Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                 ''IGAZ HARCOS

   A  fiú  a  fotelban ült. A CD-lejátszó alig hallható sistergéssel vezette
keresztül  lézerfejét  a korong üres bevezető szakaszán. A fiú türelmetlenül
várta,  hogy  végre beinduljon a zene, s nagyon remélte, nem fog csalódni az
imént  egy  zugárustól  vásárolt  lemezben.  Aztán  megdörrentek  a sarokban
elhelyezett  hangfalak  és szédítően kavargó muzsika hullámzott elő belőlük,
elborítva  az  egész  szobát,  vörös,  nyughatatlan  izzással  töltve  meg a
levegőt.

   A  fiút a fotelhoz szögezte ez a rettentő hangözön; a bőrök eleven robaja
az  ütők alatt, akárha a dobhártyáját püfölnék erőszakosan, a gitárok szilaj
sikoltásai,   mind   csupasz  agyvelőjét  nyúzó  keselyűkarmok,  a  basszus,
gyomrában  lüktető  gyilkos  taktusai ellenálhatatlanul acélbilincsbe verték
szivét,  s  ehhez járult még az énekes torkából felszárnyaló gonosz üvöltés,
amit  a  szavannák  legádázabb oroszlánjai is joggal megirigyelhettek volna.
Fém  volt  ez,  fém a javából, féktelen, zabolátlanul áradó, húsbavájó nehéz
fém, s a fiú arcát elégedett élvezet vonta bíbor lángolásba, bensőjét jóleső
borzongás  kerítette  hatalmába,  testét pedig ismeretlen erő rántotta fel a
fotel ölelő karjai közül.

   Ezt  a  zenét nem lehetett ülve meghallgatni, erre tombolni kellett, és ő
tombolt;  együtt  tombolt  a  láthatatlan  zenekarral,  együtt  ordította  a
refréneket a tébolyodott énekessel, együtt harcolt velük az általuk kitalált
világ szörnyű teremtményei ellen.

   Ő  volt a hős, akinek erejétől, ügyességétől ezernyi védtelen ember sorsa
függ,  ő  volt  a  vitéz  király, ki egymaga száll szembe démoni fegyveresek
barbár  hordáival.  Fejek  és  végtagok hulltak porba írtózatos csapásaitól,
kétmarokra  fogott pallosán vérfolyam zúdult végig, ahogy az páncélt semmibe
véve  mart  mélyre ellenfelei testébe, s a kemény, induló szerű dallamok ott
dübörögtek   lelkében,   megacélozva  feszülő  izmait,  villámló  fénycsíkká
változtatva le-lesúlytó karjait.

   Halványan   érezte   maga   körül  testvérei  jelenlétét,  akik  ugyanúgy
aprították a fogyni nem akaró sereget, mint ő; szeme sarkából látta a faluja
tűz  emésztette házait, a homlokán csörgedező verejtékpatakokba sok száz láb
által felvert por ragadt, de csapásai minden alkalommal baljós szisszenéstől
kisérve találtak célba, egyetlen elvétett vagy felesleges mozdulat nélkül.

   A  fiú  most  felriadt  a dalok varázsolta álomvilágból. A CD-lejátszóból
kipottyant a lemez és halk puffanással a padlóra esett. Megrökönyödve hajolt
le  érte,  s  azon töprengett mi okozhatta ezt a különös eseményt, ám az már
nem volt ott. Egy hatalmas kard feküdt helyette a szőnyegen, aranymarkolatú,
topázkövekkel kirakott keresztvasú, vértől vöröslő pengéjű kard.

   A  fiú  tudta, hogy sikítania kéne, vagy legalábbis rémülten kirohannia a
helyiségből,  de  mégis kinyújtotta karját és fölvette. Amint kezei a pallos
nyelére   fonódtak,  forogni  kezdett  vele  a  szoba.  Hirtelen  könnyűnek,
szabadnak  érezte  magát,  mint  akiről  lehullt  minden lánc ezer esztendei
rabság után, és a jéghideg fém súlya meg sem kottyant izmainak.

   Körülnézett. A lakás levegővé vált körülötte; helyén egy végeláthatatlan,
zöld   mező   terült  el,  amin  a  kegyetlen  támadók  ordibáló  csoportjai
feketéllettek,  megtörve  a  néma  természet kellemes egyhangúságát. Mögötte
testvérei  sorakoztak,  a  küzdelemre  várva  ellentétben  a másik táborral,
nyugodt  koncentrálásba  merülve,  bárdjaikat  ugrásra  kész inakkal törzsük
előtt tartva.

   Végigtekintett  saját  testén  is,  s már meg sem lepődött a barna bőring
láttán, mely feszült rajta, akár ideg az íjon a végzetes lövés előtt, csupán
valami  boldog  önbizalom szállta meg lényét és a világért sem cserélt volna
senkivel.

   Megkezdődött a roham.

   Ő  nem  félt;  megvető  arckifejezéssel emelte feje fölé a pallost és vad
csatakiáltással  parancsolta  támadásra  embereit,  miközben újra megszólalt
elméjében a monumentális elnyomhatatlan induló.

   Kirekesztette agyából a messziről felhangzó sikolyokat, melyek a rettegő,
lovagjaikat  féltő  szűzek,  férjükért  aggódó  asszonyok  gyenge  torkaiból
származtak  s  akár  a  fergeteg,  forgatta  kardját, irgalmatlanul osztva a
halált  mindenfelé. Kicsit még vágyott ugyan a jó meleg szoba után, ahol nem
volt muszály vértől lucskos fűszálakon taposnia, ahol nem lebbent fátyolként
eléje   a   felkavart,   lenge   porfelhő,   ahol   minden   veszély  nélkül
megpihenhetett,  ha  kimerült,  de  csakhamar  ráébredt,  ez az a hely, amit
ábrándjaiban elképzelt, ahol mindig is élni szeretett volna.

   Jól  érezte  magát,  imádta  a  szúrásai  nyomán szétspriccelő vérzuhatag
látványát,  a  torkon  döfött ellenség tompa hörgését, a levágott csúf fejek
lendülettől távolbaröppenését. Az sem zavarta, hogy kezd fáradni, csak az az
olthatatlan  mámor lobogott szellemében, és tudta, nem adhatja fel a harcot.
Soha... És a küzdelem folytatódott, remélte a végén győzni fog.

   Amikor  az  anyja  belépett  a szobába, iszonyatosat sikoltott s a földre
hanyatlott, mert nem bírta elviselni az elétáruló képet.

   A  fiú  a  padlón  feküdt, arcát földöntúli kifejezés ragyogta be, mintha
évszázados  bölcsességgel  vált  volna  gazdagabbá  néhány  perc  alatt,  ám
gyomrából  -  abból  a  minden  valószínűség szerint kard ütötte sebből, ami
végighúzódott  felsőtestén - vér bugyogott és gyorsan megalvadt a szőnyegen.
Merev ujjai közt ezüstösen csillámó CD-lemezt tartott.

   A  rendőrség gyilkosságra gyanakodott, ám a tettes soha nem került elő. A
lemezt  az  egyik  detektív  lefoglalta s később, mikor a nyomozás lezárult,
hazavitte a fiának...


                             W. Gábor Krisztián
                                     (?)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.