''ÖRÖK ÁLOM
"Talán a valóság az álom,
és az álom az igazi valóság?!"
Nehézkesen csukta be az ajtót maga mögött Tim. Rámosolygott anyjára, de
szemmel látható volt, hogy csak erőltette a mosolyt. Fáradtan leroskadt a
székbe, majd alig hallhatóan megszólalt:
- Szia anya.
- Szervusz Tim.
- Kezd elegem lenni. Egész nap gürcölök, de semmit se fizetnek szinte.
- Tudom fiam, tudom, de ha nem dolgozol akkor éhen halunk. Én már nem
tudok munkát vállalni a beteg lábammal.
- Nem, nem is mondtam, viszont kellene valami más munkát keresnem, mert
ezt nem bírom tovább csinálni.
- Jól van Tim, te tudod.
- Majd holnap beszéljük meg, mert nagyon fáradt vagyok.
- Feküdj csak le. Jó éjszakát.
Tim felállt, és elcsoszogott a zuhanyzóig. Ernyedt izmokkal kezdett neki
a vetkőzésnek, és vagy 10 percig tartott, amíg levette magáról az a pár
ruhadarabot amit aznap hordott. A tükörbe nézett. Egy átlagos külsejű, magas
fiú nézett rá vissza a tükörből. Tim soha se csinált semmi érdekeset
életében, sose voltak igazi barátai, és barátnői. Nem sokat tudott az igazi
életről. 2 éve fejezte be az iskolát és egyből munkát vállalt, hogy
eltarthassa édesanyját. Egy kikötőben dolgozott, egész nap rakodással
foglalkozott. Elég egyhangú munka, felőrli az ember egyéniségét, és csak egy
szürke rakodógéppé válik tőle az ember.
Ezen gondolkozdva lépett be a zuhanyzóba. Már tusolni is alig maradt
ereje, és életkedve. Miután végzett a tisztálkodással, a szobájába ment. Kis
szobája volt. alig pár négyzetméter. A bútorai régi, ódon darabok voltak,
díszítés nélkül. A falak valaha szép fehérek lehettek, de ma már a portól,
és a sok évtől egészen megkoptak. Néhol a vakolat is meg volt repedve. Az
íróasztal tele volt mindenféle kacattal, volt ott a vasalótól a
magnókazettáig minden. Viszont egyetlen egy növény se volt a helyiségben.
Tim lefeküdt hassal az ágyra, és nézte a lepedő szövetét. Egész közelről.
És hirtelen ő is olyan kicsinek érezte, hogy be tud bújni a szálak közé. El
akarta fordítani tekintetét, de nem ment. Szemei lassan kezdtek elnehezülni.
A világ forgott vele, és ő élvezte ezt a forgást. Egyre szűrkébbé váltak a
falak, a lámpa elhomályosult. Sötétség vette körül. Elaludt. Mintha részeg
lett volna, szédült, nem tudta mi fog történni vele. Halvány köd derngett
körülötte, és kontúrok kezdtek kirajzolódni, a forgás lassult. Minden egyre
világosabb lett. A szürke kavalkád ritkult, Tim megint kezdett tudatánál
lenni. Előlépett a ködből, ami hirtelen úgy eloszlott, mintha sose lett
volna ott.
Egy metró végállomáson volt. A nap bágyadtan szórta szét sugarait, minden
csöndes volt. Néhány ember lézengett csak a peronon, és egy kis
embercsoport. Körbefordult, hogy megbizonyosodjon arról, hogy hol is van.
Egy metróvégállomás. De vajon hogy került ide? És miért pont ide? Ezek a
kérdések foglalkoztatták, miközben kiváncsian szemlélte a körülötte elterülő
várost. Nem félt. Inkább kiváncsiság volt az amit érzett. Tulajdonképpen
semmi szokatlan nem volt az egészben. Átlagos házak, átlagos emberek.
Egyedül a csend és a nyugalom volt az, ami különösen hatott.
Most a kis embercsoportot vette jobban szemügyre. Az ő haverjai voltak.
Öten. Három fiú, és két lány, akik közül az egyiket nem ismerte. Lassan
megindult feléjük, de mire lépett volna eggyet, addigra már ott állt
melettük. Visszanézett, nem értette a dolgot. Talán itt minden másképp
működik? Lehet, hogy felborultak a fizika törvényei? Barátai mint régi jó
havert, üdvözölték. Halkan beszélgettek mindenféléről, ami mostanában velük
történt. Tim egy szót értett az egészből, csak lebegett, és figyelte ezt a
számára még új világot. Mintha már sokszor járt volna itt, nem volt neki
idegen. Némi dübörgéssel befutott a metró. A szerelvény teljesen üres volt.
Barátaival együtt beszált, és leültek egy hosszú ülésre egymás mellé. Tim
ült a legszélen, az ismeretlen lány melett. Szép lány volt. Barna, hosszú
hajú barátságos természetű. Első látásra úgy tünt neki mintha a lány az
alternatív zenét szeretné, de nem tudta, hogy mire alapozza ezt a
feltevését. Egyszerűen így érezte. A szerelvény megindult. Puhán hintázott a
síneken, egész halkan siklott tova. Érdekes volt, hogy a metró egészen
lassan ment de valahogyan mégis sokat haladt előre. Pedig ugyanaz a metró
volt, amivel ő minden nap munkába jár. Ugyanaz a metró volt, csak a
tömöttség, a zsúfoltság hiányzott róla.
A vagon üres volt, csak ő, és a barátai voltak ott. Az ismeretlen lány
épp befejezte mondandóját, mikor Tim ránézett. Tekintetük egyszerre
találkozott. És a lány teljesen váratlanul odahajolt Timhez, és szájon
csókolta. Tim legbelül erre vágyott, de még csak gondolni se mert erre, nem
hitte, hogy megtörténhet. És mégis. Mondani akart valamit, de egy hang se
jött ki a száján. Mégegyszer rá akart nézni a lányra, de nem volt ott. Az
egész metró eltűnt. Az egész város, ahol az előbb voltak. Egy mezőn állt.
Csak a fák leveleinek neszét hallotta. A lány pedig mellette. A Nap is
teljesen máshogy sütött mint az előbb. Mintha most reggel lenne. Maga se
tudta miért, de megfogta a lány kezét. Tim arra számított, hogy a lány
elhúzza a kezét, de ehelyett jobban megszorította. Lassan elindultak előre.
Maguk se tudták hova mennek, csak előre. Két, három lépést tehettek, mire
egy tóhoz értek. Nem is volt tó, inkább csak egy nagy, tisztavizű pocsolya.
Egy mozdulattal levették ruhájukat, és a földre dobták. Kézenfogva
megindultak a tóba. A víz nem volt hideg, de nem is volt meleg. Nem volt
hőmérséklete. Csak lágyan hullámzott. Mikor a víz a vállukig ért, Tim
megállt. Tudta, hogy nem mélyül tovább a víz, de mégis megállt. Ránézett a
lányra, aki viszonozta pillantását. Újra elindultak. Tim végigsimította a
leány fiatal testét. Csodálatos érzés volt. Kértek a vízből, a túlparton
voltak. Egy piros hinta állt a fák közt, néhány méterre tőlük. Mindketten
ugyanazt érezték, boldogok voltak. Anyaszült meztelen kezdtek el hintázni.
Átadták magukat a hullámzó érzésnek. Végtelenül kellemes volt érezniük,
ahogy a napsugarak lágyan cirógatták őket. Eddig még semmi ehhez foghatót
nem érzett Tim. Teljesen elbódult ettől az érzéstől, valami belső megnyugvás
töltötte el. Hirtelen éles csipogás hallatszott. Tim azonnal tudta, hogy ez
mit jelent. Az ébresztőóra! Uramisten! Már reggel van, így elszaladt az idő?
Ez nem lehet. Megint vissza a valóságba? Megint a szürke hétköznapok? Tim
felugrott a hintából. Ebben a pillanatban maga se tudta mitévő legyen. Az
egész világ körülötte sötétedni kezdett. Teljesen akaratán kívül megfogta a
lány kezét és magához ölelte:
- Nem akarok visszamenni! Végre egyszer az életemben boldog tudok lenni.
Itt maradok örökre!
Kiáltotta a semmibe. Éles fájdalmat érzett szétáradni a testében, egy
kicsit megszédült, majd az egész egy röpke szemvillanás alatt elmúlt. A
csipogás elhalt, újra felragyogott a nap. Minden újra olyan volt mint az
előbb. A szellő is feléledt. Nem mert a lányra pillantani, félt, hogy megint
eltünik mint az előbb. Azt szerette volna, hogy ez a pillanat örökké
tartson. Örökké a karjába tarthassa a lányt, örökké együtt legyen vele, és
soha se keljen visszatérnie a kikötőbe. Nem bírta tovább, kinyitotta a
szemét és tekintete a lányra szegeződött. Még mindíg a karjai közt volt.
Behunyt szemmel, szinte reszketve ölelte át Timet. Így álltak a rét közepén
egyedül, némán, de boldogan. Tim közelebb hajolt az arcához, mire a lány
kinyitotta szemeit, melyekből hála és öröm tükröződött. Újra megcsókolta
Timet.
* * *
Tim édesanyja nem bírta tovább a várakozást, benyitott a szobába. A fiú
ott hevert az ágyon, teljesen nyugodtan. Látszólag aludt. Az édesanyja
odalépett hozzá, és a vállára tette a kezét:
- Tim. Kicsi fiam. Elmúlt 11 óra, elkéstél a munkából. Kelj fel.
De Tim meg se rezzent. Nem reagált a hangokra, izmai teljesen
elernyedtek. Anyja mégegyszer szólította:
- Tim! Hallasz? Szólalj már meg! Ne csináld ezt! Ébredj fel!!!
De nem reagált rá. Csak feküdt, arcán halvány mosoly rajzolódott ki. Az
édesannyja hirtelen összerezzent. Félelmetes gondolat suhant át az agyán.
Azonnal rohant a telefonhoz, mentőt hívni. Nem kellett sokat várnia, a
mentők hamar kijöttek, de már nem volt mit tenni. Tim halott volt!
Pokó Gábor
(Budapest)