''A GOMB
I.
Kerekes Gyurka dühösen ugrott fel az asztaltól. Utálta már, hogy az anyja
mindig rajta köszörülte a nyelvét.
- Emegyek má, ne károgjék anyámasszony! - förmedt rá az összetöpörödött
kis öregasszonyra.
- E mán több a soknál! - kiáltott fel az apja, és Gyurka után ugrott. -
Hogy valaki taknyos legíny lítire így beszéljen a tulajdon szülőanyjával! -
dohogott a szikár parasztember, és ingujjával leseperte a bajuszára ragadt
morzsákat. A felesége azonban lefogta.
- Hadd azt a gyereket, hadd menjék! A' má nagyon elbízta magát. Azt
hiszi, nincs is más a világban, csak az ű Juliskája. Hogy folyton arrúl
beszél. Eriggyen csak az ablaka alá, bánom is én! - sopánkodott és
siránkozott az öregasszony, idegességében kioldotta és visszacsomózta
napszítta keszkenőjét. A kisebb gyerkőcök megszeppenten ültek, ki a
kemencepadkán, ki a küszöbön. Megszokták már az efféle veszekedést, mégis
megijedtek. Szerették Gyurkát, ő volt a legidősebb, ő már emberszámba ment.
Mindig viccelődött velük, az öccseinek apró fakocsit fabrikált, a hugainak
meg kukoricacsuhéból babát.
- Hová megy a Gyurka? - kérdezte Erzsike, és csöpp kezeit összekulcsolta
a mellén.
- Ehagass te, te kiváncsi jószág! Mit ártod bele magad a főnőttek
dógába? - rivallt rá az apja, és végre valahára visszaült az asztalhoz, és
kikanalazta a gyengécske leves ízetlen maradékát.
Gyurka pedig csak ment, ment, maga sem tudta, merre is tartson. Juliskáék
háza elé akart menni, de aztán meggondolta magát, és betért a kocsmába.
- Adj Isten, Pista bátyám! - köszönt egy huncutszemű, vidám kis
öregembernek.
- Gyurka ecsém, hogy élsz, mióta nem láttalak? - fordult hozzá a
nagybátyja, de tovább nem törődött vele.
- Idenézzen, Miska bátyám - mondta az öregember egy másik öregnek, aki
csendben pipázgatott a kocsma sarkában.
- Ezt lesse meg, mit birok én véghözvinni. - Na, ezt már Gyurka is
megnézte. Pista bátyja levetette magát a földre, elkezdett fetrengeni, és
üvöltözött, jajgatott:
- Jaj, kiskutyáim, meghalok! Jaj, jaj! - Fertelmes kiáltásaira felugrott
két kutyája, Bodri és Fürgenc, és odaültek melléje, egyik fejtől, a másik
lábtól, és elkezdtek szörnyen vonyítani, tutulni, mintha siratnák a
gazdájukat. Nosza, lett is nagy nevetés a kocsmában, egyszeriben jó kedve
támadt a sok szegény embernek.
- Há, még illyent se láttam, tán még a cirkuszokba se mutogatnak illyen
produktumokat, mint maga, Pista bátyám! - mondta Gyurka, és törölgette
könnyeit a nagy nevetéstől. Az öregember felugrott az agyagpadlóról,
leporolta kopott gúnyáját, és azt mondta:
- Na, fizettek-e Pista bátyátoknak egy jó fédecit, tán csak megérdömli. -
Került hamar egy kupicával, és az öreg, mielőtt belekóstolt volna a
pálinkába, belemártotta a mutatóujját, és megdörzsölte mindegyik szemét a
szesszel.
- Idesüssetek, fiatalok! Igy köll ápolnotok vaksi látásotokat, má
idösapám is megmonta - harsogta az öreg, és lett megint nagy nevetés.
- Na, Gyurka fijam, mi a bajod, üljél ide mellém, aztán beszílj! - mondta
Pista bácsi, mikor elült a kacagás, és a szegény cselédemberek visszaültek
asztalukhoz fröccsük mellé.
- Nagy bajom van, bátyám, engömet má otthun elemésztenök - sóhajtott
Gyurka, és fejét barna, kérges tenyerébe temette.
- Beszílj, fijam, ne hallgass, hát hunnan tanáljam ki a gondolataidat? -
bíztatta az öreg, és eléje lökte a pálinkás poharat. - Igyá, fijam, hadd
erösödjék az emlíkezőtehetséged!
Gyurka felhörpintette a kortyocska nedűt, és belekezdett bánata
feltárásába.
- Tudja, bátyám, van egy jány, a Juliska, a Faragó bátyám jánya. Hát
űrúlla vóna szó...
Pista bácsi nevetősen ránézett a fiatal, szép arcú legényre.
- Hát, ecsém, a szerelem nehíz dolog. Nem akar tán a jány?
- De akar, vagy mit tudom én, akar-e. De az anyám, az nem akarja. Azt
mondja, szegíny jány az, rangosabbra feni a fogát. Apám se különb, dehát mit
tud a' is a világ folyásárúl...! - Gyurka, mialatt beszélt, egészen
nekipirult. Hátrasimította barnás, sűrű haját, és megvillantotta kék
szemeit. Tűz és víz volt a szemében, fel-le járt a mellkasa, mintha ki
akarna ugorni a szive. Pista bácsi látott már ilyen esetet. Ez egy betegség
tünete volt, olyané, amit nem gyógyít se pálinka, se kacagás. Ezt a bajt úgy
hívják, szerelem...
- Ne törődj vélük, majd megtérődnek a saját kenyerükön - mondta Pista
bácsi, de tudta, hogy ő maga sem mond igazat, a szegénység képes még a
szerelmet is eltaposni.
- Azt hunnan tudod, ecsém, hogy a jány hajlik hozzád? - kérdezte aztán,
és Gyurka kelletlenül válaszolt.
- Tuggya, mikor arattunk, - volt a marokszedőm. Délben, amikor ettünk, én
egy kiszáradt fa alá pakultam le a holmimat, tuggya, azér, hogy
kitudakoljam, melyik jány gyün el utánnam a tűző napra.
- Oszt melyik ment? - kérdezte Pista bácsi, aki már második éve nem járt
ki az aratáshoz, mióta rossz volt a lába.
- Mindegyik odagyütt - mosolyodott el Gyurka, ahogy az emlékeket
felidézte.
- Hát ha mind, te bolond, akkor hunnan tudod, hogy Juliska szeret? Hisz
akkó' szeret a többi is.
- Hát, a' lehet - hagyta rá Gyurka, és végigsimította pelyhező állát. -
Engem a többiek nem érdekülnek, csak ez az egy Juliska. Ü is akarna engem, a
bizonyos, mer olyan huncut a nézése.
- Huncut, huncut, de hisz a' semmi - zsörtölődött Pista bácsi. - Illyen a
fejérnép, mind huncutul néz, de színt vallani egy se akar. Eriggy el hozzá
magad, oszt kérdezd meg egyenest. Tán csak nem hiába veszkődsz a
szüléiddel... - mondta az öreg, és lassan szedelőzködött.
Gyurka is indult, de nem haza, előtte még eloldalgott Juliskáék háza
felé. Faragóék is közös cselédházban laktak, de még rosszabban, mint a
fiúék. Hat család volt egy konyhára. Juliska együtt aludt szüleivel és öt
testvérével az egyetlen kis szobában, nem lehetett hát bekopogni hozzá az
ablakon.
"Juliska, mér vagy te ilyen szegíny? Ha nagygazda jánya vónál, milyen jó
vóna, hallod-e? Vagy ha én vónék valami intézőféle, csak kihajtatnék érted a
főd szélire, felemelnélek a hintóba, oszt vennék neked selyemharisnyát meg
más efféle haszontalanságokat. Istenem, mondd meg, mér nem lehet a szegíny
ember sorsán változtatni? Minek köll ennyi nyomorúságot érni?" -
morfondírozott és mérgelődött Gyurka, aztán gyorsan odébbállt, mert valami
kutyák átkozottul kezdtek csaholni, attól félt, észreveszik, hogy itt
ólálkodik, és kitudódik a titka, mielőtt még Juliskát vallatóra fogná.
II.
Vasárnap volt. Juliska az anyjával és a nővérével felseperte a frissen
sározott szobát. Hajlott hátú anyja levágta az egyetlen tyúkot, nagy ebéd
készült.
- Kit várunk ma, édesanyám? Csak nem a török császárt? - kérdezte nevetve
Juliska, és ujjaival megfésülte szétzilálódott szőke copfjait.
- Csak hagass, te jány, inkább hozd rendbe magad, az ingvállad is hogy
kibomolt - mondta az anyja, és kissé kedvesebben hozzátette:
- Majd meglátod, ki gyün, kedves vendég lesz, annyi bizonyos.
Juliska szeme felcsillant. Napbarnította bőre édesen fénylett, szépséges
arcán átsuhant a felismerés: talán nővéréhez, Mariskához jön valami
kérőféle. Mariska nem volt szép, nyakán maradt vén szüleinek, pedig már 21
is elmúlt. Mindig azt szokta mondani Juliskának: "De jó tenéked, húgom,
milyen ibolyavirág a szemed. Milyen mejjes vagy, te biztos elkélsz jó hamar.
Én meg, ládd, nem köllök senkinek, senki emberfijának!"
Juliska nagyon szerette volna, ha soványka, himlőhelyes nővére végre
férjhez menne, de tudta, hogy a szegénység önmagában is taszító, hát még
hogyha csúnyasággal párosul.
"Csakis azért lehet anyánknak ilyen jó kedve, mert Mariska máma kérőt
kap" - gondolta Juliska, és táncra perdült, rá is átragadt a vidámság.
Táncolt a rossz seprűvel, derékon kapta Mariskát, sőt még apját is
megperdítette.
- Ne te, ne, tán csak nem a bálban érzed magad? - fékezte le az apja. -
Nyugoggyál el, jányom, nehogy sírás legyen a vége - mondta az öreg, és volt
a szeme bogarában valami szomorúság, ami ott bújkált, akárhogy is próbált
mosolyogni. Juliska nem tudta megérteni apja szavait.
Aztán délben megértette. Megjött ugyanis a vendég. A gazdatiszt öccse,
Tóni, akit a háta mögött mindenki csak "nyálas disznó"-nak csúfolt. Csúnya,
kövér, párnás húsú férfi volt, jóval túl a harmincon, mindig folyt a nyála,
és nagy malacszemei voltak. Erősen kopaszodott, és fújtatva szedte a
levegőt.
"Hát őtet vártuk" - gondolta Juliska, és minden vidámsága elszállt. Hát
még amikor megtudta, hogy minek jött a nagyfejű uraság. Miután Tóni
habzsolva bekanalazta a gyöngyöző leveskét, és lenyomogatta a két pirosra
sült combot is, előhozakodott jövetele céljával.
- Nénémasszony, mint tuggyák, azér gyüttem, hogy feleségül kérjem
Juliskát - bökte ki, és keze fejével megtörölte a száját.
- Juliska én vagyok - mondta elhaló hangon a szép leány, és abban
reménykedett, tán összetévesztették.
- Hát látom én, szentöm, éppen ezér mondom. Ipp ilyen mejjes, helyre kis
jány köll nekem feleségnek, aki birgya a munkát meg a gyerekszülést - mondta
Tóni, és párnás kezeit dörzsölgetve gusztálta Juliskát.
- Idesapám, szóljék mán! - sikoltott fel Juliska, aki egyszeriben
lángvörös lett, aztán meg halottsápadtra változott, mert egyszeriben
megértette sötét sorsát.
- Jányom, jányom, hozzá köll menned, mer elcsapnak minket az uradalombul.
Mit akarsz mán, azt, hogy fődönfutók legyünk? Jó embör ez. Van nagy vagyona,
fődje, majd megszokod... - mondta elhaló hangon az apja, de nem mert
belenézni 17 éves kislánya ibolyavirág szemébe.
- Márpedig én nem megyek ehhez a disznóhoz! - kiabált Juliska, és
felugrott az asztaltól.
- Dehonnem, jányom, dehonnem - erősködött az anyja, és vasmarokkal fogta
meg Juliska kezét, és visszahúzta az asztal mellé. Tóni úr sűrűn pislogott,
már kezében érezte a törékeny madárkát.
- Hozzám köll gyünnöd, hogy megmentsd a családodat. Hát milyen jány vagy
te, hogy így ellenkezöl édös szüleiddel? - darálta sipító hangon a férfi, és
ebben a pillanatban Juliska úgy gyűlölte őt, mint senki mást a
földkerekségen. Ahogy ránézett csorgó nyálára, még a hátán is végigfutott a
hideg.
III.
Gyurka belefáradt az újabb civakodásba. Felkapta pörge kis kalapját, és
elindult Juliskáék háza felé. Lesz, ami lesz, már nem vár tovább, egyenesen
beállít, és megkérdezi a lányt, hajlana-e hozzá. Nem tudta még, mit fog
mondani, egy szó nem sok, annyi sem jutott eszébe.
Alig ért ki a nagy utcára, mikor meglátta, hogy a kútnál nagy tömeg
verődött össze. Emberek és asszonyok jajveszékeltek, Gyurka is
meggyorsította a lépteit. Még oda sem ért, meglátta Faragónét, tán ő
siránkozott leghangosabban. Gyurkának összerándult a szíve.
- Mi történt, te? - kérdezte Gyurka az egyik gyerkőcöt, aki ott
téblábolt.
- Nem tudja kend? Hát a Faragóék Juliskája kútba ölte magát! Vízért
gyütt, aztán...
Gyurka már nem hallotta a többit, eszeveszetten kezdett rohanni a kút
felé. "Nem, ez nem lehet igaz!" - zakatolta a benseje, de tudta jól, hogy a
lányt már elveszítette. Átverekedte magát a tömegen, és középen, a porba
terítve megpillantotta Juliskát. Szemei csukva voltak, a szája széle lila, a
haja és a ruhája csuromvizes. Körülötte ugrált a tisztiorvos és halkan
vetette a kereszteket a pap. Gyurka térdre rogyott, és megragadta Juliska
kezét.
- Ne halj meg, Juliska, ne halj meg! Juliska, várjál még, mondani akarok
valamit! - szűkölt, mint a kutya, de hiába. Szorongatta a lány
összeszorított tenyerét, amely a markolászástól kinyílott. Gyurka lábai
elé, a porba kigurult egy aprócska, fehér cirádás gomb. A legény ráismert:
két hete, az aratóbál óta hiányzott az ünneplő inge nyakáról, és sehogyan
sem tudott rájönni, hogy hol veszítette el. Hát itt volt, nála volt, ő
őrízgette, a drága lélek!
- Fiam, maga mit akar itt? - kérdezte Gyurkát Juliska apja, és gyengéden
talpraállította. - Mit akar a kislányomtól? - kérdezte újra Faragó, szinte
súgva, és olyan sötét, beesett volt az arca, mintha ő is meghalt volna.
- Semmit, mán semmit - válaszolta Gyurka, és olyan zokogás vett rajta
erőt, hogy még a vállai is rázkódtak bele.
Lassan, nagy sokára beesteledett.
Carry