Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                     ''FÁK

   Az  éjszakai  vihar  letörte  a barackfa legszebb ágát. A sok-sok sárguló
barack  ágastól  a  földre  esett,  nem  sok hasznát venni már. Az öregember
csalódottan  nézte  a  pusztítást.  Minden  porcikájában  benne  érezte a fa
fájdalmát.   Szerette  a  növényeket,  de  különösen  a  fákat.  Csak  akkor
mosolygott,  ha  kizöldült  a  határ,  ha  életre  kaptak az erdők. Odahúzta
kisszékét a barackfa alá, és vigasztalgatni kezdte a fát.

   "Na,  ne  félj,  tovább  élsz  azért... Ugye, szeretsz itt a kertben? Még
akkor  ültettelek,  amikor  a Gyerek született. Látod, együtt vénültünk meg,
pedig valamikor milyen erősek voltunk... Mennyire szerettem dolgozni..."

   A  fa  tudta  ezt.  Az  öregember  gyakran mormogott itt alatta, többször
elmesélte már az egész életét.

   Régen, nagyon régen volt. Az öregember szép, fiatal legény volt. Nyaranta
éjjel  egykor  kelt, és este tízig vágta a gabonát. Senki sem szeretett vele
kaszálni,  mert  ő  sohasem  pihent,  halálra hajtotta volna a többieket is.
Bezzeg a lányok!

   Mindent  megtettek,  hogy a közelében lehessenek. A déli pihenőt dehogyis
töltötték  volna más legény mellett, mindenki az ő tarisznyája mellé pakolt.
Napbarnította   arca  és  egészen  haloványkék  szeme  volt,  tetejében  még
tréfálkozott  is  a  lányokkal.  Egy  égető  nyári  nap  délben elhatározta,
kitudakolja  végre,  melyik  lány  hajlik legjobban hozzá. Ebéd után vállára
vette  tarisznyáját  és  a hűs fák alól elindult egy kopár, elszáradt fához,
amely   egymagában  állt  a  dűlő  szélén.  Letelepedett  a  fa  alá,  ahová
elviselhetetlenül tűzött a nap. Na, lesz-e leány, aki eljön utána?

   Mindegyik   lány   eljött.   Egyenként   jöttek,  mások  párosával,  mind
odatelepedett   a  tűző  napra,  rákvörösre  sültek  valamennyien  a  legény
kedvéért. Ennyi bolondot se azelőtt, se azóta nem látott az a kiszáradt fa!

   Régen  volt  ez, nagyon régen. Olyan, mintha nem is az öregember életében
történt  volna  meg.  Az  ő  élete  egy  másik  élet, egy meleg-barna szemű,
törékeny asszony életével egybefűzve. Az az asszony is ott sült leánykorában
annál  a  kiszáradt  fánál,  mégsem  volt  könnyű elvenni. Mit meg nem értek
együtt!  Mennyit  vártak  egymásra,  milyen nehéz volt az egész fiatalságuk.
Jobb  lett  volna, sokkal kevésbé gyötrelmes, ha nem kezdtek volna a faluban
téeszesíteni.  Az  ember legutoljára lépett be a téeszbe, hetekig nem tudták
betörni,  pedig  fűt-fát ígértek neki. Nem és nem. Nem egyezett bele a világ
minden  kincséért  sem, kiabált, fenyegetőzött, verte az asztalt, de nem írt
alá.  "Elvtárs,  milyen iskolában akar továbbtanulni a lánya?" - ez a kérdés
volt  a  rábeszélés.  Az ember erre belépett. A lányát persze nem vették fel
sehová,  túl  takaros  volt  ahhoz  a  portájuk,  túl sok volt az irigyük. A
takaros  udvarból  ellenben  mindent  elvittek. Boldog volt az ember, hogy a
gyümölcsfái  a  földben  gyökeret eresztettek, így nem lehetett kitépni és a
téeszbe  cipelni  őket.  A  gyümölcsük persze odalett, de legalább a törzsük
megmaradt. Egyenesen, mint az emberé.

   A  téeszben  az  ember nem lett vezető. Hogy is lett volna, hiszen makacs
volt, a gazdálkodásba nem tűrt beleszólást. Beleszóló meg akadt bőven. Csősz
lett.  Nem  született még ember a földön rajta kívül, aki ezt a munkát ilyen
becsesnek  tartotta  volna.  Minden  szem  krumpliról, darab földről és szál
fáról  külön-külön  tudott  mindent,  személyes barátaiként beszélt róluk. A
földek  kiosztásával  is  megbízták, mert ő nem mért "félre". Igazi értelmet
azonban az adott napjainak, hogy ő vezette a fásításokat.

   Mikor  volt  már ez! Azok az erdők már óriásira nőtt akácosok, fenyvesek.
Az  öregember  nem  tudja már megkerülni ezeket az erdőket, csak gondolatban
kalandozgat fáik alatt. Egyenként ismerte a fákat. A Szésőt, a Legnagyobbat,
a  Göcsörtöset,  az  Odvasat,  a Beteget... Ám hiába volt minden fáradozása,
nyugdíjba  küldték.  Akkor  azt  hitte,  nem  éli túl. Aztán tessék, hány év
eltelt már azóta is...

   Először  tréfával próbálkozott, aztán sértődöttséggel, aztán fenyegetőzni
próbált, de hiába, csak nem marasztalták.

   "Öreg  már maga, kell a hely a fiataloknak, diplomás agronómus jön a maga
helyére."

   "Diplomás?  De  hisz  nem  ismeri  az a fákat! Neki: fa-fa, mindegy lesz.
Ismerni  fogja-e  a fa részeit? Tudja-e majd, mi az a csihatag? Honnan tudja
majd, hogy melyik fát kell kivágni, melyiket meghagyni?..."

   Az  öreg  feleslegesen morfondírozott, az ügyét befejezték, nyugdíjazták.
Amíg  bírta  erővel,  minden  nap megkerülte az erdőket, eleinte biciglivel,
később  gyalogosan,  de  vénségére  már  csak  ez a barackfa maradt elérhető
távolságban  számára. Ez volt a fája a többi helyett, még feleségnek is csak
ez  maradt.  Ez  legalább  megérti  a  múltat, tudja, mi történt régebben az
öreggel, hiszen mindig itt állt. És tessék, most ez is beteg, letört az ága.
Az  öregember  úgy  gondolta,  legalább  jó  lesz  télire tüzelőnek, egyszer
bemelegszik vele a konyha.

   A  téltől  nagyon  félt.  Tavaly  kért egy fatörzset a téesztől, mert nem
tudott  már  tűzrevalót  gyűjteni. Egyenesen az elnökhöz folyamodott, de azt
válaszolták neki, hogy másra kell a kitermelt fa.

   "Így  van  ez  -  magyarázgat  az öregember a barackfának -, megértem én,
minek  már  nekem az a fa, úgysem lesz már sok telem..." Megfogta kisszékét,
visszavitte  a  verandára,  és  elindult  hátrafelé,  körbejárni a kertet. A
barackfa  őszintén  bánta,  hogy  nem tud megszólalni, és megfogadta, hogy a
következő viharban megpróbál ellenállni a szélnek...

                                    Carry
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.