''KÖZELEDIK...
Az első ember hajnalban felült az ágyban és megrázta fejét. Riadt idegei
világosan jelezték: baj van! Álomittas érzékekkel próbált rájönni, honnan
közelít a veszély. Talán betörő lépteit hallotta meg valami belső fül? Talán
füst érződik? Nem, semi hasonló.
Felgyújtotta a kislámpát és megrázta felesége ágymeleg vállát. Az asszony
néhány álmosat pislogott, majd felpattanva rémülettől kikerekedett szemmel
meredt férjére. Arcán nyoma sem volt a megszokott, életvidám reggeli
mosolynak. Az első ember mostmár igazán megijedt. Tanácstalanul nézett
felségére, tétova vállfelhúzással felelt a ki nem mondott kérdésre és
kapkodva öltözni kezdett. Az asszony is.
Az utcán csak egy pillanatra torpantak meg, azután lábaik a partra vitték
őket. Ezen a vidéken minden jó és rossz a tengerből és a tengerről jön, ami
szinte körülöleli a falut. Ám ezúttal semmit sem láttak, hiszen még a Nap
sem kelt föl. Erejüket és érzékeiket megfeszítve füleltek, hátha hallanak
valami szokatlant; és akkor rájöttek! Tudták már, mi ébresztette fel őket,
mitől rémültek meg, mi tartja most is rettegésben őket: a tenger hallgatott!
Nem hallatszott a hullámverés állandó moraja, még a nyugalmas, szélcsendes
nyári délutánokon apálykor hallható szelíd zúgás sem, sőt a bármely
közönséges tó vize által keltett kis locsi-pocsi sem, semmi a világon, csak
egy hajnali autó beljebb, az országúton, de annak semmi köze a vízhez. A
tenger hallgatott!
A két ember egymásra nézett. A sötétben nem látták egymást, de húsz év
után ismerték egymás gondolatát is. Összekapaszkodtak és a halványabb
sötétből a hullámtörő végének tömören sötét kontúrjai felé lépkedtek a part
asztalsima fövenyén. Ott letelepedtek, szemüket és fülüket meresztették, a
Napot és a tengernek legalább egy sóhajtását várva.
Mennyire tud hiányozni a megszokott zaj! Nem a viharos tombolást várták
most el a tengertől, ó, dehogy! Csak azt a mindennapit, azt a közönséges
morajt, amivel nem is szoktak törődni, amit máskor szinte nem is hallanak,
mert megszokott, mert örök, mint a Nap forgása, mint az évszakok változása,
mint a... nos, igen, mint a tenger moraja. Hogyan szünhet meg valami, ami az
örökkévalóság szimbóluma?
Mire pirkadni kezdett, már rengeteg ember állt a parton. A helyiek és a
turisták, vakációzók mindent ellepő tömege csak állt, nem is zúgott, ahogyan
minden embertömeg szokott, mert mindenki arra a másik morajra fülelt, arra a
fájóan hiányzó megszokottra, a tengerére.
Elméletek keltek szárnyra, suttogva. Hogy a Nap és a Hold együttállása,
hogy majd dagálykor, hogy csak a szélcsend, hiszen ez nem az óceán, csak egy
beltenger beltengere; de a helyiek minderre csak legyintettek, mert ennyire
sima talán csak egy tó lehet, mert igaz, hogy beltenger, de nézz csak szét
az egyre erősödő világosságban és szégyeld el magad, hogy emberi
nagyképűséggel lebecsülted ezt az irdatlan víztömeget, pedig mi vagy hozzá
képest; igaz, hogy csak beltenger, de játsszva elmoshatja a falut, és még
észre sem venné talán, ha megtenné, mert mi neki ez az egész félsziget is,
csak egy kanyarulat az ellenséges szárazföldből, amit évszázadok óta
ostromol, ó, bár most is ostromolna!
A Nap ködfátyolban kelt. Ez önmagában nem meglepő, máskor is ködös
reggelenként a táj, a víz, szinte mindig párás itt a levegő. A ködfátyol nem
lett volna feltűnő, ha nincs a Nap vérvöröse, hozzá pedig még mindig a
baljóslatú csend, amit a tömeg szélén hirtelen összeeső fiatalasszony
hangos, szinte eszelős sikoltozása tört csak meg. A fiatalasszonyt
körbefogták a családtagjai, de a tömeg csak egy pillantásra méltatta a
jelenetet, valami sokkal borzasztóbb, meghatározhatatlan eljövetelét
sejdítvén.
Már látszott a tenger tükörsima felszíne alatt a part fövenye, rajta az
utolsó hullámok keltette apró, fodros barázdák, melyek élét a visszazúduló
víz ezúttal nem mosta el. Az üres kagylóhéjak, csigaházak most is úgy
feküdtek, mint máskor, egy fekete kagylóhéj belseje a szivárvány összes
gyöngyházfényű színében tündöklött. Kicsi Shell-emblémák, hosszúkás, fura
alakú kagylók, galambszárny-formájúak, egyszínűek, tarkák, hófehérek, ez az
egész halott, ám gyönyörű tengerparti világ, ami máskor fürdőzők ezreit
készteti hajlongásra, válogatásra, gyönyörködésre, most mindössze egy
kisgyermek figyelmét keltette föl. "Mama!" - kezdte és lehajolt egy különös
kagylóért, de mielőtt keze a vízhez ért volna, az anyja visszarántotta és
csendre intette. A gyermek meglepődött, majd hirtelen ő is megérezte a
kimondatlan, talán kimondhatatlan rémületet és sírva bújt anyjához. Az anya
felemelte és magához szorította a kicsit, "Ne félj, megvédelek!" - mondta az
ősi mozdulat, de csak az anya teste mondta ezt, az esze nem tudta, mitől
kell megvédenie gyermekét és egyáltalán, meg lehet-e, meg tudja-e védeni.
Egy turista bement a vízbe. Csak úgy egyszerűen belépkedett. Nagy darab
férfi volt, arcáról lerítt, hogy ő mindig mindent jobban tud s hogy őt nem
érdekli a parton ácsorgó emberek véleménye. A tömeg iszonyodva nézte az
ostobát. Egy angol halkan morogni kezdett: "Ezek a szárazföldiek!"
Szigetországi lakos létére ismerte és tisztelte a tengert. Az elszörnyedt
helyiek is biztosak voltak benne, hogy valahonnan a kontinens közepéből
jöhetett ez az érzéketlen fajankó. Épeszű ember a tengerrel nem játszik, nem
kockáztat. A tenger majdnem isten, még annak is, aki nem hisz felsőbb
lényben, mert a tenger maga a Szeszély, mert a tenger már majdnem az
elérhetetlen és megérthetetlen Végtelenség.
A vakmerő, vagy inkább ostoba turista csak két lépést tett. Ott megállt,
álldogált, megingott és visszafordult. Talán a víz szokatlan simasága
zavarta; talán a hullámok megszokott nyalintása és sodrása hiányzott; talán
csak végre megértette konok és buta fejével, hogy itt most nem akármiről van
szó; talán még érzései is támadtak, szokatlan, világot átfogó, alázatos
érzései; talán... De ki tudja? Senki nem kérdezte az ostoba külföldit és -
szokásától egyébként erősen eltérően - az sem kezdett hangosan szónokolni.
Hirtelen önmegtartóztatásában föl sem merült benne, hogy egyébként sem
értenék a szavát; egyszerűen nyüszítő félelem remegtette a lábikráját és
kúszott tagjain egyre följebb.
Egy katonai helikopter berregett el a láthatatlan nyugati part irányába.
Zaja még süketítőbb volt, mint egyébként, mikor pedig a tenger zúgásával
vegyülve harsogott. A helikopter keltette zajról néhány embernek eszébe
jutott, hogy nem rikoltoznak a sirályok és a hajók dohogása sem hallik ki
most a partra. A látóhatárt fürkészve rájöttek, hogy egyetlen sirály sem
vitorlázik, veszekszik a magasban, hogy valóban egyetlen hajó sincs az egyre
rémületesebb víztükrön, ahol a "tükör" szó most nem hasonlat, hanem a tény
jelölésére szolgál. A parti víz lassanként megzöldült, leülepedett belőle a
föveny milliónyi apró szemcséje, hiszen most sem a hullám, sem az emberek
nem zavarták fel újra, meg újra. A messzi vizek megszokott színüket
mutatták, olyan békés lehetett volna a kép, ha nincs a félelmetes csönd, az
érthetetlen, ezért észveszejtő csönd.
A tömeg elfáradt. Megunta a várakozást? Hiszen azt sem tudta, mire vár!
Hiszen nem történt semmi, de semmi, de végképp semmi! Elzsibbadnak az
érzékek, ha nem kapnak táplálékot; ha hallgatózol, de csak a süket csendet
hallod. Megunja az elme, ha semmi hírt nem kap az érzékektől. Még az állandó
félelmet is meg lehet szokni. Görcsben van a gyomrod? Ha folyamatosan
görcsben van, akkor arról is el tudsz felejtkezni. A tömeg tehát elfáradt.
Elfordult a néma víztől és letörten haza felé ballagott. Minden kisgyerek
sírt, kitartóan, rémülten, anyjába-apjába kapaszkodva. Minden felnőtt félt.
Remegett a lába, a gyomra, rettegett, mert semmit sem értett. Érdekes módon
még a kamaszok sem helytelenkedtek. Vagy szorosan apjuk mögött mentek, vagy
szerelmesük kezét szorították, a másikban keresve a menedéket. Egy fiú
hirteln lehajolt és a homokba írta az ujjával: "Ti amo, Giulietta!" A
kislány mellette pontosan értette, hogy miért most kapta ezt az ajándékot,
hogy ez a szeretet örök, mert ezt a vallomást most nem mossa el egy pillanat
alatt a tenger, mint az összes hasonlót. Ezért ez a kislány - a torkát
szorongató félelem ellenére - most néhány percig boldog volt. De az ő
szerelmük sem lett örök, mint eddig még egy sem.
Mert akkor elkezdődött...
Maruzs Éva
(Salgótarján)