''ÖRÖKSÉG
Nagyszüleimmel töltött gyermekéveimet úgy tartom számon, mint a
legcsodálatosabb ajándékot, amit soha nem rombolhat szét az idő. Szinte
egyszerre távoztak el az életből, az életemből, amiben addig minden órának
és percnek részesei voltak.
Amit elmesélek, tizenöt évvel ezelőtt történt, de nem tudom, mennyi idő
távlatából kellene visszaidéznem, hogy ne csaljon könnyeket a szemembe, mint
ahogy most is, és akkor ...azon a téli reggelen.
Nagynéném hangjára ébredtem. Olyan kétségbeesetten csengett, amilyennek
még soha azelőtt nem hallottam.
A miattam halkra fogott beszélgetés, s a szomszéd szobából átszűrődő,
időnként feltörő sírás, nyomban elfeledtette velem az álmomat és
visszatérített a valóságba. A valóságot inkább értetlenül szemléltem, mint
lázadtam volna ellene. Valójában nem is lázadhattam, hiszen akkor még nem
tudatosultak bennem a hátrahagyott hónapok eseményei: nagymamám halála, után
a nagyapa hirtelen jött súlyos betegsége. Figyeltem az arcát a temetés
napján, ahogy a kapura támaszkodva, elmerengve nézett a távozó vendégek
után. Hiányzott mellőle a társa, az apró termetű, törékeny asszony, ki
fiatalon elvesztette hallását. megszoktuk, hogy kiabálni kellett,
valahányszor tudtára szerettünk volna adni valamit. A hallókészülékét
ugyanis szívesebben tartotta kikapcsolva, a fiókja mélyén. Attól a
pillanattól, hogy lehunyta a szemét, nem volt szükség a hangos szavakra. Így
még őrjítőbbnek hatott a csend, ami körülöttünk honolt. Képtelen voltam
elfogadni, hogy nincs többé, aki magával visz az erdőbe fáért, s hazafelé
indulva kis batyut köt a hátamra. Vagy kenyérhéját pirít nekem a régi
tűzhely sarkán. - Egyél anyukám, ettől szép piros leszel! - bíztatott
mindig, és mosolyogva nézte, amint élvezettel ropogtattam. Bizony finomabb
volt, mint a legkülönlegesebb tortaszelet. Azért tisztában voltam azzal,
hogy a nagyapának még ennél is sokkal rosszabb lehet, azon voltam hát, hogy
enyhítsem magányát. De hiábavalónak tűnt a szeretet, a figyelmesség ami
körülvette. A nagy termetű, telt arcú férfi - mint egy gyökerestül kitépett
fa - szemünk láttára, szinte napról napra sorvadt el. A műtét után állandó
ápolásra szorult, gyerekei felváltva viselték gondját. Amikor ránk került a
sor, lopva figyeltem anyám betanult mozdulatait, amint a megturmixolt
ennivalót a nagyapa gyomrából kiálló csőbe fecskendezi. Nem élvezhette többé
az ételek zamatát, legfeljebb vetett egy közömbös pillantást a sűrű
gusztustalan pépre, mielőtt az a gyomrába került. Szüleim nem is sejtették,
hogy azon a reggelen ébren voltam. Pisszenni sem mertem, úgy hallgattam a
nagyapám szökésének történetét.
Nagynénénk háza a túlsó domboldalon állt - ahogy a régi öregek nevezték -
a Fontoson. Aznap éppen disznót öltek, s nagyapa - életében először - nem
vehetett részt a munkában. Csak feküdt erőtlenül a konyhában, a heverőről
figyelve a sürgés-forgást. Orrát csiklandozta a pirított hurka, s a
sültkolbász illata. Vágyakozó tekintettel kísérte az unokákat, valahányszor
egyik-másik elsuhant mellette. Kicsit csalódottan vette tudomásul, hogy vele
nem foglalkoznak, persze tudta jól, ilyenkor legtöbb a munka. Azért
reménykedett:
"Talán valakinek mégis eszébe jut majd, megáll, megkérdezi mit szeretne
enni, aztán előveszi a turmixgépet azzal az undok fecskendővel..." De még
végig sem gondolta, máris rádöbbent, hogy ennek így semmi értelme, hiszen
nem is volt még éhes, inkább csak arra volt kiváncsi, mennyi majorannát
tettek a hurkába, s a kolbász nem lett-e túlságosan csípős.
Tavaly még ő kóstolta, sőt azelőtt is minden alkalommal. Egyre gyűlt
benne a tehetetlen keserűség, össze szedte minden erejét, és hirtelen
elhatározással felöltözött. Magához vette legkedvesebb bútordarabját, a
szürkére festett kis széket, majd - anélkül, hogy észrevették volna -
elindult hazafelé. A tízperces utat több mint egy óra alatt tette meg.
Akik látták, azok mesélték:
- Mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, letette az út szélére a
kis sámlit és megpihent rajta.
Néném szűnni nem akaró bűntudattal ismételgette:
- Amint észrevettük az eltűnését, rögtön utánajöttünk, de bezárkózott a
házba. Már mindannyian könyörögtünk neki, de meg sem moccant odabent.
- Jaj Istenem, hogy lehettünk ilyen figyelmetlenek! - sóhajtott fel, majd
hirtelen elszántsággal apámhoz fordult:
- Menj át kérlek, téged biztosan beenged, rád nem haragszik. - Izgatottan
vártam a fejleményeket, de hiába, ő sem járt sikerrel.
Aggódva jelentette:
- Tényleg semmi mocorgást nem hallottam.
- Jézusom! - kapott fejéhez anyám - ugye nem csinált magával semmi
őrültséget? Nincs más hátra, rá kell törni az ajtót!
- Várjunk még! - próbálta nyugtatni apám.
- De mire várjunk...?
A kérdés ott vibrált a levegőben. Én már nem figyeltem rájuk. Csendben
felöltöztem és óvatosan, mint egy tolvaj, kisurrantam az ajtón. Arcomba
csapott a fagyos decemberi szél, ahogy a takaros kis ház felé közeledtem,
mely oly sokszor nyújtott számomra kedves, meleg menedéket. Ha játék közben
megsebesültem, Mama, a szidás helyett inkább bekötözte a lábamat. Ha
panaszkodtam, hogy fáj a hasam, gyengéden megvígasztalt: - Ne félj, majd
megsimítom és elmúlik. - Rátette jóságos, öreg kezét, és abban a pillanatban
enyhült is a fájdalmam. valahányszor rossz jegyet kaptam, vagy öröm ért,
célba vettem a zöld kerítést és futásnak eredtem. Éreztem, mindig
szeretettel várnak.
"Csakhogy mindez már elmúlt..." döbbentem rá, s egyre bizonytalanabbá
váltak lépteim, kétes gondolatok gyötörtek: "Nincs már Mama, és Nagyapa is
alig vált szót velem, sokszor át sem engednek hozzá, azt mondják, nem szabad
fárasztani."
Tehetetlenül topogtam a hideg, üres verandán, előttem a befüggönyözött
ajtó. Biztos voltam benne, nem fog beengedni. - "Hiszen már nem is szeret,
hiszen már semmi sem olyan, mint régen... Lehet, hogy Ő is meg fog halni..."
- hasított belém a gondolat. Könnyeim végigcsorogtak az arcomon, apró
patakká válva lefolytak a nyakamra, be a pulóverem alá. Úgy ittam minden sós
cseppjét, olyan kétségbeesve, hogy szinte beleborzongtam. Próbáltam lenyomni
a kilincset, de az makacsul ellenállt. "Nem fog beengedni!" - ismételgettem
magamban beletörődve, de azért ösztönösen kopogtatni kezdtem, majd egyre
vadabbul dörömböltem. Arra eszméltem fel, hogy a fájdalomtól zsibog a kezem.
Már nem bántam, ha nem is szól hozzám, ha nem is fog szeretni többé. "Csak
ne halljon meg!" - azon imádkoztam. Örökkévalóságnak tűnő perceket töltöttem
ott, a bezárt ajtó előtt, reszketve, mindenfélét találgatva, pedig csak
percek teltek el. Odabent nem oldódott a néma mozdulatlanság. Vesztesként
tekintettem vissza azokra az estékre, amikor csak egyet kellett kiáltanom,
és máris megmozdult a kis ház ablakán a rózsamintás függöny. Nagyon
szerettem a sötétben, az ablaknál ülve rádiót hallgatni.
Csak annyit kiáltottam: - Nagyi! - Ő pedig csak annyit kiáltott vissza: -
Hely! - S már jött is kaput nyitni.
A pulóver ujjával letöröltem a könnyeimet, a sírástól megkönnyebbülve,
kicsit bizakodóbbá váltam.
"Talán nem történt semmi baj, talán csak azért nem mozdul, mert nem
tudja, hogy én kopogtatok." - Egy utolsó próbálkozásra szántam el magam.
Szólni akartam, de de a gombóctól, ami a torkomat szorította, csupán valami
nyöszörgő hangot tudtam kiadni: - Nagyi! - kérleltem - Engedj be, én vagyok!
- Válaszra várva hallgatóztam. Azt hittem, csak a képzelet játszik velem, de
nem, valóban megnyikordult az ágy, s alig hallható léptek közeledtek felém.
A zárban fordult a kulcs, majd kitárult az ajtó. Ott állt előttem a
nagydarab férfi, akár egy szomorú óriás.
- Bemehetek? - pillantottam fel bizonytalanul.
Néma bólintással betessékelt a szobába.
Az ágyon ültünk. Kezeit tördelve, fájdalmasan motyogta maga elé:
- Látod kislányom, nem szeret engem senki. Még enni sem adtak.
Hazajöttem.
- Hidd el, csak tévedés volt! - borultam zokogva a vállára, mert úgy
éreztem, beszélnem kell, elmondani mindent, amit tudok, mert nekem hinni fog
biztosan.
Mire a végére értem, már oldódott keserű megbántottsága. Kócos hajamat
símogatta, hideg kezével súrolva a homlokomat. A boldogság, mint valami
kemény burok vett körül, nem bírt átszivárogni rajta még a fájdalom sem -
halvány sejtése annak, hogy nemsokára elveszítem őt.
A temetésén egyetlen könnycseppet sem tudtam ejteni, de még hosszú
hónapokig görcsösen küzdöttem, hogy az emlékeimből kézzelfogható valóságot
formáljak. Esténként megálltam a zöld kapu előtt, hosszan bámulva a kis
házat. Behúnytam a szemem, a nevét suttogtam, és képzeletemben megmozdult a
függöny...
Amikor a szomszédasszony rámköszönt, ijedtemben összerezzentem, és sokáig
vadul kalimpált a szívem. Lázadtam magamban a család döntése ellen, hogy
eladják a házat, és idegenek költöznek majd oda, ahol minden talpalatnyi
hely egy kicsit az enyém is volt. Semmit sem jelent majd nekik a körtefa, a
finom, vérbélű körtével. Nekem igen, és a fa árnyékában hűsöltem, miközben a
nyári napsugár érlelte a fa gyümölcsét.
- Az örökség miatt kell eladni - magyarázta anyám - mindenkinek jut majd
valami. Tiéd lesz a kislámpa, a fényképalbum, meg a kiskalapács, amivel
mindig annyit játszottál.
Üvölteni szerettem volna:
"Mit érdekel engem a kislámpa, ha nem Mama kapcsolja le esténként,
mesemondás után, és mit érdekel a kiskalapács, ha nem áll fölöttem az az
ember, aki tovább tanítaná, hogy bánjak vele!"
Szinte lebénultam a felismeréstől:
"Az apró titkokat rejtő bélyegalbum, amit mindig együtt nézegettünk, az
unokaöcsémhez kerül a kisrádióval együtt, a piros szemű nyulammal pedig,
Isten tudja, mi történik majd...? S mit fognak mindehhez szólni, majd,
amikor visszatérnek?"
Nem volt mit tenni, bele kellett törődnöm, hogy nincsenek többé, de
amikorra ez sikerült, addigra valahogy szépen észrevétlenül elmúlt a
gyerekkorom...
Menczel Zsuzsanna
(?)