''SIPICLI PEKENGÓCZY ÉS A KIS TAO
Egy nap, amikor Sipicli Pekengóczy ismét a városba akart utazni, több,
mint 20 percet kellett fagyoskodnia a téli utcán, mire jött végre a busz.
Sipicli Pekengóczy azzal ütötte el a várakozás idejét, hogy a körülötte
toporgó embereket figyelte.
Az emberek egyre sűrűbben nézegették óráikat. Egymás közt sugdolóztak,
volt aki hangosan szitkozódott. Sipicli Pekengóczy nem türelmetlenkedett,
nem volt hová sietnie. Ő csak azért akart bemenni a városba, mert már rég
járt ott, és annyira kíváncsi volt arra az emberförgetegre, ami az utcákon
hömpölygött, a metrón tolongott, az üzletekből bugyogott kifelé.
Amikor bent járt a városban, a világért ki nem hagyta volna ezt a
mulatságos szórakozást. Néha segített egy-egy embernek, akit odacsukott a
villamos vagy a metró. Amikor jöttek a várandós kismamák, mindig ő volt az
első, aki felugrott, hogy átadja a helyét. Persze köszönetet sohasem kapott,
de hát mit számított az neki, hiszen nem a köszönetért csinálta, csak úgy
szórakozásból.
Amikor végre jött a busz, mindenki hangosan felhördült. A jármű erősen
fékezett, közben az út szélén felgyülemlett sáros latyakot a buszmegállóban
állók közé loccsantotta. Erre a szitkozódás újra csak felhangosodott, volt
olyan is, aki az öklét rázta.
Sipicli Pekengóczy csupa sár lett. Nem törődött vele, hiszen volt neki
még sok ruhája, arra gondolt, ha majd hazaér, kimossa, úgyis már eljött a
mosás ideje.
A buszon jópáran megszidták, amikor megpróbált átvergődni a tömegen, hogy
kilyukassza a jegyét, de ő csak behúzta a nyakát és mosolyogva gondolta,
hogy nem számít, hiszen nemsokára beér a városba.
Az emberek félrehúzódtak tőle, amikor meglátták a sárral lefröcskölt
Sipicli Pekengóczyt. Ő ezzel sem törődött, az ablakot azonban mindenáron
szerette volna behúzni, mert a jeges szél az arcába mart. Erre nagy kiabálás
kezdődött, mert egyesek hirtelen meg akartak fulladni a tömött buszon.
Sipicli Pekengóczy megvonta a vállát és lehuppant egy üres helyre. Az ülés
azért volt üres, mert a körjárat előző menetében a nyitott ablakokon beesett
az eső, és az üléssor csupa víz lett.
Sipicli Pekengóczy mondta a körülötte álló elkínzott arcú embereknek,
hogy letörölgeti az üléseket és üljenek le, de mivel senki sem akart vele
szóba elegyedni, ezért felhagyott a kisérletezéssel.
Mikor a busz végre beért a városba, az emberek, mint a vízözön, úgy
zúdultak le a buszról, azzal sem törődtek, hogy Sipicli Pekengóczy hasra
esett. Jópáran ráléptek, mire sikerült neki felállnia.
Amint Sipicli Pekengóczy feltápászkodott, észrevett valamit a sárban:
nagyon pici volt, teljesen elázott és nagyon fakó színű, talán egy kicsi
léggömbhöz volt hasonló.
Sipicli Pekengóczy felvette, gyengéden a két markában melengette, s az a
pici valami kezdett felmelegedni, a színe is pirosabbá vált.
Mivel Sipicli Pekengóczy nem tudott rájönni, hogy mi lehet az, amit a
kezében tart, ezért arra gondolt, hogy biztosan valamelyik utas veszíthette
el, vagy valaki, aki a következő buszra vár.
Oda is lépett a közelben ácsorgókhoz. Amikor kérdezgetni kezdte az
embereket, hogy ki veszített el valamit, hirtelen mindenki kedves lett
hozzá, azonban amikor kiderült, hogy amit Sipicli Pekengóczy talált, nem
pénz, vagy valami értékes tárgy, hanem egy akármilyen, ki tudja milyen
kacat, az emberek durván, elutasítóan intézték hozzá szavaikat.
Sipicli Pekengóczy erre kicsit megszeppent. Aztán úgy döntött, hogy
elviszi azt a valamit a rendőrségre, hiszen nekik úgyis az a dolguk, hogy
megkeressék azt, aki elveszített valamit.
A rendőrök megnyugtatták Sipicli Pekengóczyt, hogy náluk jó helyen lesz a
kis kacat, majd ők gondoskodnak róla.
Azonban amikor Sipicli Pekengóczy elfordult, hogy dolga végeztével végre
bemenjen a belvárosba, akkor vette észre, hogy a rend őrei a kis valamit a
kukába dobták.
Sipicli Pekengóczy nem értette a dolgot, de annyit sejtett, hogy ezek az
emberek nem mondtak igazat. Gyorsan belenyúlt a kukába és zsebre vágta a kis
valamit, majd szaladni kezdett. Még hallotta, ahogy a háta mögött hangosan
nevetni kezdtek.
Annyira szaladt, hogy szíve valósággal a torkában dobogott. Amikor úgy
gondolta, hogy már biztosan nem üldözik, akkor erőt vett rajta a fáradtság.
Mivel pont egy parkba ért, leült egy padra, aztán belenyúlt a zsebébe, mert
érezte, hogy a kis valami melegíti.
Elővette a pici dolgot és letette maga mellé a padra. Nézegette,
símogatta, aztán beszélni kezdett hozzá. Sipicli Pekengóczy elmondta, hogy
miért jött ő be a városba és elmesélte az eddigi kalandjait is. A kis valami
hosszú ideig meg sem szólalt, aztán mikor Sipicli Pekengóczy kérdezgetni
kezdte, hogy mi a neve, akkor egyszerűen csak annyit mondott:
- Én vagyok a Tao!
Erre aztán Sipicli Pekengóczy igencsak meglepődött, meg is kérdezte:
- Hogy-hogy Tao? Más neved nincs?
A kis valami csak a fejét rázta és széttárta karjait, majd azt
válaszolta:
- Nincs!
Sipicli Pekengóczy mindig úgy gondolta, hogy egy rendes embernek legalább
két neve van, egy családi- és egy keresztneve. Aztán meg arra gondolt, hogy
egy név még mindig jobb, mint a semmi. Vígasztalni kezdte a kis Taot, hogy
majd mire felnő biztosan lesz neki is két neve.
Látszólag a kis Tao nem esett kétségbe.
Sipicli Pekengóczy már majdnem bevallotta újdonsült ismerősének, hogy mi
lenne, ha a saját családi nevét, a Pekengóczy nevet adná oda, de aztán arra
gondolt, hogy akkor meg neki nem maradna, csak egy neve. Meg a Pekengóczy
nevet már amúgy is nagyon megszerette. Amint azonban erre gondolt, rögtön el
is szégyellte magát, amiért ilyen önző.
Még sokáig gondolkodott, hogy mi lenne a legjobb megoldás, aztán, mivel a
kis Tao csak hallgatott mellette, megkérdezte tőle:
- Hol laksz?
Erre a kis Tao csak annyit válaszolt:
- Nem lakom sehol, de bárhol lakhatnék! Mindenhol otthon vagyok, de
senkit sem zavarok! Aki akar, észrevesz, aki akar, megszeret! Fürdőzöm a
folyó medrében, a fák koronája között suhanok, szellő szárnyán szállok, ha
kell, hozzád találok!
Sipicli Pekengóczy nem igazán értette a dolgot, ezért csak annyit
mondott:
- Tudod, jó kis kalandos életed lehetett. Legyél a barátom, és lakjál
nálam! Rendben?
A kis Tao Sipicli Pekengóczy szemébe nézett:
- Már rég a barátod vagyok, régóta nálad lakom, csak eddig még nem vettél
észre! Minden sétádon veled voltam!
Mivel hirtelen besötétedett és este lett, Sipicli Pekengóczy arra
gondolt, hogy ideje már haza indulni, ezért óvatosan a zsebébe csúsztatta a
kis Taot, és elindult hazafelé. Nagyon boldog volt, hogy talált magának egy
barátot. Még ha annak szavait nem is értette igazán, már alig várta, hogy
hazaérjen, hogy újra beszélgethessen vele.
Amikor Sipicli Pekengóczy hazaért, hiába kereste zsebében a kis Taot,
mindent átforgatott, de nem találta. Aztán a kandallóra nézett, mert
hirtelen arra gondolt, hogy a kis Tao biztosan a kandalló tetején üldögél és
melengeti a tűznél piciny lábait.
A tűz pattogva lobogott a kandallóban, de a kis Tao nem volt sehol.
Sipicli Pekengóczy aznap szomorúan feküdt le aludni, álmában megjelent
előtte a kis Tao és megismételte délutáni szavait:
- Már rég a barátod vagyok, régóta nálad lakom, csak eddig még nem
vettél észre!
Másnap Sipicli Pekengóczy jókedvűen ébredt és azóta is mindig jókedvű,
csak azért szomorú egy kicsit, mert kis barátja ennyire szeret
bujócskázni vele.
Nem is gondolja, hogy a kis Tao egyenesen a szívébe bújt.
Alex