''SZŐKE, ŐSZI TÁJ
"- Gyors vonat indul Debrecenből, Nyíregyházán át Záhonyba. A vonat..." A
bemondó hangja a walk-man süvöltő hangzavarán át is érthető volt. "Tehát
most nem késik" - gondoltam. Elég sokan várakoztunk a peronon. Ismerős arcot
nem láttam, de nem is kerestem. Most valami más foglalt le. Az izgalom.
Minden porcikámban éreztem az ismeretlen, leírhatatlan közelségét. Valami
történni fog. Valaminek meg kell változnia. Tudtam, hogy ez a ami út nem
olyan lesz, mint a többi. A peronon egy feltünően csinos, szőke lányra
lettem figyelmes. Teljesen elmerült egy fiú búcsúcsókjainak vad
ekszátzisában. Óhh, a szerelem, vagy valami hasonló. Nevetni támadt kedvem.
Sokan voltunk, de sikerült helyet találnom egy fülkében. A vonat hamarosan
megkezdte útját. Lassan távolodott a város. A fülemben Joe Satriani lüktető
gitár szólója harsogott. A kupé tele volt. Valahogy nem tudott most lekötni,
az utazó emberiség ismerős közönye. Izgatottan fészkelődtem helyemen. Egy
kis idő múlva előhúztam egy Hemingway kötetet. S lázasan beletemetkeztem
Nick történetébe.
Mikor legközelebb felnéztem a város már messze volt. Napsütéses, késő
őszi táj rohant el mellettem. Kimentem a peronra rágyújtani.
Sárga levél erdők, kopaszodó fák, unott varjak - mint megannyi poros
kísértet, tüntek elő, felidézve elmúlt őszök avarszagú emlékeit. Szép volt.
Valahogy megnyugtatóan csillapított a máskor oly elmúlás szagú novemberi
táj. Csak bámultam kifelé a vonatból. Odakünt az aranyozott ősz versenyt
futott vonatunkkal. Fürödtem okker mámoraiban.
Mindeközben Satriani úr megpróbálta elvonni figyelmemet a látvány álmokat
ébresztő közelségétől. Ugyan már! Majd legközelebb... Mint forró nyári zápor
- hirtelen és erőteljesen - köd lepte el szememet. Tejben úszott a táj.
Mintha mennybéli, óriás sajtár borult volna fel köröttem, mindent szürke,
titokzatos homály borított el. Egyik pillanatról a másikra. Zavartan
pislogni kezdtem. Majd szememet erősen dörzsölve, gyönge fohász hagyta el
ajkaimat. "Ugye nem fogok megvakulni...?" Ijedten hunytam le szemem. Tízig
számoltam, majd óvatosan megpróbáltam újra befogadni a tájat... homályos,
elmosódó valóságában.
A táj mit sem változott. Homály. Szürkén, fénytelenül. Az őszi táj
gesztenye-igéző csillogása itt szentségtörésnek hatott volna. A környék,
bizony megváltozott, mint besurranó tolvaj, csöndes nyári lakba télviz
idején hatol be, úgy lepte el a földeket a kora délelőtti köd. Szinte szemem
előtt öltött testet megfoghatatlanul szitáló lénye... Ilyet még nem éltem
át. Ennyire gyorsan köd még nem lepett meg.
Pedig a táj idilli hangulata igencsak kezdett hasonlítani Stoker mester
kedvenc színhelyeihez. Kopasz fák elmosódott körvonala, a mindent átölelő
ködben, furcsa sötét árnyak tánca teszi misztikussá az áthatolhatatlannak
tetsző, semmi-háttért. A nap megkésett, őszi orgiája szertefoszlott, mint
hónapos kalács gyermek-kezek lágy érintésétől. Ősz volt. Percek alatt
mutatta felém legmegkapóbb és legdermesztőbb valóságát. A nyírségi tájat
bekebelezte. Felfalta minden rejtett kincsét, lankás homok bukkanóit, ízes
bokor-parádéit. Csak kopasz-halott arca vigyorgott rám, gúnyos, didergő
koronák tejszines ölelése mögül...
Beleborzongtam láthatatlan érintésébe. A hipnotikus valóságból a
jegykezelő rideg hangja ébresztett.
- Újjabb felszállók jegyeit kérem ellenőrzésre!
Lassan ocsúdva betámolyogtam fülkémbe, majd rövid keresgélés után
kezeltettem jegyem. Kérdésemre, hogy mikor érjük el uticélom, rövid felelet
volt a válasz.
- Tíz perc.
Így aztán a polcról levettem táskám, a könyvem belerakva becsuktam. Majd
a kabátomat vettem fel, és kikászálódtam a vasútikocsi ajtaja előtt lévő
peronra. Ami nem volt éppen bűvészmutatványoktól mentes, ugyanis elég sok
ember torlódott össze. Valahogy mégis sikerült utat törnöm közöttük sűrű
bocsánatkérések közepette.
Az ajtóhoz közeledve egy negyvenes éveiben járó férfi kötötte le
figyelmemet. Szürke garbó volt rajta, khaki színű nadrág, no és a fején egy
tipikus Sherlock Holmes kalap. A szájában természetesen pipa lógott. Nem az
az olcsó filléres vacak, amit minden trafikban lehet kapni, ez egyből
szemembe ötlött, hisz valamikor én is pipáztam. És a peront nagyon kellemes
sherry illatú pipafüst lengte be. Biztos voltam benne, hogy Borkum Riff. Ezt
az illatot nem lehetett semmivel összetéveszteni. A férfi hevesen
gesztikulálva kezével, magyarázott valamit a mellette álló nőnek. Alig
tudtam tőle elmenni, és egy röpke pillanatra, megálltam mellette, hogy
élvezzem a pipafüst ismerős illatát.
Nagynehezen végül is elértem az ajtó előtti peront. De amit ott láttam
teljesen megbénított.
Ugyanaz a lány állt ott, akit már az állomáson is észrevettem. Teljesen
beleszédültem szépségébe. Csak állt ott némán. Gyönyörű, hosszú szőke haja
volt. Az a fajta amiről az ember nem tudná eldönteni, hogy eredeti-e, vagy
festett. Csodálatos volt. Finoman ívelt ajkait élénk piros rúzs hangsúlyozta
ki, de most ez az erőteljes cseresznye szín nem kölcsönzött viselőjének
semmi "piszkosságot", annál inkább kiemelte ajkai szépségét. A szemei - mily
fura - zöldek voltak. Olyan igazi álomzöldek. Smaragdként ragyogták be
arcát. Arcéle nemesen metszett. Tökéletesen összhangba volt kis, fitos
orrával. Ilyen gyönyörű lányt ritkán lát az ember. Hosszú, sötét szürke
lóden kabát volt rajta. És annyira rátapadt testére, hogy szinte azt hihette
volna az ember, hogy nincs is rajta semmi. Csinos volt. Őrületbe kergetőn
csinos. Keskeny csípő, sokat sejtetőn kidomborodó felsőtest... Bőre kissé
kreol árnyalatú. S pici kezében egy női bőrtáskát, meg egy műanyag szatyrot
szorongatott. Ez utóbbi annyira zavarta az összhangot, hogy legszívesebben
megkértem volna, hogy adja ide, majd én vigyázok rá. De nem történt semmi,
meg sem mertem mukkani, földbegyökerezett lábakkal álltam ott. Egyszerűen
nem tudtam betelni a szépségével. Nem hiszem, hogy zavarta volna, mennyire
erőteljesen bámulom, bár két lépés távolság sem volt köztünk, de ő egyszer
sem nézett úgy rám, mint megannyi más nő, kiket ezek előtte kicsit
szemtelenebbül szemügyre vettem. Hirtelen annyira mocskosnak éreztem magam
mellette. S valahogy olyan szégyenteljesen bűnösnek. Olyan ártatlanul szép
volt...
Sajnos nem sokáig gyönnyörködhettem benne. Megérkeztünk. S én rá sem
nézve, lehajtott fejjel szálltam le a vonatról. És a tömeg lüktető ritmusát
átvéve sodródtam tova.
A köd már felszállt, de az őszi napsütésnek sehogyan sem sikerült
bearanyoznia a mocskos utcák nyomorszagú levegőjét.
Kiss Tamás
(Kaba)