''ZÖLDEK BARANYÁTÓL ZALÁIG
Lazán lóbáltam a lábam. Futoott velem a busz, az ártéri erdők
szürkés-zölden sóhajtoztak. Látszott, hogy tavaszodik.
Nedves volt a fák alja, kopáron meredeztek a bokrok, de a szomorúság közé
már beszökött a napfény. Az ablakhoz nyomtam a karomat, jó meleg volt. Éppen
akkor szeretem meg ezt az országot, mikor el akarom hagyni.
Mennyi piici, apró érzés kerített hatalmába, ahogy néztem az elsuhanó
fűszálakat. Lesz-e még ország, ahol zsebkendőbe kötözi egy öregember a
kisimított pénzét? Összevillant a szemem egy cigányfiúval, aki egykedvűen
álldogált egy düledező ház előtt. A busz megbillent a kanyarban.
Belesimultam az ülés puha párnájába.
Nem volt más, csak a sofőr, meg én. Ő híreket hallgatott, én meg rumbát.
Nem zavart, és nem is érdekelt.
Hogy szeretlek, te zöld! - énekelte a rumba. Zöld, zöld! Garcia Lorca
milyennek látta? Itt szürkés, sárga és fátyolos még. Nem is igazi zöld,
inkább csak sejtem, hogy hamarosan az lesz. Ez még tél-végi zöld, kedves,
sejtelmes, tavaszt ígérő.
Hányféle tavasz van! Lenn, a tengernél erőszakos, mindent körülölelő.
Tűző nap és sós ízű márciusi szél.
Itt lopakodó. Halovány és sápatag. De tavasz ez is, megfutamodik ettől is
a vérem. Sárosan, lomhán csúszik arrébb a folyó. A parton barkások között
kóborol a szél. A világ végéig is elmennék. Olyan iramot érzek a szívemben,
amit nem lehet lefékezni. Nekiszaladós, márciusi lendületet.
Megyek, megyek, megyek,
Engedj végre el,
Futok, futok, futok,
Csak meg ne ölelj...
Bohókás, szívfájdító érzéseim keletkeznek, nőnek, nőnek a felkavart
levegőben. Miért lett ez az ország éppen most ennyire szép? Hogyan
találhatnék vissza hozzá? Ráhajolok a tavaszi napsugárra...
Carry