''AUGUSZTUS TÍZ, ANNO...
Néha már nem látunk mást, csak zöld, keresztbeszegelt lécrácsot a
kerthelyiség sötétedő sarkában; muslincák szálltak a poharunkba valahonnan
és a fölénk függesztett lámpa körül szúnyogok zöngtek és lepkék röpködtek.
"Sanyi úr" utánozta őket: széttárt karjaival kettőnk koponyáját verdeste,
ami (akkor még!) egyikünknek sem tetszett valahogyan és egyre hangosabban
követelte, hogy hozzuk vissza neki a Józsit, mert e Józsi szent, a Józsi!...
és csapkodott, míg meg nem untuk megint.
A zöld lécrácsok körénk töpörödtek és a kerthelyiség hatalmas fakoronái
még a sötétben is tágultak, hívtak minket fölfelé, egyre föl valahová. A
Józsi táncot járt asztalok között amúgy Sztálinmód, feszesen kitartott
karokkal ropogtatta a gyöngykavicsot; szent marha!; kerülgette a pincért
bámulatosan. "Jövök, Sanyikám, Jövök!"
Repülünk, mármint a hattagú kongresszus egyik fele (hárman ide, hárman
oda) és mindegy, hogy merre és hová: hárman a muslincák és lepkék, hárman a
lécrácsok és gyöngykavics pártján. Világtalálkozó, ahol a csárlinger, a
pincér elnököl, "mindenhatóskodik" és mi öten összeszorulunk, egymás vállán
dünnyögönk. (Józsi járja a csasztuskát, vagy mit, de felpattog a kavics a
talpa alól, többen rászólnak). Sanyi úr ágál, hogy Józsit akarja vissza.
És Józsi jön, dús szakállában folyik a verejték. Ott vagyunk a
szemüvegében a fölöttünk függő villanykörte fényével és ez olyan semmi,
nyomorult kép, hogy Áron felzokog. Szinte azonnal látszik, hogy ez most nem
hülyeség és kicsit pátyolgatjuk (még Józsi is megbékél a ténnyel, hogy
kivételesen nem ő a központ): meg ne halj már itt nekünk te is!
Ez aztán hülye vicc volt, mármint az, hogy temetésről jönni és kikötni
egy ivóhelyen, de most Áronnak nem szabad meghalnia és ezt olyan komolyan
gondolja a kongresszus és olyan békés csönd támad egyszerre, hogy a
csárlinger is felfigyel és odajön a gyöngykavicson. Karján világít az
összehajtogatott kendő és megáll fölöttünk, ami akkor nemigen tetszett
nekünk a nagy búban-gyászban, de mégis éreztük, milyen jó, hogy itt áll.
Áron elvette a kendőt és elvégezte szeme körül a szertartást ("meg van
tudva, hogy miből áll a halál" - kornyadozott az asztal másik vége), aztán
nem bőgött egy darabig. Csak felállt egyszerre és körbejárva mindannyiunkat
megölelt.
Itt volt, mellettünk volt a fájdalmával, azaz mi voltunk itt az ő
fájdalmával; alkalmi bábák, semmit nem tudók; és furulyálni akartunk, mint
Marsyas a Pallas Athéné furulyáján. És Apollón most nyúzott meg minket
elevenen, amikor szegény (és egyre szegényebb) Áron körbeölelgette a
"kongresszust". Ötször ölelt mindenkit, pedig csak egyszer járt körbe:
loptuk a másiktól a kapott öleléseket. S csak eltaszigáltuk a róla sugárzó
keserűséget és a (miért ne illene bevallani?) megkönnyebbülést: mi lesz
ezekkel a hatalmas fákkal egykor, mikor rohad szét ez a zöld léc-rács itt a
sarokban és meddig elnököl még köztünk a drága csárlinger. Ellökdöstük a
gyászt s minden szomorút, pedig a szomorúság ott ivott velünk, szemünkbe
lebbentette a fekete kendőt, mert nem lengeni való zászló az, de nem ám!...
Aztán már nem akarván gondolni ezekre, csak húzódtunk egymáshoz
hárman-hárman és ez minden időkben egy s mégis örökké különvaló hatosfogat
csak arra koncentrált, hogy szegény és árva Áron mindezt túlélje (mármint a
mai estét, mert annál léhábbak és kegyetlenebbek voltunk, hogy további
történésekben tevékenyen részt vegyünk) és múljon ez az elíziumi sápadtság
az arcáról végre. Mert világít az arca, már-már elpártolnak kedvéért a
lepkék a lámpa fényköréből és csak nehezen tér vissza hozzánk... Ide, a
rácsaink közé, a kavicson álló, zöld asztal mellé, ahol a csárlinger
megérinti a vállát, ahogy áthajol fölötte poharat cserélni; azokba a
fülledt-dagadós-beszélgetéses hangulatokba, amikor boldogan "összekobbantja"
a fejét Sanyi úrral és velem... Józsival...
De csak ül, nem használ a hónaljfogás, a kavicson odaténfergő kapatos nő
puszija sem (a gyász nem látszik messzire!) és újabb pohárról hallani sem
akar...
Mi léhák vagyunk és kegyetlenek. Mert halál nincsen, csak halottak vannak
és a drága csárlinger van, aki nagyon is él, hozná az újabb söröket. Csak a
hatalmas doktor-pacsi van a seggre, mielőtt beadja az injekciót. "Drága
Áron!" (Örök vicc, hogy unjuk már, de megerősít!) Kobbantsunk össze, éljen
az érzéstelenítés!
Kegyetlenek vagyunk. Drágák. Amint a figyelme idefordul trágárak is,
ekkor Áron váratlanul "beszáll": olajos haját hátravetve felüvölt a sötét
égbe vesző fakoronáknak, valamit nem ismert, csak sejtett láger-éhséggel és
végletes-nyomorúsággal; a tüdőnek és a toroknak oly teljesítményével, ami
ebben a dimenzióban nem is létezhet - ráugrom, ráesek valahonnan fölülről és
nem találom a száját; nem érzem a lábaimat; csak a síkos haját fogom és
valami szupergyorsan rángó világosság táncol a kezem alatt, mint egy
kerekded tök: az arca!...
Aztán csak fogjuk, már hárman fogjuk - kobbantunk és puszilózunk Áron
merev, csitított testével és jelezzük mindenkinek, hogy minden rendben.
Elsikkadnak a jellemek és karakterek. Ha Józsi most hátat fordítana, nem
tudnám megmondani, milyen a szeme színe. "Ha hiányozna egy ujjam, ő nem
tudná megmondani, hogy melyik." Fogyasztjuk egymást, mint az ételt, a
levegőt anélkül, hogy tisztába lennénk legalább néhány jellemzőjével. Minden
percben elveszünk valami Kész-t, végérvényeset, hogy aztán nyersanyagként,
kezdetként adjuk vissza.
Zöld rácsok és gyászos űrbe nyúló fakoronák. Ez Áron. Szupergyorsan
rángatja a fejét, ha halottja van.
Ez maradt. Mert halál - nincs.
Csak halottak vannak.
Bajzafi Ferenc
(Debrecen)