''A SZOBOR, AKI NEM AZT SZÉGYELLTE
Mottó: Nem bántja a szemét?
Figyeljetek csak, hogy jártam a múltkor! Úgy kezdődött, hogy belémcsapott
egy meteor. Amikor magamhoz tértem az ijedtségből, akkor legelőször alaposan
megátkoztam annak a nyavalyás, világcsavargó meteornak a lilaszoknyás
anyukáját, azután végigfuttattam az Agyon az ellenőrző programot.
Tulajdonképpen nem volt nagyobb baj. Hála a nagy Kozmosznak, a levegő, víz,
élelem mind működött. Több ponton is megsérült a burkolat és - mint mindig -
befuccsolt a rádió. Éppenséggel tudta a Központ, hogy merre tekergek, mert a
baleset előtt fél órával küldtem el az utolsó jelentést. Az okos válaszukat
viszont már nem hallottam, és persze másnap már nem tudtam jelentkezni.
Ilyesmi megesik a felderítőknél. Baj, de csak nekem. Tudjátok, hogy a
Központban csak egy hét múlva kezdenek el aggódni a drágák. Ott törtem a
fejem, hogy most mit csináljak. Mindent meg tudtam volna javítani, ha
valahová letehettem volna a kasztnit. Addig viszont nem vehettem le az
űrruhát. A szkafander életben tart, amíg a készletek ki nem fogynak, készlet
pedig volt bőven. Maradt a feladat: le kell szállnom valahová. A
legközelebbi alkalmasnak tűnő bolygó olyan hat napi járásra volt. A
Központig harminc nap repülés, a bolygóig hat. Úgy döntöttem, hogy
közelebbről megnézem azt a bolygót.
Az első két nap semmi baj sem volt. Bár a "semmi" talán túlzás, igazában
azonban csak kis undok apróságok jöttek elő. Egy űrhajós ilyesmik miatt nem
nyüszít. Hiszen ti is tudjátok, hogy annak idején tulajdonképpen a túlélést
tanultuk és gyakoroltuk a kiképzésen. A nyavalyás életünk őrizgetését. Ehhez
képest csak kellemetlenségek történtek.
A harmadik napon elromlott a helyzet. Nem, semmi nem ment tönkre, csak
éppen piszkosul szorított az űrruha. Nem is a szkafander, hanem az alatta
lévő trikó. Előbb a hónom alatt, aztán az ágyékomnál, végül a bokámnál is.
Próbáltam megigazgatni, na de űrruhán keresztül? Vastag kesztyűvel? Mit
mondjak, nem ment. A fészkelődés csak pillanatokra hozott enyhülést. Még
álmomból is folyton felriadtam a szorításra.
A negyedik napon úgy ébredtem, mintha kicsavartak volna, de... nem
szorított! Örömöm pontosan öt másodpercig tartott. Akkor ugyanis viszketni
kezdett a hátam közepe. De nagyon. Mintha huszonöt sárkefével keresztezett
hernyó tartott volna ünnepi felvonulást a gerincemen. Hozzáférni nem lehet,
az űrruhában vakaródzni nem lehet, az űrruhát levenni nem lehet, mosakodni
meg aztán végképp nem lehet! Majd megvesztem! Megpróbáltam hozzádörzsölni
valamihez szegény hátamat, ettől letörött az italadagoló csapja. Úgy
megijedtem, hogy amíg meg nem javítgattam a csapot, addig nem is korzóztak a
hernyók. Még csak ez hiányzik, egy szeszély miatt szomjan halni! Tudtam,
hogy az űrruha trikója nedvszívó, amennyire lehet, tisztán tartja a bőrt,
tehát csak ideges tünet lehet az a viszketés. Vagy ki tudja? De akármi is,
le kell állítani a viszketést! Előkapargattam minden tudományomat, amit
hajdan az önszuggesztióról felszedtem. Meggyőztem magam, hogy nincsenek
hernyók, nem is viszkethet a hátam közepe. Fizikai képtelenség, hiszen a
trikó lágyan simogatja.
A meggyőzés sikerült. Amikor felmerültem a tudatalattimból, egyáltalán
nem viszketett a hátam. Annál jobban a mellem és a nyakam.
És ez így folytatódott még két napig. Bármit csináltam, állandóan több
ponton viszkettem. Vakarództam, fészkelődtem, igazgattam a ruhámat és
majdnem megőrűltem. A meggyőzés nem használt. Az összes többi sem. Már
mindenem viszketett, sőt fájt. Már nyüszítettem kínomban.
Szerencsére a bolygó egyre közelebb került, míg végül leszállhattam.
Ellenőrző program, jaj, te jó Kozmosz, még ezt is ki kellett bírni!
Imádkoztam, hogy legalább jó bolygót adjon nekem, mert belepusztulok már az
űrruhába!
A Kozmosz megkönyörült rajtam. Belélegezhető levegő, semmi mikróba, iható
víz, meleg, hát mi kell még? Kirohantam az űrhajóból és ledobáltam magamról
mindent, de mindent! Kiderült, hogy már csupa seb a bőröm. Szétnéztem, hol
van itt víz.
A szétnézés furcsa eredményt hozott. Le is ültem a meglepetéstől.
Minden villódzott. A talaj homokosnak tűnt, de rengeteg színes csík
villant rajta ide-oda. Odébb gyep látszott, még odébb erdő. Első ránézésre
normális erdő. Csak éppen nem volt határozott körvonala, a színe olyan volt,
mint egy impresszionista festmény, és az egyes fákat nem tudtam
megkülönböztetni, bárhogy meresztgettem a szememet. Akkor megláttam a
patakot. Indultam végre - végre! - megfürödni és nem érdekelt az egész
elmosódott világ.
A pataknál ért a következő meglepetés. Ilyet a nagyapám sem látott! A
patak partja mozgott! Rezgett, mint egy megpendített húr. A víz is
villódzott. De nem úgy ám, mint a normális földi víz a napfényben! Csak
bámultam. Lehet az idegen Nap fénye az oka? Nem, a fény kellemes volt.
Megnyugtató. Otthonos. De a víz! Mintha csíkok rohangásznának benne. Ó,
bántam is én! Víz! Mosakodás! Gyerünk! Legalább félórát pancsoltam,
szappanoztam, samponoztam, prüszköltem.
Egyszerűen elmondhatatlan az a kéj, amit akkor érez az ember, ha végre
tiszta a bőre! Szépen bekenegettem gyógykenőccsel a sebeimet, aztán
nekiugrottam a mosásnak. Csak dörzsöltem, dörzsöltem a trikót a jó kis
mosókrémemmel, csak öblögettem, újramostam, minden mérgemet és viszketésemet
beleadtam abba a mosásba! Habtiszta lett az a gyalázatos trikó! Kiteríteni
csak az űrhajóból kihozott állványra tudtam, mert ebben a villódzó világban
egy szilárd bokor sem látszott.
Most aztán tiszta voltam, a ruha sehol sem bántott, merthogy föl sem
vettem magamra, nekiálltam hát a javításnak. Belemerültem a munkába, csak
órák múlva fékezett le a fáradtság. Kiderült, hogy tíz óra hosszat
hajtottam, de sötétedésnek semmi nyoma nem volt. A Nap ugyanott állt.
Hirtelen ráébredtem, hogy ez nem a Nap. Úgy látszik, nagyon lassú a bolygó
tengelyforgása. Vagy esetleg egy oldalával fordul a napja felé? No, én azt
sem bántam, mentem aludni. A sok olajos rongyot, üres vegyszeres flakont ott
hagytam, ahol leesett.
Világosban aludtam el, világosban ébredtem fel, a Nap ugyanott állt.
Mennyi lehet itt a tengelyforgás? A rádióm már működött, gyorsan leadtam a
szokásos jelentést. Persze, rákérdeztek, hol jártam egy hétig. Elmondtam.
Kifaggattak, mi baja a bőrömnek, azután utasítottak, hogy derítsem egy
kicsit fel a bolygót, ha már úgyis ott vagyok. Mit lehet egy nap alatt
felderíteni? De a paranccsal nem szabad vitatkozni, mint ismeretes.
Még mindig csupasz voltam. A trikó már száraz volt, viszont a sebeim még
nem gyógyultak be. Úgy döntöttem, nincs itt senki, nem öltözöm fel.
Reggeliznem kell, mosakodni, utána elindulok.
A reggeli persze konzerv volt. Jaj, de untam már a pépeket! Az üres
konzervdoboz szépen kacsázott végig a víz színén, majd lesüllyedt. Indultam
mosakodni.
A patak nagyon meglepett. A partja most is mozgott, de a víz... Nem volt
benne csík. Teljesen normális víz volt. Csak a felszínén villódzott a fény,
csak a part rezgett, de... mintha kihalt volna. Marhaság, gondoltam. Tegnap
rosszul láttam.
Megmosakodtam, bekentem a sebeimet. A kiürült tubust labdává gyűrtem,
nagyokat rúgtam belé, úgy ballagtam az erdő felé. Az erdő más lett. Rezgett,
mozgott, de kisebb lett. A lábam körül, a talajon is kevesebb a rezgő,
rohanó csík. Érdekes! Eltapostam volna? Lehetetlen. Mire én a lábamat
mozdítom, már el is villant. Nem, eleve érzékcsalódás lehetett. Hiszen
piszkosul fáradt voltam az érkezéskor. Tegnap, vagy mikor.
Visszafordultam az űrhajó felé. Eszembe jutott, hogy van a poggyász
között valahol egy mutantor. Az a szerkentyű, tudjátok, amivel a lassú
mozgásokat lehet tanulmányozni. A virág nyílását, meg a felhők mozgását az
égen. Tőlem kérdezitek, hogyan működik? Azt sem tudom elmagyarázni, hogyan
szaladgál az elektromosság a vezetékben, de a lámpa attól még világít. Ebben
is valami időkvantumok futkosnak, azok mutatják, hogyan fog kinyílni a
virág. De most meg akartam fordítani a készüléket. Pont olyan, mint egy
látcső. Reméltem, hogy visszafelé lelassítja azokat a rohanó csíkokat.
Szerettem volna végre rájönni, mi villódzik szüntelenül.
Lelassította. Ez volt egész eddigi életemben a legnagyobb sokk, ami ért,
pedig egy űrfelderítő tapasztal egyet-mást cifra és zűrös napjaiban!
Lelassította a csíkokat és bennem megállt az ütő.
Most nem mozgott a talaj. A patak partja is csak állt, mint egy
akármilyen földi pataké.Az erdőben minden fát meg tudtam különböztetni, már
nem volt festmény-hatása. Hanem a mezőn át jött felém egy autó. Egy öreg T-
modell. Azt a titáni metánbányából szalasztott nagynénikéjét neki!
Lekaptam a szememről a mutantort, hogy jobban megnézzem az autót. Nem
láttam. Sehol semmi, csak a szokásos csíkos villódzás. Az erdő is
elmosódott. Hát mi van itt?
Újra belenéztem a mutantorba. Hol az autó?
Sehol. Pedig legfeljebb két percig bámészkodtam, nem néztem a mutantorba,
vagy addig se. Hát micsoda neptunuszi lila gömbcsuklós bányarém tréfál
velem?
Na, rendben van, megfogadtam, hogy most nem veszem el a szemem elől a
nézőkét, bármit látok. Toronydaru is jöhet, lánctalpas boszorkány is jöhet,
ennek most utánajárok! Gyertek, ha mertek!
Mertek. Néma csöndben elősuhant egy metállszínű, áramvonalas, szépséges
autó, mint az álom, kiszállt belőle egy középkorú házaspár. Szabályos
középkorú házaspár, a nőn rikító színű kalap, ízléstelen, mint egy
kertitörpe, és csak éppen a térdemig értek. Akkor a férfi megszólalt:
- Micsoda óriási szobor! Tényleg nem alkothatta ember! A legenda szerint
a Tűzözön idején került az égből a Földre. - Egészen álmodozó lett a hangja.
- Azóta itt áll és a lába nyomán elsárgul a fű, elpusztulnak az állatok. Azt
is mondja a legenda, hogy évezredek múlva el fog jutni a városig és az lesz
a végítélet napja. - Hirtelen magához tért. - Ez persze csak mese. Egy
szobornak nem lehet lába nyoma, nem juthat el a városig. Az igaz, hogy
errefelé minden elpusztul. A tudósok szerint évszázadokkal ezelőtt itt is
éltek állatok. De a tudomány még nem igazolta, hogy tényleg volt Tűzözön. -
Teljesen belelkesült a kis okos. - Viszont a szobor itt áll, és annyira
megmagyarázhatatlan! Nézd, itt a képe, meg a legendája is a százéves
Baedeckerben! Jé, ezen a képen a másik lába van elől! Csak nem mozog mégis
ez a szobor? Igaz lenne a legenda?
- Legenda, legenda! Eredj már, te fantaszta! Egyszerűen fordítva tették
be a filmet! Még hogy mozog! Egy szobor! - Az asszony pont olyan tudálékos
volt, ahogy vártam tőle. Ismeritek ezt a fajtát!
És ezzel az asszony, mint aki jól végezte dolgát, elvonult, vissza az
autóba. A férfi leforrázva kullogott utána. Szerettem volna megsúgni neki,
hogy a földi asszonyok is ilyenek... de akkor végre leesett a tantusz.
Értitek már? Ott ilyen borzasztó gyorsan telt az idő! Azért nem tudtam
kivenni a fákat mutantor nélkül, mert gyorsan nőttek, gyorsan pusztultak.
Azok a csíkok emberek voltak, esetleg állatok is, de a gyors mozgásuk miatt
nem láttam mást, csak egy villanást. A patakban a villanások halak lehettek.
Olyan gyors volt minden történés, hogy én szobor voltam hozzájuk képest. A
százéves könyvben a másik lábam volt elől. Egyszerűen elképesztő érzés volt:
szobor vagyok! Te jószagú Kozmosz! Azt az ostoba legendát nem értettem, most
sem értem. A Tűzözön a leszállásom lehetett, de miért mondhatta, hogy a
lábam nyomán elsárgul a fű? Hanem képzeljétek el, én akkor már második napja
csupaszon mászkáltam az emberek között! Ez az ő idejükben hányszáz év
lehetett? Hányszáz éve néztek már és takargatták el a serdülő lánykák
szemét?! Jó, az ember nem csinál belőle ügyet a fürdőben, magunk között, mit
tudom én! De ez más eset volt, nem? Kapcsolatfelvétel, ha úgy tetszik. Jaj,
még most is nagyon röstellem magam!
Maruzs Éva
(Salgótarján)