''ORSZÁGMESE
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ország. Ez az ország egy nagy és
öreg földrész közepén, a tengerektől elég messze búslakodott egymagában.
Bizony ennek az országnak nagyon rosszul ment sora, annyira, hogy a ház,
amiben lakott, elég rogyadozó volt. Ezért mindenféle csúszó-mászó
beköltözött. Annyira rágták a férgek az országot, hogy az mindig csak
vakarózott. Mivel már igen régi volt az országnak a ruhája, gondolt egyszer
egyet: szerez ő magának szép új ruhát, aztán talán még a háza is nagyobb,
szebb lesz majd.
Az ország szépen össze is szedte magát, és elindult a boltba, hogy álmait
beváltsa. Arra azonban nem gondolt, hogy a bolt olyan nagyon messze van,
hogy 6 évet kelljen gyalogolnia mire odaér. Mivel nem tudta, hogy mi vár rá,
hát szép lassan elindult. Azonban a hosszú út alatt nagyon sokat kellett
szenvednie. Viharok gyötörték testét, a szél sem kímélte, és a villámok is
üldözték.
Sajnos mire odaért a bolthoz, már annyira elfáradt és elerőtlenedett,
hogy már arra sem nagyon emlékezett, hogy miért is indult el annakidején.
Ahogy a boltban lévők meglátták a fáradt, kiéhezett országot, elkezdtek
rajta nevetni. Ujjal mutogattak rá.
Amikor meghallották, hogy miért jött, mégjobban nevettek rajta, és még
jól meg is ruházták..
Mivel a hosszú úton az országnak szinte minden pénze elfogyott, ezért hát
be sem engedték a boltba, azt mondták neki, hogy takarodjon.
Szegény ország zokogva indult haza. Sajnos a visszafelé útra már semmi
elemózsiája sem volt, ezért mindenkitől, aki szembejött vele, kéregetnie
kellett. Szégyellt e magát, de kénytelen volt megalázkodni, ha nem akart
elpusztulni.
Nagyon sok szenvedés után ért haza. Sajnos, házikója a hosszú idő alatt
nagyon tönkrement. Tele volt már féreggel, hiába hessegette el őket, azok
újra és újra bepofátlankodtak. Szomorúan kellett észrevennie, hogy amíg ő
távol volt, addig a szomszédjai mindent elhordtak a házikóból. Akkor
szomorodott el igazán, amikor rájött, hogy a kedves szomszédok a saját
rozoga házaikat az ő házának tégláiból építették újjá. Azon volt a legjobban
elkeseredve, hogy a hosszú úton nem találkozott senkivel, aki barátja
szeretett volna lenni, s ráadásul a már meglévő barátjait is elveszítette,
mire hazaért.
Sokat hüppögött magában, de azért nem adta fel a reményt, hogy egyszer
jobb lesz neki. Elment az erdőbe, s mindent összeszedett amit csak talált.
Olyan sok mindent talált, hogy végre szépen berendezhette újra a házikóját.
Mire megjött a tél, jól begyújtott a kályhába. Olyan melege lett, hogy ki
kellett nyitnia az ablakait. Meglátták ezt a kint fagyoskodó férgek s egyéb
ármánykodó lények. A meleg annyira csalogatta őket, hogy csak úgy özönlöttek
befelé az ablakokon.
Nagyon megijedt erre a szegény kis ország, szaladt, hogy becsukja az
ablakait, de már késő volt. Annyi élősködő került be a kis házikóba, hogy az
országnak jó 40 évig kellett szellőztetnie, hogy a sok parazita büdös szaga
elmúljon.
Sajnos a hosszú idő alatt minden meleg, ami volt a kis házikóban, a
nyitott ablakokon kiment.
Az ország megint dideregni kezdett, ismét kiment az erdőbe, hogy tüzelőt
szerezzen magának, azonban meglepve kellett látnia, hogy időközben már mások
is jártak arra, és mindent összeszedtek.
Szomorúan tért hát haza a szegény kis ország. Gondolkodott, mit is kéne
tennie, hogy újra jól érezze magát. Már nagyon fázott és mivel nem jutott
neki eszébe semmi sem, gondolta, elmegy a szomszédokhoz tanácsért.
A szomszédok nem nagyon örültek neki, főleg azért nem, mert ők is eléggé
dideregtek a nagy hidegben. Tanácsot is csak úgy adtak neki, hogy cserébe a
szegény kis ország lyukas csizmáját kérték.
A szegény kis ország mit tehetett hát, odaadta nekik a csizmáit, aztán a
kapott tanácsot megfogadva úgy, ahogy volt, mezitláb nekiindult, hogy messzi
vidékeket felkeressen: hátha akad ott olyan, aki szívesen adna egy kis
tüzelőt, meg némi élelmet.
Ment, ment, mendegélt, sok helyre eljutott, de olyat aki csak úgy puszta
barátságból adott volna neki valamit, nem talált. Csak úgy adtak a szegény
kis országnak, hogy azt bizony vissza is kell adnia, sőt nem csak azt kell
visszaadnia amit kapott, hanem még többet is.
Szegény kis ország nagyon boldog lett, hogy talált olyat, aki szóba áll
vele. Öröme olyan nagy volt, hogy amikor visszatért házikójába, akkor
nekiállt enni-inni.
Meglátták ám ezt a szomszédok és még mások is, bizony nem röstelltek
odamenni, és kéregetni a maradékból. A szegény kis ország meg annyira
jószívű volt, hogy adott is mindenkinek, csak ne haragudjanak rá tovább.
Annyira osztozkodott, hogy még a lyukas csizmáit is elfelejtette
visszakérni. Nem nagyon törődött azzal, hogy mezitláb kell járnia, mert volt
mit ennie és volt tüzelője is.
A tüzelő és az étel meg csak fogyott és fogyott. Aztán egyszer rájött a
szegény kis ország, hogy minden elfogyott. Mivel már újra nagyon éhes volt,
ezért újra elindult kéregetni, de bizony most már senki sem adott neki
szívesen. Azt mondták neki: Te ország, te most már olyan sokkal tartozol,
hogy ideje lenne megadni a tartozást.
Az ország széttárta karjait és csak annyit makogott: Nem tudok én
semmivel sem fizetni, hiszen nincs nekem semmim.
Szegény országról erre még a rongyos ruháit is leszedték, úgy ahogy volt
mesztelenül kellett hazaszaladnia.
Otthon aztán összeszedett pár régi rongyot, és elbujdosott az erdőben.
Hiába volt olyan mérhetetlenül jó szíve, most a bajban senki sem segített
neki. Szomorúsága csak nőtt, mikor látta, hogy akik tőle kéregettek, azok is
sorba elbujdosnak az erdőben.
Azóta is ott éldegélnek mind, ha közben bele nem haltak.
Itt a vége, fuss el jó messzire tőle...
Alex