szenvedélyt, szerelmet, önző
tulajdonságokat, kisajátítási, zsarnoki vágyakat és elrejtette a valódi
célokat.
Végül sikerült megtalálnom Istent. Nem hagyott el minket! A szívünkben
él. Ő a rossz és a jó. Néha megkérdezem tőle: miért alkottál Uram minket
erősnek és mégis gyöngének? ...jónak és rossznak, a saját képedre?
A részemről bizonytalanul indult kapcsolat, számomra egyre fontosabb lett
a hónapok múlásával ...soha nem tudhatjuk, mikor jön el a csoda! ...többször
éreztem; ettől jobban már nem lehet szeretni! ...féltem, rettegtem a
hanyatlástól. Sírtam, ...sirattam a jövőt, de az élet újra és újra
megcáfolt, mintha ez a szerelem számok sorozata lenne, mely nem ismeri a
legnagyobb számot ...és tán pont azért, mert oly nagyon különbözőek vagyunk.
Szerelmem nem tudott önmaga mélyére nézni, hiszen önmagunk megismerése az
élet egyik legnehezebb feladata, önnön hibáink elismeréséhez pedig nagy
bátorság kell. ...Egyszer azt mondta nekem:
- Sokat változtam általad. Azelőtt másként láttam a világot. Meg se
fordult a fejemben, hogy másként is lehet. Nem gondolkodtam azokon a
dolgokon, amiket Te mondtál nekem. Ha nem szólsz, egy napon arra ébredtem
volna, hogy tárgy lettem önmagam számára is.
De én is sokat változtam ...általa, azáltal, hogy ő változott. Egymásba
illeszkedők lettünk ...mint a nagy gonddal készített fogaskerék ...talán
ezért! ...ezért vezetett minket egymás felé, kikerülhetetlenül a világ
harmóniája, ...és ha csak ezért történt minden! már akkor is megérte, hogy
éltünk, mert talán ez az, ami értelem ...de az egyik biztosan!
Bódi Ildikó
(Salgótarján)