''ZÖLD SZÜLETÉSNAP
O. ma volt ötven éves. Önmagában a szám, ötven, túl sokat nem jelentett
számára, fiatalnak érezte magát s szerinte még messze volt az az idő, mikor
a napok lassan, az évek gyorsan múlnak Örült a reggelnek. Mire a Nap
megmutatta fénylő arcát kibukkanva a felhők mögül, délelőtt volt már, a
közeli adótorony John Lennon hangját sugározta az éteren át: "Képzeld el", s
O. egy pillanatra elképzelte, hogy nincsenek határok.
Valóban csak egy pillanatra, ugyanis T. a szomszéd átköszönt, ördög
tudja, honnan szerzett tudomást, hogy ő ma ünnepel, de ha már így történt,
elbeszélgettek kissé az időjárásról, az idei termésről és a kártevő
bogarakról. Aztán mindketten visszahúzódtak és O. már nem emlékezett
pontosan, mit is akart elképzelni a határokról. Lennon hangjai elenyésztek a
közeli fák susogó neszeiben, szellő támadt s O. felpillantott az égre.
Elöntötte a megelégedettség lágy hulláma, ahogy széttekintett a környező
dombokon, igyekezett valami boldogságfélét érezni, de ez nem sikerült, s
maradt a megelégedettség. O. ennyivel tökéletesen beérte. A szerencsés
körülményt, hogy itt született, itt volt gyermek és itt eresztett gyökeret,
úgy tekintette, mint megérdemelt jutalmat, melyet kiosztott neki a sors.
Rezzenetlenül fürdött a korai napfényben, valami érthetetlen okból a
háborúra gondolt éppen s akkor végigfutott a városon a hír.
Fegyveresek jöttek. Számára láthatatlanul nyomultak be a város szélén
valahol s hogy ott mi történhetett, elképzelni sem tudta. Fegyverzaj nem
hallatszott, a hír vészjóslóan, úttalan utakon terjedt, benne volt a
levegőben s O. a túlélt háborúk emlékéből igyekezett erőt meríteni, hogy
talán most sem lesz másképpen és megússza a fegyvertelen társai halála
fölött érzett fájdalommal. De úgy lesz-e most is?
* * *
Három fegyveres hatolt be a városba észak felől, a kanyargós úton
háborítatlanul haladtak befelé, hírük messze előttük járt és ők nem tehettek
semmit. Sáros csizmáikkal átgázoltak az erdő melletti vizes réten és O. a
jól ismert kiáltásokra várt, melyek tudtul adták mindenkinek, hogy
megtalálták kiválasztott áldozataikat.
Ötvenéves volt és teljesen egészséges. Nem pusztulhat el így!... Gyors
számolást végzett, valószínűségi alapon, de belegabalyodott, egyébként is,
hát nem mindegy? Szomszédja, T. odaát még hatvan sincs, átkozottul jól
tartja magát. Ebben a pillanatban O. némi irigységet vélt felfedezni, de
önmagának sohasem tett ezért szemrehányást. Még mit nem!
A Nap újra felhőtakaró mögé bújt, mikor az első katona befordult az
utcába. Nyugodt arccal lépdelt, fegyverét kényelmesen egyensúlyozta a vállán
és O. megdöbbent ezen az arcon, mely természetfeletti közömbösséggel hordott
magán szemet, fület és szájat, mintha nem tartozna ehhez a világhoz.
Fegyverének meghosszabbítása volt a katona. Övén apróbb eszközök lógtak,
sapkája alól színtelen malacszemek tekintettek szét és mintha az ő szemei
épp elegen volnának háromnak is, a nyomában lépkedő két társa földre
szegzett pillantásokkal gázolt utána. O. megmerevedett.
Ötven esztendejének minden pillanata elrohant képzelete előtt és ő
képtelen volt egyetlenegyet is elkapni közülük, hogy legalább valami konkrét
dologgal az agyában pusztuljon el, amikor a harmadik is elhaladt előtte. Ez
a harmadik vérfagyasztó pillantást vetett rá, de aztán továbbgázolt az elsők
nyomában. Azok már átlépték a sövényt a szomszéd udvarán s az első, a
malacszemű belemélyesztette fegyverét a védtelen testbe!
O. hallotta, az a jajdulás széttépett benne valamit. Túl közel volt!
A régmúlt háborúk emléke, melyet kénytelen-kelletlen dédelgetett magában,
hamisnak bizonyult és a mészárlás láttán megingott benne valami. Elszállt az
ereje. Elszállt s a visongva ledőlő test látványa elszakította benne azt,
ami életben tartotta ötven évig. Elszakította a gyökereket, a
legerősebbeket, melyek ehhez a helyhez kötötték.
A többinek már ő segített. Charles Aznavour hangjait hozta az éter,
minden idegszálával erre figyelt, konkrét dolognak ez is megteszi s ahogy
lazította a köves földben utolsó gyökereit, jajongva dúdolta a dallamot ő
is.
Élt még. Látta a szomszéd megcsonkított alakját, aztán a maga öt
tonnájával rázuhant a harmadikra, a vérfagyasztó szeműre és piros péppé
lapította gyönge és gonosz testét.
Hát legyetek ti is eggyel kevesebben!
Ágait már nem úgy tartotta a törzse, mint eddig, mint ötven éven át.
Szédült. Furcsa, hogy a bosszú és a megelégedettség, a VÉGSŐ megelégedettség
mily fájdalommentessé teszi ezt az egészet és találkozik a szomszéd utolsó
gondolatával.
Legyetek kevesebben!
Bajzafi Ferenc
(Debrecen)