Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                 ''ÜVEG MÖGÖTT

   Sohasem  lehet rájönni, miért van a belvárosi utcákon sötét még nappal is
-  talán  csak  így  tűnik  az  egymásnak feszülő házfalak szorításában - az
ereszek  és  a járda között rogyadozó csatornacsövekben mindig csöpög a víz,
méri  a  zsúfolt  időt.  Harmonizál  az ezernyi lépés koppanásával és a szűk
fordulókban riszáló gumikerekek dörzsölő, lassú zajával. Fábián sohasem jött
rá, hogy ez a szemlélődő séta miért újszerű minden nap, holott megszokottnak
és  unalmasnak kellene lennie. Otthon már nem tudja felidézni, milyen kapuk,
milyen  kirakatok, miféle beszögelések sorakoznak tulajdonképpen az unalomig
ismert útszakaszon.

   Emberek.  Emberek és emberek kopognak, fordulnak (mostanában csendesek és
sietnek  inkább),  tömeg,  arctalanság; a séta végére nem marad más, csak az
egyre  összébb húzott gondolatok, és már gyorsabbak a léptek; a nyílt vízről
a part felé úszó sietsége, ha nem számolt a visszaúttal...

   Itt mindig összekeveredtek a jelképek, a jelképrendszerek Fábiánban. Néha
ősöreg  víznyelőnek  képzelte  magát  és csak nyelte tekintetével a tömeget.
Nyelte  oldalt  a  kirakatokat, az újonnan épült, festett portálokat. Gyűrte
maga alá, nyelte a széles gyalogjárót.

   Aztán Fábián megállt itt-ott. Nem volt "kirakatbetegsége"; a lábai jók, a
szíve  is.  Öt  lépés  után  mégsem emlékezett, mit látott az üvegek mögött.
(Csak  üvegnek  nevezte a fényes vitrineket - ezek már mindenütt szaporodnak
az utcán. Szemérmetlenek és zavaróak.) A járdák keresztje szétágazik, Fábián
választ  és  elindul valamerre. Igyekszik kellemesnek találni a napfénytelen
lépkedést. A sarkon a zeneiskola.

   No,  erre  emlékezett  Fábián.  Egy  zeneiskolára  és  mellette a járdára
épített   szoborcsoportra   (a   szobrok   fülüket   a  falra  tapasztották,
"hallgatták"   a   bentről   kiszűrődő  zenét)  és  ez...  Tanította  ő  ezt
annakidején, ez volt a "heppje"... Hol is van ez?

   Úristen! Nem tudja. Elfelejtette.

   Nem,  eszébe  fog  jutni, emlékezni fog, biztosan nem ezért nyugdíjazták,
csak most valahogy nem megy... Nem megy.

   Ujabb  kirakat.  "Market"  vagy  mi  a  szösz: a vitrin belülről nyitott,
zsúfolt  tömeg odabent, az üveg mögött bugyik, mosóporok és egyebek kelletik
magukat.

   Az üveg!

   A tanár úr megdöbbent.

   Egy  üveg volt az italok között, zöld, hasas üveg és hívatlanul feltámadt
egy emlék, egy régi ügy egy hasonló üveg körül (nem, nem "hasonló", a palack
pontosan  ugyanilyen  volt,  de  hát ennek már hány éve is?) és Fábián úrnak
felrémlett   egy   régi   szerelem,   mintha   a   felfrissült   emlék   ott
forgott-keringett volna a zöld palack körül.

   Karola! Hát persze, a Karola!

   Állt  a forgatagban, abban a töppedt homályban mint egy sziget, szétnyílt
rajta  a  kabát  és  nem vette észre, csak azt az üvegpalackot ott benn. Hát
Karola!

   Hogy  tette  ő  elé  azt  az  üveget, hát ő odajárt, meglátogatta gyakran
annakidején  és  szerelmes  volt Karolába és mindahányszor megfordult nála a
homályos,  plüss-bútoros  lakásban,  Karola  ezt tette az asztalra azokkal a
klasszikus  női  mozdulatokkal  és  ő  azt  mondta: jaj, ne az egész üveget,
kedvesem,  mert  mind  megiszom  és  akkor  jaj  magának! És erre Karola azt
felelte:  nagy kópé maga Fábián - mert mindig a vezetéknevén szólította - és
apró  kortyokat  ittak, Karola illedelemből, ő meg izgatott félelemben, hogy
nehogy végül mégis megpróbálkozzon azzal, amire gondolt... Ugyanilyen palack
volt.  Ilyen  zöld,  homályos.  Tudta, hogy Karola csak a palackot őrízte és
újra-újratöltögette, mikor, mivel.

   Fábián  tanár  úr  belefeledkezett az üvegen át az üvegbe; a palackba, az
emlékbe; nem tudta, mennyi ideje áll itt, meddig él a méltatlanul elfeledett
s  most újjáéledő emlék. S mintha valami titokzatos erő segítene szabadulnia
tőle: egy kéz odanyúlt s kiemelte a vitrinből a palackot. Egy műanyagkosarat
látott villanni odabenn és saját, megdöbbent arcát az üvegvitrinben. Beljebb
a tolvajt, aki megfosztotta őt valamitől.

   Mi  a  fenétől  fosztotta  meg?  Karolától? Az emlékeitől? Egy bőrdzsekis
suhanc? (Figyelemmel kísérte az üvegen át.)

   Vegye, vigye!

   Nem  lát  másik,  hasonló palackot a kirakatban, egyébként is elillant az
emlék,  halk,  átkozott disszonanciába torkollott az egész, de látja Fábián,
hogy  hosszú  sor  áll  a  pénztárnál  és  a bőrdzsekis üres kosárral húz el
mellettük  és  már  tud mindent, ért mindent... Hát ez Karola palackja!... A
kosár  üres,  a dzseki alatt gyanús dudor... Hát ez meglóg, ez nem fizet, ki
sem  fizeti  a Karola üvegét, ez lop!... És nem tudja, nem érzi Fábián, hogy
hogyan,  miképpen  kerül  oda,  de  már  bent  van  a  kígyózó  sor előtt, a
csőkorlátok  szűk ketrecében és megmagyarázhatatlan, hazárd szándékkal állja
útját  annak  a (nem tudja megnevezni) valakinek, akinek a kabátja alatt ott
lapul  a  zöld palack kifizetetlenül, érdemtelenül, áldozttól mentesen, csak
úgy!...

   Fábián útját állja. Semmitmondó arc és verejték gyöngyözik az orra tövén;
csak  perc  múltán fogja fel, miért is nem tágít ez a vékony kabátú, erősnek
tűnő  ember.  Riadtan  áll, míg megtörténik benne, aminek ilyenkor történnie
kell. Nem tehet semmit a most még észrevétlen, a sokadalom által közömbösnek
ítélt  pillanatban. Fábián szólni fog a pénztárosnak, ő van a legközelebb. A
pénztáros szólni (nem kiáltani!) fog: Dombi kartárs, jöjjön gyorsan! - (vagy
Szabó  úr,  vagy  Kovács  úr:  itt  illik  közszereplésre  szánt magatartást
tanúsítani)  -  és  akkor  a kartárs, vagy úr jön és csinál, vagy nem csinál
valamit. Amig ő fogva tartja ezt a bohócot, pedig tulajdonképpen ő a bohóc.

   Egyedülvaló, közönség nélküli bohóc.

   Elillan,  elmúlik a félelmetes pillanat és a fiú sejti is már, hogy ő nem
bűnös,  nem,  nem  az,  ő  már csak akadály ebben a tolongásban, és eloson a
mozdulatlan-sápadt Fábián mellett. A léptein sem diadal, sem megkönnyebbülés
nem látszik; csak kihullik a másodpercek rostáján, minden mikroszekundum egy
centiméterrel  viszi  odébb a szívszorító helytől, ahol még kezdeni lehetett
volna  vele  valamit.  Odakint  már  fut.  Látni  a kirakaton át. Ellopta az
üveget.

   Fábián haza akar menni.

   Lökdösik,  taszigálják,  hagyja, hogy kívül kerüljön az ajtón, de az utca
nem  nyugtatja  meg; az a régi időszelet jár még mindig a gondolataiban, egy
régi  perc,  aminek mindeddig semmi köze nem volt a mai naphoz. Karola és ez
az  üveg.  Miért,  hogy  jelentéktelen,  elhanyagolt pillanatok, jelenségek,
tárgyak  bukkannak  elő hirtelen, amikor már semmit nem érnek?... Hívatlanul
uralkodnak, amikor az ember egyszerűen csak haza akar menni.

   Megvan  a  terv: a mindennapok apróbb-nagyobb terve; amelyekkel otthonról
indul,  s  amelyekkel  hazatér - hogy mire lehet majd gondolni, ha behúzza a
súlyos  kis  függönyt a parányi ablakon és leheveredik a rádió mellé. Ma már
megvan,  mire  fog  gondolni.  Csak  szólni  fog  a  rádió  halkan,  mintegy
hipnotizálva  a  fekvő  Fábiánt  (szöveget  keres  a skálán, csak nagyritkán
zenét)  a  puha, meleg ürességben, ahol egy idő után már nincs is értelmük a
szavaknak;  csak  hosszuk  és szélességük van és ő ezekből építkezik; mindig
valami  előre  tervezetlent,  ahol  az  egyre vékonyodó, könnyülő gondolatai
szolgálnak  habarcsként:  azok  a  régi  alkalmak  Karolával és az a palack;
furcsa  emlék-maradék,  ami  foszlányokból  is  teljessé tehető, ha az ember
igazán úgy akarja.

   Sohasem  lehet  megtudni,  hogy  a  lélek  miként  valósítja meg ezeket a
vágyott   hangulatokat.  Talán  a  teljes  kisemmizettségtől  való  riadalom
ösztökéli    erre;    abból    a    sok   szépből-tervből-boldogságreményből
kakolbólítottság;  az  a  feslett  bánkódás  a  köznapi félelmek időrabló és
végtére  bagatell volta miatt - de így történt és Fábián tudta, hogy így fog
történni.

   Rádiót hallgatott a puha homályban.

   A szavaknak már csak formájuk, súlyuk volt.

   Fábián építkezett.


                               Bajzafi Ferenc
                                 (Debrecen)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.