''ÁLMATLAN ÉJSZAKÁBAN
Oroszlánordítás verte fel az afrikai éjszaka rovarzümmögéstől eléggé
hangos csendjét. Zoltán azonnal megismerte a hangot, noha az alig
emlékeztetett az állatkerti oroszlánok sziklabarlangjából szóló,
visszhangtól dobált bömbölésre. Ez valahogy igazibb volt, bár Zoltán józan
esze szamárságnak minősítette az érzelmei által sugallt jelzőt. Erről az
ordításról megint gyermekkora egyik kedvenc olvasmánya jutott eszébe, amit
mostanában újra, meg újra forgatott, Kittenberger Kálmán bácsi könyve
afrikai kalandjairól. Mai ésszel néha már mosolygott a könyv néhány
megállapításán (például, hogy azt mondja: "A vadonság állatlakói
kötelességszerűen figyelmeztetik egymást minden veszélyre, minden gyanúsra,
még az esetben is, ha teljesen más csoporthoz tartoznak."), mégis alapjában
irigyelte Kálmán bácsit. Akkoriban, a XX. század elején még vadbőség volt
Afrikában. Mennyivel könnyebb lett volna akkor megtalálni az elefántjait!
Vagy már akkor megkezdeni a mentő munkákat... Még hogy kötelességszerűen
figyelmeztetik! Ugyan! Van az állatoknak egy reakciójuk a veszélyre, amit a
fajtársak felismernek. Sőt, a nem-fajtársak is. Olyan ez, mintha ismernék
egymás nyelvét az együtt élő állatok. "Beszélni" nem tudják a másik nyelvét,
de a lényeget megértik belőle: "Veszély van!", "Élelem van". Lám, már megint
az állatok nyelvénél tart. Sokszor kinevették Zoltánt az iskolában a társai,
akik nem érezték át kedvenc népmeséjének mondanivalóját: az a juhász azért
akart érteni az állatok nyelvén, mert szerette az állatokat. Lám, a kígyót
is kimentette a tűzből, pedig szegény kígyóktól majdnem mindenki irtózik.
Bárki más bizony a tűzben hagyta volna. Zoltán helyeselte, hogy megmenekült
a kígyó. Osztálytársai a meséből csak azt fogták föl, hogy a túl kíváncsi
asszonyt el kell verni, pedig ez már csak olyan, az eredeti mesére rakódott
tanulság lehetett. A legelső mesélő a vágyát szőhette a mesébe: mennyire jó
lenne érteni az állatokat. Aztán fölmérhette, hogy a hallgatóit nem érinti
meg a lelke szárnyalása, erre gyorsan az egész történetet lehozta a földre.
Elverette az asszonyt a juhásszal. Ez már érthető volt földhözragadt
hallgatóságának is, jót nevettek és továbbadták a mesét, a beleszőtt szép
álommal együtt. Zoltánt az álom ragadta meg. Nem győzte falni Konrad Lorenz
könyveit, és mivel akkor még túl fiatal volt, hogy saját állatai legyenek,
öreg német juhászkutyájukon, Nérón figyelte meg gyakorlatban a kutya
testbeszédét. Például, mikor a szomszéd áthívta magához Nérót, hogy valami
ebédmaradékot öntsön elé. Néró jól értette (és roppant helyeselte) a
szomszéd szándékát, mégis fülét lesunyva, csóválva, az alázat és udvariasság
összes jelével ment át a szomszédba. Pontosan tudta, hogy az nem az ő
területe, ott a szomszédnak jogában áll harapni. Persze azt is pontosan
tudta, hogy a szomszéd nem fog harapni, de a kutyaillem szerint neki most
így kellett viselkednie. Olyan jó volt megérteni a kutyát, majd később a
többi, testileg közelebb került állatot!
Zoltán a padláson talált egyszer egy halom öreg tankönyvet. A biológiát
olvasta végig elsőnek (ezért megint kinevették: tankönyvet olvasni, ha nem
muszáj!), és ott az állt, hogy az állatok nem gondolkodnak. Zoltánnak akkor
már régi pajtása volt Néró és ettől a mondattól elképedt: Néró nem
gondolkodik? Sokáig, nagyon sokáig figyelte a kutyát, meg tudja-e magyarázni
a viselkedését puszta ösztönökkel. Nem jött össze. Amikor Néróra bízták a
borító alá tett kisnyulak őrzését és ő mancsának puha csapásával küldte
vissza a borító alá a kifelé igyekvő nyuszifejecskéket; amikor az öreg
juhász, Laci bácsi elküldte a pulit: - Hozd haza a nyájat! - és a puli a
birkák kihűlt nyomán elvágtatva hamarosan terelte a dombon túlról a bégető
népséget; amikor a kiskecske az éppen őellene kifeszített kötelek közül az
alsóra rálépett, a felsőt felemelte apró szarvacskáival és már bent is volt
a tilalmas veteményesben; olyankor Zoltán egyre biztosabb lett benne, hogy
az állatok igenis gondolkodnak.
Az Állati elmék. Az egyik nagy élmény. Zoltán falta, és újraolvasta, és
megint. Igazán jó a meséje is Robert Merle könyvének, de Zoltánt főleg az
állatok logikája ragadta meg a regényben. Persze tudta, hogy ezt a könyvet
nem a delfinek diktálták (sajnos), hogy ez az állati logika egy ember
fejében született, mégis lenyűgözte a dolog, a váratlanul kitáruló panoráma.
Aztán természetesen valahol megcáfolták a könyv állításait: hogy a delfinek
közel sem intelligensek annyira, mint amennyire itt le van írva s amennyire
általában hisszük. Ebből Zoltán elfogadta azt, hogy a regény csak regény,
nem kell minden szavát készpénznek venni. Na, de hogy a delfinek nem olyan
intelligensek? Mit nevezünk intelligenciának? Nem vagyunk már megint túl
emberközpontúak? Sőt, fehér-ember-központúak? Mert a delfin biztosan nem
mondja meg, mennyi kétszer három (bár, a fene tudja!), de minek is az neki?
Viszont tudja, milyen tengerfenék van alatta, milyen élelemforrás, mekkora
távolságban, milyen veszély közelít, milyen lesz az időjárás, meg egy sor
hasonló dolgot. Hát pottyantsanak be egy átlagembert egy átlagdelfin mellé a
tengerbe, s ha ezekből - a delfin szemében köztudott - dolgokból akár egyet
is helyesen meg tud mondani, már beszélhetünk csodáról. Ott hiába fogja
tudni, mennyi kétszer három. A delfinnek mást kell tudnia. A delfinnek a
maga közegében, a társai között kell intelligensnek lennie. Ott lehet buta
delfin, vagy fifikás delfin. De itt vannak néger kisérőik is, a
lándzsáikkal, a huszadik század végén. Nekik is mást kell tudniok. És az
ember, a fehér ember már megint nagyképű. Ami éppen a korlátoltságát
bizonyítja.
Jó, az Állati elmék csak regény (de milyen klassz!). Viszont itt van
Farley Mowat írása a farkasokról. Abban a könyvben igazán csak annyi a
regényes elem, amennyi az eladhatóság érdekében kellett bele. Tulajdonképpen
igazi tudományos munka, regénynek álcázva. Így kéne vizsgálni az állatokat,
ilyen alázattal. Ennyire velük élve, lehetőleg a gondolatmenetüket is
követve, a szürke hétköznapokon át. Így aztán meg lehet ismerni egy állatot!
Még a lelkét is. De erre az áldozatra kevesen képesek. Azok az asszonyok,
Dian Fossey a gorillái között és Jane Goodall a csimpánzokkal. Joy Adamson
más, ő elsősorban menteni akarta az állatokat, nem megérteni. De ezek az
asszonyok! Hogyan is lehetett bennük ennyi erő? Vajon őbenne, Zoltánban
lesz-e erő? Mert egy dolog egy majmot az állatkertben sok dologra
megtanítani, mint Böbét Veszprémben, vagy azt a Kokót, valahol az USA-ban.
Viszont ott a terepen, elfogadtatva magukat a majmokkal, hogy a hím ne verje
meg, hogy a kölyök hozzá is jöjjön kurkászni, az egészen más eset. Az is
igaz, az állatkerti majmoktól is sok újat tudhattunk meg. Megkérdezték -
süketnéma jelbeszéddel - az egyik ilyen majmot, mit csinálnak a gorillák
éjszaka. A majom azt felelte:
- A gorillák éjszaka figyelnek, alszanak.
Első szempontja volt, hogy figyelnek. Az ember az alvásról beszélne,
aztán pajzánkodni kezdene, majd esetleg a mesék szörnyeitől, saját lelke
rémségeitől félne és utána talán előfordulna, hogy éjszaka a környezet
veszélyeire figyelne. Elpuhultunk. És az a másik majom? Az ápolója valamit
gonoszkodott vele, mire a majom azt mutogatta:
- Te piszok, add ide végre a banánt!
Te piszok! Mert az állatok nem gondolkodnak, ugye?
Az a távoli oroszlán most újra bömbölni kezdett. Zoltán valami
zsigerekből jövő borzongással figyelte, bár tudta, hogy vigyáznak rá
kísérőik. Vajon felébredne-e az oroszlán hangjára, ha aludna? Kálmán bácsi
meghallotta annakidején, de ő vadász volt. Lám, Rostás doktor a másik
moszkitóháló alatt milyen mélyen alszik. Nem működnek a veszélyt jelző
ösztönei. Ide akár egy ufó is jöhetne, azt sem venné tán észre. Járnak
egyáltalán Afrikában ufók? Odaát, az öreg Európában elég sok röpköd.
Legalábbis azt mondják...
Rostás doktor. Milyen ember lehet? Egy hete ismeri, ők ketten a magyar
állatorvosi küldöttség, már összetegeződtek, de szinte semmit nem tud még
idősebb kollégájáról. Azt mondták, van gyakorlata az egzotikus állatok
gyógyításában és mostmár tudja, hogy jó az alvókája. Zoltánt ébren tartotta
az izgalom. Egyrészt az ember nem túl gyakran jut el Afrikába. Ha ennek a
munkának a végeztével is maradhatna egy ideig...! Másrészt viszont a
feladat... Végeredményben ők csak egy részfeladatot kaptak az ENSZ egyik
célkitűzésében, az afrikai elefántok pusztulásának megállításában. Pici kis
rádióadót kell szerelniük minél több elefántra, minél több földrajzi helyen,
hogy az aztán tájékoztasson az elefántok mozgásáról, életteréről, egy sor
szükségletéről. Na, igen. De az elefántot nem lehet megkérni, hogy engedjen
fülbevalót akasztani magára. Tehát bizony vadászni kell az elefántokra,
élőhelyüket megtalálni, az állatokat becserkészni, altatólövedékkel meglőni.
Aztán, ha már elaludt a szürke kolosszus, akkor megmérni, ami megmérhető,
megvizsgálni, felszerelni az adót, ellenszert beadni és tűnni onnan, de a
környékről is, mire felébred. Ez az egész. Nehézséget csak két-három dolog
jelent. Először is az elefánt élőhelye. Itt, a szavannán könnyű meglátni egy
mozgó állathegyet, de jobbra elefántfű húzódik (ezeket a méreteket otthon el
sem tudják képzelni!), mögötte papíruszmocsár (Ngomóék mondták), és az
elefánt mind a kettőt szereti, viszont mindkettőben láthatatlan. Ráadásul
utálja, ha molesztálják és olyankor támad. Aztán itt van az az apróság, hogy
az elefántnak szép vastag bőre van. Zoltán ezért újra végigolvasta Kálmán
bácsi vadászkalandjait, tájékozódni, hová célszerű lőni, dehát az öreg ölni
akart... Egyáltalán nem biztos, hogy használhatók az adatai arról, hogyan
kell helyesen fejbelőni az elefántot. Az a fontos, a jól használható, amit
az állatok szaglásáról, látásáról mondott, és talán az állatok szokásai sem
változtak nagyon sokat az eltelt majd' száz év alatt. Viszont David Taylor
azt írta, hogy az elefántok tomporába lőtte az altatólövedéket. Hát
tomporuk, az van nekik, szép nagy. És akkor még itt van Taylor kalandja a
fogműtéthez elaltatott elefánttal, "aki" alvás közben a szokatlan
testhelyzettől tüdővizenyőt kapott és abba bele is pusztult, szegény állat.
Tehát pokoli gondosan kell kiszámítani az altató mennyiségét, nehogy ezek az
elefántok is végképpen elaludjanak a keze alatt. Még jó, hogy azóta
modernebb altatószerek jelentek meg. Aztán mindehhez hozzájön, hogy az
elefántok gyakran nem hagyják magára összerogyott társukat. És akkor mit
tesznek Zoltánék?
Persze, hogy nem hagyják magára. Az elefántok is intelligens állatok. Azt
mondják, ismerik a gyászt is... Kálmán bácsinak mesélték a kísérői, hogy a
verembe esett társaikat az elefántok gyakran kimentik. Mert nem gondolkodnak
az állatok, ugye? De ha intelligensek, nem kéne ezt valahogyan kihasználni?
Hogyan lehetne ezt a vizsgálatot megbeszélni az elefántokkal? Nem, ez nem
tűnik megvalósíthatónak. És most az elefántok buták, vagy mi, akik nem
találjuk a megfelelő "szavakat"?
Az ember úgy el van telve saját nagyságával, felsőbbrendűségével. Zoltán
szerint az, aki felsőbbrendűnek hiszi magát és közben tönkreteszi maga körül
a világot, az éppen nem nevezhető értelmes lénynek. Egy-egy hír hallattán az
emberben fölmerül a kérdés, van-e egyáltalán értelmes élet a Földön. Az
igazán értelmes lény tiszteli mások életét is, legyen az állat, vagy növény.
A ragadozó állatok nem gyilkolnak fölöslegesen, főleg nem a saját
fajtájukat. Az ember igen. Az ember már régen tudja, hogy az életterüktől
megfosztott állatok összezsúfolva agresszívak lesznek. De ebből nem vonja le
a logikus következtetést! Nagy városokba költözik, pirinyó lakásokba,
fürtökben utazik a villamoson, és közben élénken csodálkozik, milyen
gorombák is embertársai, milyen nagyon megváltoztak az erkölcsök, bezzeg
régen! Bezzeg régen! Régen nem voltunk ennyien. Nem léptünk minduntalan
egymás lábára. Nem az erkölcsök változtak, csak sokan lettünk. Nagyon sokan.
Bűnösen sokan. Az ösztöneink már nem tudnak működni a régi módon, az eszünk
meg nem működik megfelelően. Erre mondanák a széplelkek, orrfelhúzva, hogy
mi nem vagyunk állatok. Nem a csodát! Az egyes ember talán nem, de az egész,
együtt... Az ember egy kártékony állatfajta, amely pusztítja a világot. A
gondolkodása pedig ennek az állatnak néha hihetetlenül primitív.
Itt van az AIDS. Halálos. Ennek dacára valahogyan hozzászoktunk a
létéhez. Engem nem érint, tehát az egész nem izgat. Helyes ez a hozzáállás?
Hamis is, önző is. Mégis, legtöbben így állunk az AIDS-hez. De Földanyánk
azt mondta:
- Szóval, ha nem hirtelen halált hoz a betegség, akkor kitaláltok ellene
gyógyszereket? Hát nem! Pusztulnotok kell! - és nyakunkba zúdította az
Ebola-vírust.
Van racionális magyarázat, hogyne! Hogy az eddig föltáratlan
dzsungelekben fakitermelést végzők kapták meg először, mert... Mindegy!
Magyarázkodásban nagyok vagyunk, de nem ez a lényeg! A lényeg az, hogy
paraziták vagyunk a Föld testén. Túlszaporodott paraziták, amelyek már a
gazdaszervezet létét veszélyeztetik. A gazdaszervezet tehát védekezik. Nem
érdemes azzal áltatni magunkat, hogy a Föld nem él. Egy marék föld
kétségtelenül nem lélegzik, de az egész, a rajta élő temérdek növénnyel,
állatokkal, amelyek mindegyike függ egy másik élőlénytől és az egy
harmadiktól, a sok kicsi életből összekapcsolódó nagy egész szervezet, az
él! Évmilliók óta él és ami nem alkalmazkodik, azt elpusztítja. Az ember
pedig nem alkalmazkodik, hanem uralkodni akar.
Zoltán előtt ettől a gondolattól megjelent a szülői ház udvarán álló
eperfa képe. Kissrác korának kedvenc terepe volt az öreg fa, az alsó ágon
lengő hintával, később a sajátkezűleg fölszerelt kötéllétrával, a felső
ágvillában rakott "majomfészekkel". Édesanya csúfolta így, talán kicsit
irigykedve, fia tákolmányát, ahová rosszkedvében, nagy örömében, hőségben,
esőben, szóval szinte mindig húzódott. Zoltánnak a gyerekszoba szerepét
töltötte be a "majomfészek". Mennyire meglepődtek édesanyával mind a ketten,
amikor egy ismeretterjesztő műsorban meghallották, hogy a majmok minden este
fészket építenek maguknak egy alkalmas ágvillában. Napokig nem tudtak
nevetés nélkül nézni az öreg eperfára.
Egyszer az öreg fát megtámadta az amerikai szövőlepke. Az első jeleket
nem vették észre, aztán egyszerre egy egész nagy ág tele volt a lepke
hernyóinak hálójával. Sehol egy levél, semmi jele az életnek azon az ágon,
csak a lengedező fátyol, a rengeteg hernyóval. A tökéletes pusztulás képe.
Zoltán rohant az apjáért. Apa nézte, nézte, aztán borús arccal csak
ennyit mondott:
- Elpusztítanák ezek a világot is - és ment a permetezőért.
Zoltánnak azóta mindig az eperfa elpusztult, tönkrerágott ága jut eszébe,
ha a környezet pusztulásáról hall. Meg az az egyszerű képlet, hogy az
amerikai szövőlepke, ha tönkretett egy fát, átköltözhet egy másikra. De mi
hová mehetünk?
Az oroszlán megint harsányat bömbölt. Valahonnan távolról mintha egy
másik ordítás válaszolt volna az elsőre. Vagy csak a füle csapja be ebben a
moszkitóktól, meg ki tudja, miktől hangos éjszakában? Mi van, cicukáim, ti
sem tudtok aludni? Ti miért izgultok? Mert én félek, cicukák. Nem tőletek,
nem. Bár, ha megsértődtök a "cicukáért"... Nem, ti bizonyára elkerültök
bennünket. Sokan vagyunk, aztán meg az embernek nagyon rossz híre van állati
körökben...
Zoltán kikászálódott a moszkitóháló alól, gondosan felöltözött (ha úgysem
megy az alvás, minek erőltetni?), kezét-arcát bekente szúnyogriasztóval
(érdekes, érdemes volt ezt idáig cipelni? Használ az afrikai szúnyogok
ellen?), aztán kiballagott a sátor elé. A tűz mellett guggolt Ngomo, meg két
másik társa. A fiatalabbik talán Benji (ezek az idegenmajmoló névadások, itt
is!), az idősebbiknek még nem tudja a nevét. Őrködnek. Nekik még működnek az
ösztöneik. Zoltán melegséget érzett, hálát, amiért vigyáznak rá, de
beszélgetni nem akaródzott, különösképpen nem angolul. Még ha hirtelen egy
magyar kislány jönne... Így csak odaintett az őröknek, inkább a fénykör és a
tábor széle felé húzódott, a tüskés sövényhez. "Bóma", jutott eszébe a régen
olvasott szó.
- Vigyázzon magára, uram! - Ngomo tiszta angolsággal suttogott szavai
szálltak utána. Zoltán hálásan, de némán visszaintett. Lám, vigyáz rám. És
milyen szépen beszél angolul! Jönnek az indokolatlanul nagyképű fehérek és
lenézik a bennszülötteket, pedig itt pusztulnánk el nélkülük, ebben az
idegen hangoktól terhes éjszakában, vagy a számunkra titokzatos
dzsungelekben. Ők pedig itthon vannak itt, mint én a Bükkben, és vigyáznak
ránk. És Ngomo még angolul is szebben beszél bármelyikünknél.
A fénykörön kívül állt meg, ahol egyszerre milliónyi csillag tűnt a
szemébe. Meghökkent. Ennyi csillag nincs is! Ki sem látszik az ég feketéje a
ragyogó tűpettyek közül! A gondolat megnevettette (én sem indulhatnék valami
csillagászati vetélkedőn!), ezért inkább elkezdett ismerős csillagképeket
keresni. Az ott az Orion. Hú, de furcsa szögben áll! Igen, hiszen most az
Egyenlítő körül vagyok, onnan csodálom ezt az ismeretlen eget. Vajon
megtalálnám-e most az ekliptika síkját?
Ez megint egy hazai emlék. November volt akkor, mikor minden hajnalban,
közel azonos időben kerékpárján kikerekezett a majorba. Útközben, a sötét,
de jó úton a csillagokat figyelte, a környéket éppen csak annyira, nehogy az
árokban kössön ki. Mindig vonzották a csillagok - ez valószínűleg általános
emberi vonás. Ott az út fölött minden reggel két csillag ragyogott: egy
halványabb alul, egy fényesebb felül. A fényesről az első pillanatban tudta,
hogy az a Hajnalcsillag, a Vénusz. A halványabbikkal nem volt ilyen jó
viszonyban, de néhány nap után úgy gondolta, az a Merkur lesz. Még sosem
látta személyesen, csak úgy tudta, hogy van. Mégis feltételezte, hogy jól
látnak szemei, mert ez a páros néhány nap alatt elmozdult a többi csillaghoz
és egymáshoz képest is. Hanem akkor esős napok jöttek, egy héten át Zoltán
sötét hajnalban, lógó felhők alatt kerekezett. Hiányzott neki a csillagpár.
Amikor végre kitisztult az ég, az ő csillagai valami egészen különös képet
mutattak. A Merkur már túlért pályájának látszólagos szélső pontján és most
visszafelé, a Nap felé haladt. A Vénusz ellenben továbbhaladt az előző
irányba. A két bolygónak az elmúlt néhány héten bejárt útja és a mostani
helyzete szinte a villámcsapás fényével mutatta meg Zoltánnak, hol van az
ekliptika síkja. Előtte ragyogott a halványuló csillagok között, mintha
odarajzolták volna az égre. Még a Föld tengelyének hajlásszögét is látni
vélte, de később rájött, hogy az a szög nem az a szög. Most hol is van az
ekliptika síkja? Az Egyenlítőn valahol itt a feje fölött látszana, ha
látszana. A két bolygó keleten nagyjából merőlegesen járna le-fel. Illetve
nyugaton is. Merre van itt kelet egyáltalán?
Újult érdeklődéssel nézett körül a csillagos éjszakában, de halovány fény
sem utalt még arra, hogy majd valamikor a Nap is fölkel. Szemben, messzebb
látott Zoltán valami nagyon fényeset, de az nem a Nap, itt van a földön.
Szinte megbabonázva indult a fény felé, már a tüskés sövényen is túl járt.
Ngomo ijedten szólt valamit utána, de Zoltán csak az aggodalmat érezte ki a
hangból, a szavak nem jutottak el a tudatáig. Magyarul szólt vissza:
- Mindjárt jövök! - fel sem fogta, hogy szavainak itt és most nem lesz
meg a kívánt hatása. Vonzotta a fény. A szavanna rövid füve sem a haladást,
sem a kilátást nem gátolta, a fény egyre erősebb és vonzóbb lett. Ngomo
rémülten és tehetetlenül topogott. Nincs értelme a másik magyart ébreszteni,
a saját emberei nem mozdulnak a sövény mögül a sötétben, most mit tegyen?
Zoltán pedig csak ment a fény felé, mint egy elkábított bogárka.
Minél közelebb ért, annál biztosabban tudta, hogy ufót lát. A lába
remegett, mégis előre, oda vitte. Zoltán már nem tudott parancsolni a
lábának, pedig egész lénye vadul tiltakozott. Félt. Annyi mindent hallani...
Azt is, hogy nem is léteznek... Ez itt van. És vonzza. Ment, vagy inkább
vánszorgott, egyre közelebb.
Rossz előérzete csak részben igazolódott be. Nem bántották. Vizsgálták,
mérték a fényes, vakító műszerek között. Egy árva szót sem szóltak hozzá.
Fejében egyre hallotta a telepatikus üzenetet:
- Ne félj! Ne félj! - De semmi mást. Kérdezett. Nyugodtan akart
társalogni, ám áruló módon remegett a hangja. Nem volt értelme a
kérdezősködésnek, egy hang, egy mozdulat választ sem kapott. A lények az
ezüstszürke kezeslábasban egymással sem beszéltek. Begyakorlottnak tűnő
mozdulatokkal illesztették össze berendezéseiket, nyomkodtak gombokat és
forgatták Zoltánt ide-oda. A végén már csak egyetlen kérdésre szeretett
volna választ kapni: miért törlik az ufonauták egy ilyen vizsgálat után az
emberek memóriáját? Hiszen arra minden eltérített emlékszik, hogy ufót
látott. Némelyik ember arra is emlékszik, ködösen, hogy megvizsgálták. Akkor
mi végre a törlés? Már tudjuk, hogy léteznek és tevékenykednek ezek a
valakik, az ufonauták, titkolózni nincs értelme. De erre a kérdésre sem
kapott választ Zoltán, meg arra a kérésére sem, hogy ne töröljék az
emlékeit. A szürkeruhás lények nem néztek a szemébe, nem keresték a
kapcsolatot vele, mintha föl sem tételeznék, hogy értelme van, csak
forgatták automatikusan, mondhatni gépiesen és Zoltán fejében már majdnem
fájdalmasan lüktetett az üzenet:
- Ne félj! Ne félj!
Amikor végre pirkadni kezdett, Ngomo gyorsan kis csapatot szervezett,
hogy induljon az eltűnt fehér után. Felrázta a másik magyar állatorvost, aki
rémülten hallgatta szavait, majd kiabálni kezdett. Azt kiabálta, hogy már
éjszaka keresni kellett volna Zoltánt, hogy reflektorokat kellett volna
hozni, hogy miért nem ébresztették fel azonnal, és csak Ngomo tökéletesen
értetlen és megrökönyödött képére nézve jött rá, hogy felindulásában
magyarul kiabált. Ettől elszégyellte magát és elhallgatott. Megfogta Ngomo
karját, - Gyerünk, gyerünk! - mondta és szinte vonszolta kifelé a sátorból,
a táborból. Ott leállt. Merre? Ngomo pontosan tudta, a kis csapat élére
futva mutatta Zoltán furcsa éjszakai sétájának irányát.
Zoltán mélyen aludt, amikor rátaláltak. Körülötte a szavanna sárgás füve
egészen békésen hajladozott, csak egy keselyű keringett undokul odafenn. A
kis csapat közeledtére az is elvitorlázott. Rostás doktor megkönnyebbülten
állapította meg, hogy kollégájának látszólag, külsőleg semmi baja. (Úgy
látszik, az is jó néha, hogy annyira megfogyatkoztak a vadállatok!) De
felébreszteni nem tudta: Zoltán aludt, csak aludt. Ezért aztán hordágyra
tették (hogy ez a Ngomo milyen előrelátó!), úgy vitték vissza a tüskesövény
védelmébe.
Majdnem dél volt már, mikor Zoltán felébredt. Kegyetlenül fájt a feje, a
hányinger kínozta. Félálomban figyelte, hogyan tesznek-vesznek körülötte a
társai, hogyan próbálják megetetni, kávéval itatni. Félálomban azt is tudta,
hogy amit most lát, az nem az a fura éjszakai látomás, ami nem is volt
látomás. Egyszerre rájött, még mindig félálomban, hogy emlékszik! Lehet,
hogy törölni akarták az emlékeit (Valószínű! Mitől fájna a feje?), de nem
jól sikerült a törlés. Emlékszik, emlékszik! El fogja mondani! Majd, ha már
nem fáj annyira. Egy lényeges dolgot kell közölnie, egy lényegeset. És
Zoltán megpróbálta, úgy félálomban, a kínzó fejgörcs dacára elmondani azt a
lényeges dolgot:
- Ők is azt csinálják... Ők is mérnek...!
Maruzs Éva
(Salgótarján)