''IGAZ HARCOS
A fiú a fotelban ült. A CD-lejátszó alig hallható sistergéssel vezette
keresztül lézerfejét a korong üres bevezető szakaszán. A fiú türelmetlenül
várta, hogy végre beinduljon a zene, s nagyon remélte, nem fog csalódni az
imént egy zugárustól vásárolt lemezben. Aztán megdörrentek a sarokban
elhelyezett hangfalak és szédítően kavargó muzsika hullámzott elő belőlük,
elborítva az egész szobát, vörös, nyughatatlan izzással töltve meg a
levegőt.
A fiút a fotelhoz szögezte ez a rettentő hangözön; a bőrök eleven robaja
az ütők alatt, akárha a dobhártyáját püfölnék erőszakosan, a gitárok szilaj
sikoltásai, mind csupasz agyvelőjét nyúzó keselyűkarmok, a basszus,
gyomrában lüktető gyilkos taktusai ellenálhatatlanul acélbilincsbe verték
szivét, s ehhez járult még az énekes torkából felszárnyaló gonosz üvöltés,
amit a szavannák legádázabb oroszlánjai is joggal megirigyelhettek volna.
Fém volt ez, fém a javából, féktelen, zabolátlanul áradó, húsbavájó nehéz
fém, s a fiú arcát elégedett élvezet vonta bíbor lángolásba, bensőjét jóleső
borzongás kerítette hatalmába, testét pedig ismeretlen erő rántotta fel a
fotel ölelő karjai közül.
Ezt a zenét nem lehetett ülve meghallgatni, erre tombolni kellett, és ő
tombolt; együtt tombolt a láthatatlan zenekarral, együtt ordította a
refréneket a tébolyodott énekessel, együtt harcolt velük az általuk kitalált
világ szörnyű teremtményei ellen.
Ő volt a hős, akinek erejétől, ügyességétől ezernyi védtelen ember sorsa
függ, ő volt a vitéz király, ki egymaga száll szembe démoni fegyveresek
barbár hordáival. Fejek és végtagok hulltak porba írtózatos csapásaitól,
kétmarokra fogott pallosán vérfolyam zúdult végig, ahogy az páncélt semmibe
véve mart mélyre ellenfelei testébe, s a kemény, induló szerű dallamok ott
dübörögtek lelkében, megacélozva feszülő izmait, villámló fénycsíkká
változtatva le-lesúlytó karjait.
Halványan érezte maga körül testvérei jelenlétét, akik ugyanúgy
aprították a fogyni nem akaró sereget, mint ő; szeme sarkából látta a faluja
tűz emésztette házait, a homlokán csörgedező verejtékpatakokba sok száz láb
által felvert por ragadt, de csapásai minden alkalommal baljós szisszenéstől
kisérve találtak célba, egyetlen elvétett vagy felesleges mozdulat nélkül.
A fiú most felriadt a dalok varázsolta álomvilágból. A CD-lejátszóból
kipottyant a lemez és halk puffanással a padlóra esett. Megrökönyödve hajolt
le érte, s azon töprengett mi okozhatta ezt a különös eseményt, ám az már
nem volt ott. Egy hatalmas kard feküdt helyette a szőnyegen, aranymarkolatú,
topázkövekkel kirakott keresztvasú, vértől vöröslő pengéjű kard.
A fiú tudta, hogy sikítania kéne, vagy legalábbis rémülten kirohannia a
helyiségből, de mégis kinyújtotta karját és fölvette. Amint kezei a pallos
nyelére fonódtak, forogni kezdett vele a szoba. Hirtelen könnyűnek,
szabadnak érezte magát, mint akiről lehullt minden lánc ezer esztendei
rabság után, és a jéghideg fém súlya meg sem kottyant izmainak.
Körülnézett. A lakás levegővé vált körülötte; helyén egy végeláthatatlan,
zöld mező terült el, amin a kegyetlen támadók ordibáló csoportjai
feketéllettek, megtörve a néma természet kellemes egyhangúságát. Mögötte
testvérei sorakoztak, a küzdelemre várva ellentétben a másik táborral,
nyugodt koncentrálásba merülve, bárdjaikat ugrásra kész inakkal törzsük
előtt tartva.
Végigtekintett saját testén is, s már meg sem lepődött a barna bőring
láttán, mely feszült rajta, akár ideg az íjon a végzetes lövés előtt, csupán
valami boldog önbizalom szállta meg lényét és a világért sem cserélt volna
senkivel.
Megkezdődött a roham.
Ő nem félt; megvető arckifejezéssel emelte feje fölé a pallost és vad
csatakiáltással parancsolta támadásra embereit, miközben újra megszólalt
elméjében a monumentális elnyomhatatlan induló.
Kirekesztette agyából a messziről felhangzó sikolyokat, melyek a rettegő,
lovagjaikat féltő szűzek, férjükért aggódó asszonyok gyenge torkaiból
származtak s akár a fergeteg, forgatta kardját, irgalmatlanul osztva a
halált mindenfelé. Kicsit még vágyott ugyan a jó meleg szoba után, ahol nem
volt muszály vértől lucskos fűszálakon taposnia, ahol nem lebbent fátyolként
eléje a felkavart, lenge porfelhő, ahol minden veszély nélkül
megpihenhetett, ha kimerült, de csakhamar ráébredt, ez az a hely, amit
ábrándjaiban elképzelt, ahol mindig is élni szeretett volna.
Jól érezte magát, imádta a szúrásai nyomán szétspriccelő vérzuhatag
látványát, a torkon döfött ellenség tompa hörgését, a levágott csúf fejek
lendülettől távolbaröppenését. Az sem zavarta, hogy kezd fáradni, csak az az
olthatatlan mámor lobogott szellemében, és tudta, nem adhatja fel a harcot.
Soha... És a küzdelem folytatódott, remélte a végén győzni fog.
Amikor az anyja belépett a szobába, iszonyatosat sikoltott s a földre
hanyatlott, mert nem bírta elviselni az elétáruló képet.
A fiú a padlón feküdt, arcát földöntúli kifejezés ragyogta be, mintha
évszázados bölcsességgel vált volna gazdagabbá néhány perc alatt, ám
gyomrából - abból a minden valószínűség szerint kard ütötte sebből, ami
végighúzódott felsőtestén - vér bugyogott és gyorsan megalvadt a szőnyegen.
Merev ujjai közt ezüstösen csillámó CD-lemezt tartott.
A rendőrség gyilkosságra gyanakodott, ám a tettes soha nem került elő. A
lemezt az egyik detektív lefoglalta s később, mikor a nyomozás lezárult,
hazavitte a fiának...
W. Gábor Krisztián
(?)