Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                             ''ÁLMATLAN ÉJSZAKÁBAN

   Oroszlánordítás  verte  fel  az  afrikai  éjszaka rovarzümmögéstől eléggé
hangos   csendjét.   Zoltán  azonnal  megismerte  a  hangot,  noha  az  alig
emlékeztetett    az    állatkerti   oroszlánok   sziklabarlangjából   szóló,
visszhangtól  dobált  bömbölésre. Ez valahogy igazibb volt, bár Zoltán józan
esze  szamárságnak  minősítette  az  érzelmei által sugallt jelzőt. Erről az
ordításról  megint  gyermekkora egyik kedvenc olvasmánya jutott eszébe, amit
mostanában  újra,  meg  újra  forgatott,  Kittenberger  Kálmán  bácsi könyve
afrikai  kalandjairól.  Mai  ésszel  néha  már  mosolygott  a  könyv  néhány
megállapításán   (például,   hogy   azt   mondja:   "A  vadonság  állatlakói
kötelességszerűen  figyelmeztetik egymást minden veszélyre, minden gyanúsra,
még  az esetben is, ha teljesen más csoporthoz tartoznak."), mégis alapjában
irigyelte  Kálmán  bácsit.  Akkoriban, a XX. század elején még vadbőség volt
Afrikában.  Mennyivel  könnyebb  lett volna akkor megtalálni az elefántjait!
Vagy  már  akkor  megkezdeni  a mentő munkákat... Még hogy kötelességszerűen
figyelmeztetik!  Ugyan! Van az állatoknak egy reakciójuk a veszélyre, amit a
fajtársak  felismernek.  Sőt,  a nem-fajtársak is. Olyan ez, mintha ismernék
egymás nyelvét az együtt élő állatok. "Beszélni" nem tudják a másik nyelvét,
de a lényeget megértik belőle: "Veszély van!", "Élelem van". Lám, már megint
az állatok nyelvénél tart. Sokszor kinevették Zoltánt az iskolában a társai,
akik  nem  érezték át kedvenc népmeséjének mondanivalóját: az a juhász azért
akart  érteni  az állatok nyelvén, mert szerette az állatokat. Lám, a kígyót
is  kimentette  a  tűzből, pedig szegény kígyóktól majdnem mindenki irtózik.
Bárki  más bizony a tűzben hagyta volna. Zoltán helyeselte, hogy megmenekült
a  kígyó.  Osztálytársai  a meséből csak azt fogták föl, hogy a túl kíváncsi
asszonyt  el kell verni, pedig ez már csak olyan, az eredeti mesére rakódott
tanulság  lehetett. A legelső mesélő a vágyát szőhette a mesébe: mennyire jó
lenne  érteni  az állatokat. Aztán fölmérhette, hogy a hallgatóit nem érinti
meg  a lelke szárnyalása, erre gyorsan az egész történetet lehozta a földre.
Elverette  az  asszonyt  a  juhásszal.  Ez  már  érthető  volt földhözragadt
hallgatóságának  is,  jót  nevettek és továbbadták a mesét, a beleszőtt szép
álommal  együtt. Zoltánt az álom ragadta meg. Nem győzte falni Konrad Lorenz
könyveit,  és  mivel akkor még túl fiatal volt, hogy saját állatai legyenek,
öreg  német  juhászkutyájukon,  Nérón  figyelte  meg  gyakorlatban  a  kutya
testbeszédét.  Például,  mikor a szomszéd áthívta magához Nérót, hogy valami
ebédmaradékot  öntsön  elé.  Néró  jól  értette  (és  roppant  helyeselte) a
szomszéd szándékát, mégis fülét lesunyva, csóválva, az alázat és udvariasság
összes  jelével  ment  át  a  szomszédba.  Pontosan  tudta, hogy az nem az ő
területe,  ott  a  szomszédnak  jogában  áll harapni. Persze azt is pontosan
tudta,  hogy  a  szomszéd nem fog harapni, de a kutyaillem szerint neki most
így  kellett  viselkednie.  Olyan  jó volt megérteni a kutyát, majd később a
többi, testileg közelebb került állatot!

   Zoltán  a  padláson talált egyszer egy halom öreg tankönyvet. A biológiát
olvasta  végig  elsőnek (ezért megint kinevették: tankönyvet olvasni, ha nem
muszáj!),  és ott az állt, hogy az állatok nem gondolkodnak. Zoltánnak akkor
már  régi  pajtása  volt  Néró  és  ettől  a  mondattól  elképedt:  Néró nem
gondolkodik? Sokáig, nagyon sokáig figyelte a kutyát, meg tudja-e magyarázni
a  viselkedését  puszta  ösztönökkel. Nem jött össze. Amikor Néróra bízták a
borító  alá  tett  kisnyulak  őrzését  és ő mancsának puha csapásával küldte
vissza  a  borító  alá  a  kifelé  igyekvő nyuszifejecskéket; amikor az öreg
juhász,  Laci  bácsi  elküldte  a pulit: - Hozd haza a nyájat! - és a puli a
birkák  kihűlt  nyomán elvágtatva hamarosan terelte a dombon túlról a bégető
népséget;  amikor  a kiskecske az éppen őellene kifeszített kötelek közül az
alsóra  rálépett, a felsőt felemelte apró szarvacskáival és már bent is volt
a  tilalmas  veteményesben; olyankor Zoltán egyre biztosabb lett benne, hogy
az állatok igenis gondolkodnak.

   Az  Állati  elmék. Az egyik nagy élmény. Zoltán falta, és újraolvasta, és
megint.  Igazán  jó  a meséje is Robert Merle könyvének, de Zoltánt főleg az
állatok  logikája  ragadta meg a regényben. Persze tudta, hogy ezt a könyvet
nem  a  delfinek  diktálták  (sajnos),  hogy  ez  az állati logika egy ember
fejében született, mégis lenyűgözte a dolog, a váratlanul kitáruló panoráma.
Aztán  természetesen valahol megcáfolták a könyv állításait: hogy a delfinek
közel  sem intelligensek annyira, mint amennyire itt le van írva s amennyire
általában  hisszük.  Ebből  Zoltán elfogadta azt, hogy a regény csak regény,
nem  kell  minden szavát készpénznek venni. Na, de hogy a delfinek nem olyan
intelligensek?  Mit  nevezünk  intelligenciának?  Nem vagyunk már megint túl
emberközpontúak?  Sőt,  fehér-ember-központúak?  Mert  a delfin biztosan nem
mondja  meg, mennyi kétszer három (bár, a fene tudja!), de minek is az neki?
Viszont  tudja,  milyen tengerfenék van alatta, milyen élelemforrás, mekkora
távolságban,  milyen  veszély  közelít, milyen lesz az időjárás, meg egy sor
hasonló dolgot. Hát pottyantsanak be egy átlagembert egy átlagdelfin mellé a
tengerbe,  s ha ezekből - a delfin szemében köztudott - dolgokból akár egyet
is  helyesen  meg  tud  mondani,  már beszélhetünk csodáról. Ott hiába fogja
tudni,  mennyi  kétszer  három.  A delfinnek mást kell tudnia. A delfinnek a
maga  közegében,  a társai között kell intelligensnek lennie. Ott lehet buta
delfin,   vagy   fifikás   delfin.  De  itt  vannak  néger  kisérőik  is,  a
lándzsáikkal,  a  huszadik  század  végén. Nekik is mást kell tudniok. És az
ember,  a  fehér  ember  már  megint  nagyképű.  Ami  éppen a korlátoltságát
bizonyítja.

   Jó,  az  Állati  elmék  csak  regény (de milyen klassz!). Viszont itt van
Farley  Mowat  írása  a  farkasokról.  Abban  a könyvben igazán csak annyi a
regényes elem, amennyi az eladhatóság érdekében kellett bele. Tulajdonképpen
igazi  tudományos munka, regénynek álcázva. Így kéne vizsgálni az állatokat,
ilyen  alázattal.  Ennyire  velük  élve,  lehetőleg  a  gondolatmenetüket is
követve, a szürke hétköznapokon át. Így aztán meg lehet ismerni egy állatot!
Még  a  lelkét  is. De erre az áldozatra kevesen képesek. Azok az asszonyok,
Dian  Fossey  a gorillái között és Jane Goodall a csimpánzokkal. Joy Adamson
más,  ő  elsősorban  menteni  akarta az állatokat, nem megérteni. De ezek az
asszonyok!  Hogyan  is  lehetett  bennük  ennyi erő? Vajon őbenne, Zoltánban
lesz-e   erő?  Mert  egy  dolog  egy  majmot  az  állatkertben  sok  dologra
megtanítani,  mint  Böbét Veszprémben, vagy azt a Kokót, valahol az USA-ban.
Viszont ott a terepen, elfogadtatva magukat a majmokkal, hogy a hím ne verje
meg,  hogy  a  kölyök  hozzá is jöjjön kurkászni, az egészen más eset. Az is
igaz,  az  állatkerti  majmoktól  is sok újat tudhattunk meg. Megkérdezték -
süketnéma  jelbeszéddel  -  az  egyik ilyen majmot, mit csinálnak a gorillák
éjszaka. A majom azt felelte:

   - A gorillák éjszaka figyelnek, alszanak.

   Első  szempontja  volt,  hogy  figyelnek.  Az ember az alvásról beszélne,
aztán  pajzánkodni  kezdene,  majd  esetleg a mesék szörnyeitől, saját lelke
rémségeitől  félne  és  utána  talán  előfordulna,  hogy éjszaka a környezet
veszélyeire  figyelne.  Elpuhultunk. És az a másik majom? Az ápolója valamit
gonoszkodott vele, mire a majom azt mutogatta:

   - Te piszok, add ide végre a banánt!

   Te piszok! Mert az állatok nem gondolkodnak, ugye?

   Az   a   távoli  oroszlán  most  újra  bömbölni  kezdett.  Zoltán  valami
zsigerekből  jövő  borzongással  figyelte,  bár  tudta,  hogy  vigyáznak  rá
kísérőik.  Vajon  felébredne-e az oroszlán hangjára, ha aludna? Kálmán bácsi
meghallotta  annakidején,  de  ő  vadász  volt.  Lám,  Rostás doktor a másik
moszkitóháló  alatt  milyen  mélyen  alszik.  Nem  működnek a veszélyt jelző
ösztönei.  Ide  akár  egy  ufó  is  jöhetne, azt sem venné tán észre. Járnak
egyáltalán  Afrikában  ufók?  Odaát,  az  öreg  Európában  elég  sok röpköd.
Legalábbis azt mondják...

   Rostás  doktor.  Milyen  ember lehet? Egy hete ismeri, ők ketten a magyar
állatorvosi  küldöttség,  már  összetegeződtek, de szinte semmit nem tud még
idősebb  kollégájáról.  Azt  mondták,  van  gyakorlata  az egzotikus állatok
gyógyításában  és mostmár tudja, hogy jó az alvókája. Zoltánt ébren tartotta
az  izgalom.  Egyrészt  az ember nem túl gyakran jut el Afrikába. Ha ennek a
munkának  a  végeztével  is  maradhatna  egy  ideig...!  Másrészt  viszont a
feladat...  Végeredményben  ők  csak  egy részfeladatot kaptak az ENSZ egyik
célkitűzésében,  az afrikai elefántok pusztulásának megállításában. Pici kis
rádióadót kell szerelniük minél több elefántra, minél több földrajzi helyen,
hogy  az  aztán  tájékoztasson az elefántok mozgásáról, életteréről, egy sor
szükségletéről.  Na, igen. De az elefántot nem lehet megkérni, hogy engedjen
fülbevalót  akasztani  magára.  Tehát  bizony  vadászni kell az elefántokra,
élőhelyüket megtalálni, az állatokat becserkészni, altatólövedékkel meglőni.
Aztán,  ha  már  elaludt a szürke kolosszus, akkor megmérni, ami megmérhető,
megvizsgálni,  felszerelni  az  adót, ellenszert beadni és tűnni onnan, de a
környékről  is,  mire felébred. Ez az egész. Nehézséget csak két-három dolog
jelent. Először is az elefánt élőhelye. Itt, a szavannán könnyű meglátni egy
mozgó állathegyet, de jobbra elefántfű húzódik (ezeket a méreteket otthon el
sem  tudják  képzelni!),  mögötte  papíruszmocsár  (Ngomóék  mondták), és az
elefánt  mind  a  kettőt szereti, viszont mindkettőben láthatatlan. Ráadásul
utálja, ha molesztálják és olyankor támad. Aztán itt van az az apróság, hogy
az  elefántnak  szép  vastag bőre van. Zoltán ezért újra végigolvasta Kálmán
bácsi  vadászkalandjait, tájékozódni, hová célszerű lőni, dehát az öreg ölni
akart...  Egyáltalán  nem  biztos, hogy használhatók az adatai arról, hogyan
kell  helyesen  fejbelőni az elefántot. Az a fontos, a jól használható, amit
az  állatok szaglásáról, látásáról mondott, és talán az állatok szokásai sem
változtak  nagyon  sokat az eltelt majd' száz év alatt. Viszont David Taylor
azt  írta,  hogy  az  elefántok  tomporába  lőtte  az  altatólövedéket.  Hát
tomporuk,  az  van  nekik, szép nagy. És akkor még itt van Taylor kalandja a
fogműtéthez   elaltatott   elefánttal,   "aki"   alvás  közben  a  szokatlan
testhelyzettől  tüdővizenyőt kapott és abba bele is pusztult, szegény állat.
Tehát pokoli gondosan kell kiszámítani az altató mennyiségét, nehogy ezek az
elefántok  is  végképpen  elaludjanak  a  keze  alatt.  Még  jó,  hogy azóta
modernebb  altatószerek  jelentek  meg.  Aztán  mindehhez  hozzájön, hogy az
elefántok  gyakran  nem  hagyják  magára összerogyott társukat. És akkor mit
tesznek Zoltánék?

   Persze, hogy nem hagyják magára. Az elefántok is intelligens állatok. Azt
mondják,  ismerik  a gyászt is... Kálmán bácsinak mesélték a kísérői, hogy a
verembe esett társaikat az elefántok gyakran kimentik. Mert nem gondolkodnak
az  állatok, ugye? De ha intelligensek, nem kéne ezt valahogyan kihasználni?
Hogyan  lehetne  ezt  a vizsgálatot megbeszélni az elefántokkal? Nem, ez nem
tűnik  megvalósíthatónak.  És  most  az  elefántok  buták, vagy mi, akik nem
találjuk a megfelelő "szavakat"?

   Az  ember úgy el van telve saját nagyságával, felsőbbrendűségével. Zoltán
szerint az, aki felsőbbrendűnek hiszi magát és közben tönkreteszi maga körül
a világot, az éppen nem nevezhető értelmes lénynek. Egy-egy hír hallattán az
emberben  fölmerül  a  kérdés,  van-e  egyáltalán értelmes élet a Földön. Az
igazán értelmes lény tiszteli mások életét is, legyen az állat, vagy növény.
A   ragadozó   állatok  nem  gyilkolnak  fölöslegesen,  főleg  nem  a  saját
fajtájukat.  Az  ember  igen. Az ember már régen tudja, hogy az életterüktől
megfosztott állatok összezsúfolva agresszívak lesznek. De ebből nem vonja le
a  logikus  következtetést!  Nagy  városokba  költözik,  pirinyó  lakásokba,
fürtökben  utazik  a  villamoson,  és  közben  élénken  csodálkozik,  milyen
gorombák  is  embertársai,  milyen  nagyon megváltoztak az erkölcsök, bezzeg
régen!  Bezzeg  régen!  Régen  nem  voltunk ennyien. Nem léptünk minduntalan
egymás lábára. Nem az erkölcsök változtak, csak sokan lettünk. Nagyon sokan.
Bűnösen  sokan. Az ösztöneink már nem tudnak működni a régi módon, az eszünk
meg  nem  működik megfelelően. Erre mondanák a széplelkek, orrfelhúzva, hogy
mi nem vagyunk állatok. Nem a csodát! Az egyes ember talán nem, de az egész,
együtt...  Az  ember  egy kártékony állatfajta, amely pusztítja a világot. A
gondolkodása pedig ennek az állatnak néha hihetetlenül primitív.

   Itt  van  az  AIDS.  Halálos.  Ennek  dacára  valahogyan  hozzászoktunk a
létéhez.  Engem nem érint, tehát az egész nem izgat. Helyes ez a hozzáállás?
Hamis  is,  önző  is. Mégis, legtöbben így állunk az AIDS-hez. De Földanyánk
azt mondta:

   - Szóval, ha nem  hirtelen halált hoz a betegség, akkor kitaláltok ellene
gyógyszereket?  Hát  nem!  Pusztulnotok  kell!  -  és nyakunkba zúdította az
Ebola-vírust.

   Van   racionális   magyarázat,   hogyne!   Hogy   az   eddig  föltáratlan
dzsungelekben  fakitermelést  végzők  kapták  meg  először, mert... Mindegy!
Magyarázkodásban  nagyok  vagyunk,  de  nem  ez  a lényeg! A lényeg az, hogy
paraziták  vagyunk  a  Föld  testén. Túlszaporodott paraziták, amelyek már a
gazdaszervezet  létét  veszélyeztetik. A gazdaszervezet tehát védekezik. Nem
érdemes  azzal  áltatni  magunkat,  hogy  a  Föld  nem  él.  Egy  marék föld
kétségtelenül  nem  lélegzik,  de  az egész, a rajta élő temérdek növénnyel,
állatokkal,   amelyek  mindegyike  függ  egy  másik  élőlénytől  és  az  egy
harmadiktól,  a  sok  kicsi életből összekapcsolódó nagy egész szervezet, az
él!  Évmilliók  óta  él  és ami nem alkalmazkodik, azt elpusztítja. Az ember
pedig nem alkalmazkodik, hanem uralkodni akar.

   Zoltán  előtt  ettől  a  gondolattól  megjelent a szülői ház udvarán álló
eperfa  képe.  Kissrác  korának kedvenc terepe volt az öreg fa, az alsó ágon
lengő  hintával,  később  a  sajátkezűleg  fölszerelt kötéllétrával, a felső
ágvillában  rakott  "majomfészekkel".  Édesanya  csúfolta  így, talán kicsit
irigykedve,  fia  tákolmányát, ahová rosszkedvében, nagy örömében, hőségben,
esőben,  szóval  szinte  mindig  húzódott.  Zoltánnak a gyerekszoba szerepét
töltötte be a "majomfészek". Mennyire meglepődtek édesanyával mind a ketten,
amikor egy ismeretterjesztő műsorban meghallották, hogy a majmok minden este
fészket  építenek  maguknak  egy  alkalmas  ágvillában.  Napokig  nem tudtak
nevetés nélkül nézni az öreg eperfára.

   Egyszer  az  öreg  fát megtámadta az amerikai szövőlepke. Az első jeleket
nem  vették  észre,  aztán  egyszerre  egy  egész  nagy ág tele volt a lepke
hernyóinak  hálójával.  Sehol egy levél, semmi jele az életnek azon az ágon,
csak a lengedező fátyol, a rengeteg hernyóval. A tökéletes pusztulás képe.

   Zoltán  rohant  az  apjáért.  Apa  nézte,  nézte, aztán borús arccal csak
ennyit mondott:

   - Elpusztítanák ezek a világot is - és ment a permetezőért.

   Zoltánnak azóta mindig az eperfa elpusztult, tönkrerágott ága jut eszébe,
ha  a  környezet  pusztulásáról  hall.  Meg  az  az egyszerű képlet, hogy az
amerikai  szövőlepke,  ha tönkretett egy fát, átköltözhet egy másikra. De mi
hová mehetünk?

   Az  oroszlán  megint  harsányat  bömbölt.  Valahonnan távolról mintha egy
másik  ordítás válaszolt volna az elsőre. Vagy csak a füle csapja be ebben a
moszkitóktól,  meg  ki tudja, miktől hangos éjszakában? Mi van, cicukáim, ti
sem  tudtok  aludni? Ti miért izgultok? Mert én félek, cicukák. Nem tőletek,
nem.  Bár,  ha  megsértődtök  a  "cicukáért"... Nem, ti bizonyára elkerültök
bennünket. Sokan vagyunk, aztán meg az embernek nagyon rossz híre van állati
körökben...
   Zoltán kikászálódott a moszkitóháló alól, gondosan felöltözött (ha úgysem
megy  az  alvás,  minek  erőltetni?),  kezét-arcát bekente szúnyogriasztóval
(érdekes,  érdemes  volt  ezt  idáig  cipelni?  Használ az afrikai szúnyogok
ellen?), aztán kiballagott a sátor elé. A tűz mellett guggolt Ngomo, meg két
másik társa. A fiatalabbik talán Benji (ezek az idegenmajmoló névadások, itt
is!), az idősebbiknek még nem tudja a nevét. Őrködnek. Nekik még működnek az
ösztöneik.   Zoltán  melegséget  érzett,  hálát,  amiért  vigyáznak  rá,  de
beszélgetni  nem  akaródzott, különösképpen nem angolul. Még ha hirtelen egy
magyar kislány jönne... Így csak odaintett az őröknek, inkább a fénykör és a
tábor széle felé húzódott, a tüskés sövényhez. "Bóma", jutott eszébe a régen
olvasott szó.

   - Vigyázzon  magára,  uram!  - Ngomo tiszta  angolsággal suttogott szavai
szálltak  utána.  Zoltán hálásan, de némán visszaintett. Lám, vigyáz rám. És
milyen  szépen  beszél angolul! Jönnek az indokolatlanul nagyképű fehérek és
lenézik  a  bennszülötteket,  pedig  itt  pusztulnánk  el nélkülük, ebben az
idegen   hangoktól   terhes   éjszakában,   vagy   a   számunkra  titokzatos
dzsungelekben.  Ők  pedig itthon vannak itt, mint én a Bükkben, és vigyáznak
ránk. És Ngomo még angolul is szebben beszél bármelyikünknél.

   A  fénykörön  kívül  állt  meg,  ahol  egyszerre milliónyi csillag tűnt a
szemébe. Meghökkent. Ennyi csillag nincs is! Ki sem látszik az ég feketéje a
ragyogó tűpettyek közül! A gondolat megnevettette (én sem indulhatnék valami
csillagászati  vetélkedőn!),  ezért  inkább elkezdett ismerős csillagképeket
keresni.  Az  ott  az Orion. Hú, de furcsa szögben áll! Igen, hiszen most az
Egyenlítő  körül  vagyok,  onnan  csodálom  ezt  az  ismeretlen  eget. Vajon
megtalálnám-e most az ekliptika síkját?

   Ez  megint  egy hazai emlék. November volt akkor, mikor minden hajnalban,
közel  azonos  időben kerékpárján kikerekezett a majorba. Útközben, a sötét,
de jó úton a csillagokat figyelte, a környéket éppen csak annyira, nehogy az
árokban  kössön ki. Mindig vonzották a csillagok - ez valószínűleg általános
emberi  vonás.  Ott  az  út  fölött minden reggel két csillag ragyogott: egy
halványabb alul, egy fényesebb felül. A fényesről az első pillanatban tudta,
hogy  az  a  Hajnalcsillag,  a  Vénusz.  A halványabbikkal nem volt ilyen jó
viszonyban,  de  néhány  nap  után úgy gondolta, az a Merkur lesz. Még sosem
látta  személyesen,  csak  úgy tudta, hogy van. Mégis feltételezte, hogy jól
látnak szemei, mert ez a páros néhány nap alatt elmozdult a többi csillaghoz
és  egymáshoz  képest is. Hanem akkor esős napok jöttek, egy héten át Zoltán
sötét  hajnalban, lógó felhők alatt kerekezett. Hiányzott neki a csillagpár.
Amikor  végre  kitisztult az ég, az ő csillagai valami egészen különös képet
mutattak.  A Merkur már túlért pályájának látszólagos szélső pontján és most
visszafelé,  a  Nap  felé  haladt.  A  Vénusz ellenben továbbhaladt az előző
irányba.  A  két  bolygónak  az elmúlt néhány héten bejárt útja és a mostani
helyzete  szinte  a  villámcsapás fényével mutatta meg Zoltánnak, hol van az
ekliptika  síkja.  Előtte  ragyogott  a  halványuló csillagok között, mintha
odarajzolták  volna  az  égre.  Még a Föld tengelyének hajlásszögét is látni
vélte,  de  később  rájött, hogy az a szög nem az a szög. Most hol is van az
ekliptika  síkja?  Az  Egyenlítőn  valahol  itt  a  feje fölött látszana, ha
látszana.  A  két bolygó keleten nagyjából merőlegesen járna le-fel. Illetve
nyugaton is. Merre van itt kelet egyáltalán?

   Újult érdeklődéssel nézett körül a csillagos éjszakában, de halovány fény
sem  utalt  még arra, hogy majd valamikor a Nap is fölkel. Szemben, messzebb
látott  Zoltán  valami  nagyon  fényeset, de az nem a Nap, itt van a földön.
Szinte  megbabonázva  indult a fény felé, már a tüskés sövényen is túl járt.
Ngomo  ijedten szólt valamit utána, de Zoltán csak az aggodalmat érezte ki a
hangból,  a  szavak  nem  jutottak  el  a tudatáig. Magyarul szólt vissza:

   - Mindjárt  jövök!  - fel  sem fogta, hogy szavainak itt és most nem lesz
meg  a kívánt hatása. Vonzotta a fény. A szavanna rövid füve sem a haladást,
sem  a  kilátást  nem  gátolta,  a fény egyre erősebb és vonzóbb lett. Ngomo
rémülten és tehetetlenül topogott. Nincs értelme a másik magyart ébreszteni,
a  saját  emberei  nem mozdulnak a sövény mögül a sötétben, most mit tegyen?
Zoltán pedig csak ment a fény felé, mint egy elkábított bogárka.

   Minél  közelebb  ért,  annál  biztosabban  tudta,  hogy  ufót lát. A lába
remegett,  mégis  előre,  oda  vitte.  Zoltán  már  nem tudott parancsolni a
lábának, pedig egész lénye vadul tiltakozott. Félt. Annyi mindent hallani...
Azt  is,  hogy  nem  is léteznek... Ez itt van. És vonzza. Ment, vagy inkább
vánszorgott, egyre közelebb.

   Rossz  előérzete  csak részben igazolódott be. Nem bántották. Vizsgálták,
mérték  a  fényes,  vakító műszerek között. Egy árva szót sem szóltak hozzá.
Fejében  egyre  hallotta  a  telepatikus  üzenetet:

   - Ne  félj!  Ne  félj!  -  De  semmi  mást.  Kérdezett.  Nyugodtan  akart
társalogni,   ám   áruló  módon  remegett  a  hangja.  Nem  volt  értelme  a
kérdezősködésnek,  egy  hang,  egy  mozdulat választ sem kapott. A lények az
ezüstszürke  kezeslábasban  egymással  sem  beszéltek.  Begyakorlottnak tűnő
mozdulatokkal  illesztették  össze  berendezéseiket,  nyomkodtak gombokat és
forgatták  Zoltánt  ide-oda.  A  végén  már csak egyetlen kérdésre szeretett
volna  választ  kapni: miért törlik az ufonauták egy ilyen vizsgálat után az
emberek  memóriáját?  Hiszen  arra  minden  eltérített  emlékszik, hogy ufót
látott. Némelyik ember arra is emlékszik, ködösen, hogy megvizsgálták. Akkor
mi  végre  a  törlés?  Már  tudjuk,  hogy  léteznek és tevékenykednek ezek a
valakik,  az  ufonauták,  titkolózni  nincs  értelme. De erre a kérdésre sem
kapott  választ  Zoltán,  meg  arra  a  kérésére  sem,  hogy  ne töröljék az
emlékeit.  A  szürkeruhás  lények  nem  néztek  a  szemébe,  nem  keresték a
kapcsolatot  vele,  mintha  föl  sem  tételeznék,  hogy  értelme  van,  csak
forgatták  automatikusan,  mondhatni  gépiesen és Zoltán fejében már majdnem
fájdalmasan lüktetett az üzenet:

   - Ne félj! Ne félj!

   Amikor  végre  pirkadni  kezdett,  Ngomo gyorsan kis csapatot szervezett,
hogy induljon az eltűnt fehér után. Felrázta a másik magyar állatorvost, aki
rémülten  hallgatta  szavait,  majd kiabálni kezdett. Azt kiabálta, hogy már
éjszaka  keresni  kellett  volna  Zoltánt,  hogy reflektorokat kellett volna
hozni,  hogy  miért  nem ébresztették fel azonnal, és csak Ngomo tökéletesen
értetlen  és  megrökönyödött  képére  nézve  jött  rá,  hogy  felindulásában
magyarul  kiabált.  Ettől elszégyellte magát és elhallgatott. Megfogta Ngomo
karját,  - Gyerünk, gyerünk! - mondta és szinte vonszolta kifelé a sátorból,
a  táborból.  Ott  leállt.  Merre?  Ngomo pontosan tudta, a kis csapat élére
futva mutatta Zoltán furcsa éjszakai sétájának irányát.

   Zoltán  mélyen aludt, amikor rátaláltak. Körülötte a szavanna sárgás füve
egészen  békésen  hajladozott, csak egy keselyű keringett undokul odafenn. A
kis  csapat  közeledtére az is elvitorlázott. Rostás doktor megkönnyebbülten
állapította  meg,  hogy  kollégájának  látszólag,  külsőleg semmi baja. (Úgy
látszik,  az  is  jó  néha,  hogy  annyira megfogyatkoztak a vadállatok!) De
felébreszteni  nem  tudta:  Zoltán  aludt, csak aludt. Ezért aztán hordágyra
tették  (hogy ez a Ngomo milyen előrelátó!), úgy vitték vissza a tüskesövény
védelmébe.

   Majdnem  dél volt már, mikor Zoltán felébredt. Kegyetlenül fájt a feje, a
hányinger  kínozta.  Félálomban figyelte, hogyan tesznek-vesznek körülötte a
társai, hogyan próbálják megetetni, kávéval itatni. Félálomban azt is tudta,
hogy  amit  most  lát,  az  nem  az a fura éjszakai látomás, ami nem is volt
látomás.  Egyszerre  rájött,  még  mindig félálomban, hogy emlékszik! Lehet,
hogy  törölni  akarták  az emlékeit (Valószínű! Mitől fájna a feje?), de nem
jól  sikerült a törlés. Emlékszik, emlékszik! El fogja mondani! Majd, ha már
nem  fáj  annyira.  Egy  lényeges  dolgot  kell közölnie, egy lényegeset. És
Zoltán  megpróbálta, úgy félálomban, a kínzó fejgörcs dacára elmondani azt a
lényeges dolgot:

   - Ők is azt csinálják... Ők is mérnek...!


                                 Maruzs Éva
                                (Salgótarján)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.