Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                           ''AUGUSZTUS TÍZ, ANNO...

   Néha  már  nem  látunk  mást,  csak  zöld,  keresztbeszegelt  lécrácsot a
kerthelyiség  sötétedő  sarkában; muslincák szálltak a poharunkba valahonnan
és  a  fölénk függesztett lámpa körül szúnyogok zöngtek és lepkék röpködtek.
"Sanyi  úr"  utánozta  őket: széttárt karjaival kettőnk koponyáját verdeste,
ami  (akkor  még!)  egyikünknek sem tetszett valahogyan és egyre hangosabban
követelte, hogy hozzuk vissza neki a Józsit, mert e Józsi szent, a Józsi!...
és csapkodott, míg meg nem untuk megint.

   A  zöld  lécrácsok körénk töpörödtek és a kerthelyiség hatalmas fakoronái
még  a  sötétben  is  tágultak, hívtak minket fölfelé, egyre föl valahová. A
Józsi  táncot  járt  asztalok  között  amúgy  Sztálinmód, feszesen kitartott
karokkal  ropogtatta  a  gyöngykavicsot;  szent marha!; kerülgette a pincért
bámulatosan. "Jövök, Sanyikám, Jövök!"

   Repülünk,  mármint  a  hattagú kongresszus egyik fele (hárman ide, hárman
oda)  és mindegy, hogy merre és hová: hárman a muslincák és lepkék, hárman a
lécrácsok  és  gyöngykavics  pártján.  Világtalálkozó,  ahol a csárlinger, a
pincér  elnököl, "mindenhatóskodik" és mi öten összeszorulunk, egymás vállán
dünnyögönk.  (Józsi  járja  a csasztuskát, vagy mit, de felpattog a kavics a
talpa alól, többen rászólnak). Sanyi úr ágál, hogy Józsit akarja vissza.

   És   Józsi  jön,  dús  szakállában  folyik  a  verejték.  Ott  vagyunk  a
szemüvegében  a  fölöttünk  függő  villanykörte  fényével és ez olyan semmi,
nyomorult  kép, hogy Áron felzokog. Szinte azonnal látszik, hogy ez most nem
hülyeség  és  kicsit  pátyolgatjuk  (még  Józsi  is megbékél a ténnyel, hogy
kivételesen nem ő a központ): meg ne halj már itt nekünk te is!

   Ez  aztán  hülye  vicc volt, mármint az, hogy temetésről jönni és kikötni
egy  ivóhelyen,  de  most Áronnak nem szabad meghalnia és ezt olyan komolyan
gondolja  a  kongresszus  és  olyan  békés  csönd  támad  egyszerre,  hogy a
csárlinger  is  felfigyel  és  odajön  a  gyöngykavicson.  Karján világít az
összehajtogatott  kendő  és  megáll  fölöttünk,  ami  akkor nemigen tetszett
nekünk  a  nagy  búban-gyászban,  de mégis éreztük, milyen jó, hogy itt áll.
Áron  elvette  a  kendőt  és  elvégezte  szeme körül a szertartást ("meg van
tudva,  hogy  miből áll a halál" - kornyadozott az asztal másik vége), aztán
nem  bőgött egy darabig. Csak felállt egyszerre és körbejárva mindannyiunkat
megölelt.

   Itt  volt,  mellettünk  volt  a  fájdalmával,  azaz  mi  voltunk itt az ő
fájdalmával;  alkalmi  bábák, semmit nem tudók; és furulyálni akartunk, mint
Marsyas  a  Pallas  Athéné  furulyáján.  És  Apollón most nyúzott meg minket
elevenen,  amikor  szegény  (és  egyre  szegényebb)  Áron  körbeölelgette  a
"kongresszust".  Ötször  ölelt  mindenkit,  pedig  csak  egyszer járt körbe:
loptuk  a  másiktól a kapott öleléseket. S csak eltaszigáltuk a róla sugárzó
keserűséget  és  a  (miért  ne  illene bevallani?) megkönnyebbülést: mi lesz
ezekkel  a hatalmas fákkal egykor, mikor rohad szét ez a zöld léc-rács itt a
sarokban  és  meddig  elnököl  még köztünk a drága csárlinger. Ellökdöstük a
gyászt  s  minden  szomorút,  pedig a szomorúság ott ivott velünk, szemünkbe
lebbentette a fekete kendőt, mert nem lengeni való zászló az, de nem ám!...

   Aztán   már   nem  akarván  gondolni  ezekre,  csak  húzódtunk  egymáshoz
hárman-hárman  és  ez minden időkben egy s mégis örökké különvaló hatosfogat
csak  arra koncentrált, hogy szegény és árva Áron mindezt túlélje (mármint a
mai  estét,  mert  annál  léhábbak  és  kegyetlenebbek voltunk, hogy további
történésekben  tevékenyen  részt vegyünk) és múljon ez az elíziumi sápadtság
az  arcáról  végre.  Mert  világít  az  arca, már-már elpártolnak kedvéért a
lepkék  a  lámpa  fényköréből  és  csak nehezen tér vissza hozzánk... Ide, a
rácsaink  közé,  a  kavicson  álló,  zöld  asztal  mellé,  ahol a csárlinger
megérinti  a  vállát,  ahogy  áthajol  fölötte  poharat  cserélni;  azokba a
fülledt-dagadós-beszélgetéses hangulatokba, amikor boldogan "összekobbantja"
a fejét Sanyi úrral és velem... Józsival...

   De  csak ül, nem használ a hónaljfogás, a kavicson odaténfergő kapatos nő
puszija  sem  (a  gyász nem látszik messzire!) és újabb pohárról hallani sem
akar...

   Mi léhák vagyunk és kegyetlenek. Mert halál nincsen, csak halottak vannak
és  a drága csárlinger van, aki nagyon is él, hozná az újabb söröket. Csak a
hatalmas  doktor-pacsi  van  a  seggre,  mielőtt beadja az injekciót. "Drága
Áron!"  (Örök  vicc, hogy unjuk már, de megerősít!) Kobbantsunk össze, éljen
az érzéstelenítés!

   Kegyetlenek  vagyunk.  Drágák.  Amint  a  figyelme idefordul trágárak is,
ekkor  Áron  váratlanul  "beszáll": olajos haját hátravetve felüvölt a sötét
égbe  vesző fakoronáknak, valamit nem ismert, csak sejtett láger-éhséggel és
végletes-nyomorúsággal;  a  tüdőnek  és a toroknak oly teljesítményével, ami
ebben a dimenzióban nem is létezhet - ráugrom, ráesek valahonnan fölülről és
nem  találom  a  száját;  nem  érzem a lábaimat; csak a síkos haját fogom és
valami  szupergyorsan  rángó  világosság  táncol  a  kezem  alatt,  mint egy
kerekded tök: az arca!...

   Aztán  csak  fogjuk,  már  hárman fogjuk - kobbantunk és puszilózunk Áron
merev,  csitított  testével  és  jelezzük  mindenkinek, hogy minden rendben.
Elsikkadnak  a  jellemek  és  karakterek. Ha Józsi most hátat fordítana, nem
tudnám  megmondani,  milyen  a  szeme  színe. "Ha hiányozna egy ujjam, ő nem
tudná  megmondani,  hogy  melyik."  Fogyasztjuk  egymást,  mint  az ételt, a
levegőt anélkül, hogy tisztába lennénk legalább néhány jellemzőjével. Minden
percben  elveszünk  valami Kész-t, végérvényeset, hogy aztán nyersanyagként,
kezdetként adjuk vissza.

   Zöld  rácsok  és  gyászos  űrbe  nyúló  fakoronák. Ez Áron. Szupergyorsan
rángatja a fejét, ha halottja van.

   Ez maradt. Mert halál - nincs.
   Csak halottak vannak.


                               Bajzafi Ferenc
                                 (Debrecen)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.