''ÜVEG MÖGÖTT
Sohasem lehet rájönni, miért van a belvárosi utcákon sötét még nappal is
- talán csak így tűnik az egymásnak feszülő házfalak szorításában - az
ereszek és a járda között rogyadozó csatornacsövekben mindig csöpög a víz,
méri a zsúfolt időt. Harmonizál az ezernyi lépés koppanásával és a szűk
fordulókban riszáló gumikerekek dörzsölő, lassú zajával. Fábián sohasem jött
rá, hogy ez a szemlélődő séta miért újszerű minden nap, holott megszokottnak
és unalmasnak kellene lennie. Otthon már nem tudja felidézni, milyen kapuk,
milyen kirakatok, miféle beszögelések sorakoznak tulajdonképpen az unalomig
ismert útszakaszon.
Emberek. Emberek és emberek kopognak, fordulnak (mostanában csendesek és
sietnek inkább), tömeg, arctalanság; a séta végére nem marad más, csak az
egyre összébb húzott gondolatok, és már gyorsabbak a léptek; a nyílt vízről
a part felé úszó sietsége, ha nem számolt a visszaúttal...
Itt mindig összekeveredtek a jelképek, a jelképrendszerek Fábiánban. Néha
ősöreg víznyelőnek képzelte magát és csak nyelte tekintetével a tömeget.
Nyelte oldalt a kirakatokat, az újonnan épült, festett portálokat. Gyűrte
maga alá, nyelte a széles gyalogjárót.
Aztán Fábián megállt itt-ott. Nem volt "kirakatbetegsége"; a lábai jók, a
szíve is. Öt lépés után mégsem emlékezett, mit látott az üvegek mögött.
(Csak üvegnek nevezte a fényes vitrineket - ezek már mindenütt szaporodnak
az utcán. Szemérmetlenek és zavaróak.) A járdák keresztje szétágazik, Fábián
választ és elindul valamerre. Igyekszik kellemesnek találni a napfénytelen
lépkedést. A sarkon a zeneiskola.
No, erre emlékezett Fábián. Egy zeneiskolára és mellette a járdára
épített szoborcsoportra (a szobrok fülüket a falra tapasztották,
"hallgatták" a bentről kiszűrődő zenét) és ez... Tanította ő ezt
annakidején, ez volt a "heppje"... Hol is van ez?
Úristen! Nem tudja. Elfelejtette.
Nem, eszébe fog jutni, emlékezni fog, biztosan nem ezért nyugdíjazták,
csak most valahogy nem megy... Nem megy.
Ujabb kirakat. "Market" vagy mi a szösz: a vitrin belülről nyitott,
zsúfolt tömeg odabent, az üveg mögött bugyik, mosóporok és egyebek kelletik
magukat.
Az üveg!
A tanár úr megdöbbent.
Egy üveg volt az italok között, zöld, hasas üveg és hívatlanul feltámadt
egy emlék, egy régi ügy egy hasonló üveg körül (nem, nem "hasonló", a palack
pontosan ugyanilyen volt, de hát ennek már hány éve is?) és Fábián úrnak
felrémlett egy régi szerelem, mintha a felfrissült emlék ott
forgott-keringett volna a zöld palack körül.
Karola! Hát persze, a Karola!
Állt a forgatagban, abban a töppedt homályban mint egy sziget, szétnyílt
rajta a kabát és nem vette észre, csak azt az üvegpalackot ott benn. Hát
Karola!
Hogy tette ő elé azt az üveget, hát ő odajárt, meglátogatta gyakran
annakidején és szerelmes volt Karolába és mindahányszor megfordult nála a
homályos, plüss-bútoros lakásban, Karola ezt tette az asztalra azokkal a
klasszikus női mozdulatokkal és ő azt mondta: jaj, ne az egész üveget,
kedvesem, mert mind megiszom és akkor jaj magának! És erre Karola azt
felelte: nagy kópé maga Fábián - mert mindig a vezetéknevén szólította - és
apró kortyokat ittak, Karola illedelemből, ő meg izgatott félelemben, hogy
nehogy végül mégis megpróbálkozzon azzal, amire gondolt... Ugyanilyen palack
volt. Ilyen zöld, homályos. Tudta, hogy Karola csak a palackot őrízte és
újra-újratöltögette, mikor, mivel.
Fábián tanár úr belefeledkezett az üvegen át az üvegbe; a palackba, az
emlékbe; nem tudta, mennyi ideje áll itt, meddig él a méltatlanul elfeledett
s most újjáéledő emlék. S mintha valami titokzatos erő segítene szabadulnia
tőle: egy kéz odanyúlt s kiemelte a vitrinből a palackot. Egy műanyagkosarat
látott villanni odabenn és saját, megdöbbent arcát az üvegvitrinben. Beljebb
a tolvajt, aki megfosztotta őt valamitől.
Mi a fenétől fosztotta meg? Karolától? Az emlékeitől? Egy bőrdzsekis
suhanc? (Figyelemmel kísérte az üvegen át.)
Vegye, vigye!
Nem lát másik, hasonló palackot a kirakatban, egyébként is elillant az
emlék, halk, átkozott disszonanciába torkollott az egész, de látja Fábián,
hogy hosszú sor áll a pénztárnál és a bőrdzsekis üres kosárral húz el
mellettük és már tud mindent, ért mindent... Hát ez Karola palackja!... A
kosár üres, a dzseki alatt gyanús dudor... Hát ez meglóg, ez nem fizet, ki
sem fizeti a Karola üvegét, ez lop!... És nem tudja, nem érzi Fábián, hogy
hogyan, miképpen kerül oda, de már bent van a kígyózó sor előtt, a
csőkorlátok szűk ketrecében és megmagyarázhatatlan, hazárd szándékkal állja
útját annak a (nem tudja megnevezni) valakinek, akinek a kabátja alatt ott
lapul a zöld palack kifizetetlenül, érdemtelenül, áldozttól mentesen, csak
úgy!...
Fábián útját állja. Semmitmondó arc és verejték gyöngyözik az orra tövén;
csak perc múltán fogja fel, miért is nem tágít ez a vékony kabátú, erősnek
tűnő ember. Riadtan áll, míg megtörténik benne, aminek ilyenkor történnie
kell. Nem tehet semmit a most még észrevétlen, a sokadalom által közömbösnek
ítélt pillanatban. Fábián szólni fog a pénztárosnak, ő van a legközelebb. A
pénztáros szólni (nem kiáltani!) fog: Dombi kartárs, jöjjön gyorsan! - (vagy
Szabó úr, vagy Kovács úr: itt illik közszereplésre szánt magatartást
tanúsítani) - és akkor a kartárs, vagy úr jön és csinál, vagy nem csinál
valamit. Amig ő fogva tartja ezt a bohócot, pedig tulajdonképpen ő a bohóc.
Egyedülvaló, közönség nélküli bohóc.
Elillan, elmúlik a félelmetes pillanat és a fiú sejti is már, hogy ő nem
bűnös, nem, nem az, ő már csak akadály ebben a tolongásban, és eloson a
mozdulatlan-sápadt Fábián mellett. A léptein sem diadal, sem megkönnyebbülés
nem látszik; csak kihullik a másodpercek rostáján, minden mikroszekundum egy
centiméterrel viszi odébb a szívszorító helytől, ahol még kezdeni lehetett
volna vele valamit. Odakint már fut. Látni a kirakaton át. Ellopta az
üveget.
Fábián haza akar menni.
Lökdösik, taszigálják, hagyja, hogy kívül kerüljön az ajtón, de az utca
nem nyugtatja meg; az a régi időszelet jár még mindig a gondolataiban, egy
régi perc, aminek mindeddig semmi köze nem volt a mai naphoz. Karola és ez
az üveg. Miért, hogy jelentéktelen, elhanyagolt pillanatok, jelenségek,
tárgyak bukkannak elő hirtelen, amikor már semmit nem érnek?... Hívatlanul
uralkodnak, amikor az ember egyszerűen csak haza akar menni.
Megvan a terv: a mindennapok apróbb-nagyobb terve; amelyekkel otthonról
indul, s amelyekkel hazatér - hogy mire lehet majd gondolni, ha behúzza a
súlyos kis függönyt a parányi ablakon és leheveredik a rádió mellé. Ma már
megvan, mire fog gondolni. Csak szólni fog a rádió halkan, mintegy
hipnotizálva a fekvő Fábiánt (szöveget keres a skálán, csak nagyritkán
zenét) a puha, meleg ürességben, ahol egy idő után már nincs is értelmük a
szavaknak; csak hosszuk és szélességük van és ő ezekből építkezik; mindig
valami előre tervezetlent, ahol az egyre vékonyodó, könnyülő gondolatai
szolgálnak habarcsként: azok a régi alkalmak Karolával és az a palack;
furcsa emlék-maradék, ami foszlányokból is teljessé tehető, ha az ember
igazán úgy akarja.
Sohasem lehet megtudni, hogy a lélek miként valósítja meg ezeket a
vágyott hangulatokat. Talán a teljes kisemmizettségtől való riadalom
ösztökéli erre; abból a sok szépből-tervből-boldogságreményből
kakolbólítottság; az a feslett bánkódás a köznapi félelmek időrabló és
végtére bagatell volta miatt - de így történt és Fábián tudta, hogy így fog
történni.
Rádiót hallgatott a puha homályban.
A szavaknak már csak formájuk, súlyuk volt.
Fábián építkezett.
Bajzafi Ferenc
(Debrecen)