''MESE AZ EMBERRŐL
(Végtelen történet?)
Nehéz volt a súly, s ő már fáradt volt, alig bírta tartani a karjai
között. Felnézett. A zúgást már közelről hallotta, félt. Életösztöne erőt
adott neki. Futott tovább, botladozva a füstölgő romok között, lihegve,
izzadtságtól s szomjtól gyötörve. Tudta, hogy nem állhat meg. Nem... már
csak a lány miatt sem. Még saját kétségbeesett ziháló lélegzésén át is
hallotta a gépek zúgását. Nem bírta. Elzuhant. Esés közben megpróbált
elfordulni a levegőben. Sikerült a hátára esnie. Így legalább a lány testét
meg tudta védeni az ütéstől, amit az anyaföld, az "édes jó anyaföld"
gravitációja okozott. Már bőgött. Ordított volna, de gyors szapora légzése
és az életösztöne gátat vetett dühének.
Keservesen feltápászkodott. Utolsó megfeszített erejével még felemelte a
testet, karjai között a gyomrához szorította a megindult előre a bunker
felé. Az agya ízzóan lüktetett, a szájából szivárgott a vér - az
EMBERI vér -.
Esés közben haraphatta el. Nem érezte. Zsibbadt. Égett a háta, a karizmai
pattanásig feszültek. Nem érzett, nem látott mást, csak a lány vérző,
elkínzott, fáradt arcát.
»Úgy látszik a magatehetetlen lány mégis megütötte a gyenge kis testét,
esés közben« - gondolta. De nem tudott most ezzel törődni.
A férfi hallotta, hogy a gépek egymás után kezdték meg a zuhanórepülést.
Tudta, hogy már nincs ereje és ideje, egyedül talán megmenekülhetne, de erre
gondolni sem akart. Nem akart élni ilyen áron. Tudta, hogy ezzel mit válal.
Az első gép közvetlenül mellette húzott el. Semmi. Nem hallotta a géppuska
hangját, sem a bombák robbanását. Fel sem tudta fogni, hogy miért él még
mindig. Már a bunker ajtaját feszegette, rángatta, de az nem nyílott. A
másik gép mintha késett volna, de nem... máris hallotta az ismerős
robajokat. A lány mögötte hevert mozdulatlanul a földön. Rájött, hogy a
bunker nem fogadja be, a kemény fémajtó nem nyílott ki, mert belülről
bezárták. Halkany nyöszörgött az erőtlenségtől:
- EMBEREK!?
Majd kétségbeesetten püfölni kezdte a fémajtót.
- EMBEREK!? - nyüszített a kíntól.
De a bunkerban lévők nem hallották, vagy nem akarták hallani. Nem
hallotta a gép EMBER pilótája sem, csak a "kötelességét" teljesítette.
Kattogott a géppuska, dobálta kifelé az üres hüvelyeket, megannyi életet. A
gép eltávolodott a romoktól, feljebb emelkedett...
A férfi a lányon feküdt, testével védte, közben könnyei közt a lány arcát
figyelte. Az lassan lélegzett. Élt. Ahogy élt ő is. Nem hallotta már a gépek
zaját.
Elmentek - gondolta. Igen elmentek. Szerencséjük volt. Nekik igen. De a
gépek tovább húztak, oda ahol EMBER-ek laknak. És ott...
Alex