''KOZMIKUS HÍVÁS
Az első napon még nem gyanakodott. Minden a megszokott módon zajlott. A
férfi reggel munkába ment, az asszony reggelit készített neki, megigazította
a gallérját, rátukmált egy sálat és utánaszaladt, mert otthon maradt a
tízórai. Utána az asszony kitakarított, rendbe rakta a férfi cipőit, ingeit
és zsebkendőit, aztán főzött, "krumplifőzeléket és egy kis fasírtot, mert
azt kívánt a párom", ahogy útközben az összes ismerősnek elmondta. Este
aggódni kezdett, nem jön a férfi, talán elvitte valami frissen felbukkant
cimbora, legalább telefonálna, majd jön a lelkem, téglát melegített az
ágyba. Az éjszakát a fotelban töltötte, rémképek között, de a férfi reggelre
sem került elő. Akkor az asszony körbetelefonálta a rendőröket, a mentőket,
még a tűzoltóknál is érdeklődött, de ott dühös választ kapott. A férfiról
senki nem tudott. Most a kórházakat vette sorra, vitt váltóruhát,
törülközőt, előbb a városban körözött, aztán úgy döntött, hogy elmehetett a
férfi messzebb is, hiszen kerékpárral volt. De nem, a környék egyetlen
kórházában sem feküdt a férje. A rendőrségnél félóránként érdeklődött, már
azok is kezdtek csúnyán válaszolni, más elfoglaltságot emlegettek, mintha az
fontosabb lehetne.
Eszébe jutott, hogy stoppolhatott is a férje, valami autóval zötyögött
tovább, bár ilyet nem szokása csinálni. Nem szokása? Nem is tudja. Szörnyű
régen kirándultak már együtt, és az is milyen kellemetlenül végződött, mert
a férje nem tud magára vigyázni, ő pedig hiába óvta, hát nem, nem tudja,
felkéredzkedett-e a férje valami autóra. Biztos, ami biztos, az ország
minden kórházát végigtelefonálta. Később újrakezdte, megkérdezte, van-e
amnéziás férfibetegük. Ahol volt ilyen beteg, oda elutazott, megnézte,
hátha... Mélyen szánta a szerencsétleneket, de egyik sem volt az igazi, az ő
egyetlenje, akiről gondoskodnia kell. Akkor hirdetéseket adott föl, minden
újságban, amihez csak hozzájutott, még a rockzenei újságokban is, bár... de
hátha... és jutalmat ígért a nyomravezetőnek, jött is számos "segítőkész"
ember, majdnem tönkrement belé, idegileg és anyagilag egyaránt, de ez sem
hozott semmi eredményt.
Már ősz volt, amikor levelet kapott Hamburgban élő unokanővérétől, hogy
látta a férjét, ott, náluk. Az asszony becsomagolta a férfi néhány melegebb
holmiját és rohant a repülőtérre. Hamburgban előbb a rendőrséghez fordult,
aztán egy idő után, amikor már az addig nagyon udvarias rendőrök kezdtek
bujkálni előle, akkor ott is hirdetésekhez folyamodott. A német újságokban -
keretes hirdetésekben, kiemelt, kövér betűkkel - magyar szöveg harsogott:
GYERE HAZA! És név, cím. A következő hír, hírecske mégis csak tavasszal
jött, Dél-Afrikából, és olyan bizonytalan volt, hogy bár az asszony minden
akadályon átverekedte magát, minden előírt védőoltást beszerzett (egyiktől
két hétig feküdt az intenzív osztályon, valami allergia miatt), még az
akadékoskodó fekete határőröket is sikeresen meggyőzte, mégsem talált a
világon semmit, ami a férje ottlétére utalt volna, de jobb is, hiszen
szegény nem volt beoltva a trópusi betegségek ellen, még az hiányozna,
hogy...
Mire hazavergődött Afrika túlsó feléről, újabb hír várta itthon: a Cap
Canaveral egyik utasszállító űrrepülőjén látták a férjét. Amerikába eljutni
szinte élvezet volt az előző "kiránduláshoz" képest, az asszony csak
összeszedett néhány nyári holmit a férje számára és már utazott is a
repülőtérre. Ezúttal határozottan csoda történt: az űrkikötő több munkatársa
felismerte a férfit a fényképről, "soványabb", mondták, "itt mosogatott",
mondták, "nem tudjuk, hol lakik", mondták, míg végül egy bögyös, csokiszínű,
egyenruhába bújtatott asszonyka ki nem jelentette:
- De hiszen a múlt héten utazott el a Hold-Titán járaton!
Hamarosan kiderült, hogy erről a járatról négy bolygón lehet leszállni, a
Titánon viszont közvetlen csatlakozása van több, a naprendszeren kívülre
igyekvő csillaghajóhoz. És a férfi alighanem álnevet használt, mert sem az
igazi, sem a többiek emlékezete szerint használt neveket nem lehetett
megtalálni az utaslistán. Az asszony - elég nehezen - belátta, hogy nem
mehet a férfi után, ezért a rádiósokhoz ment, üzenetet küldött a hajó után,
de a hajó már a hipertérben volt. Az asszonyt hazaküldték, de ő nem akart
menni, mintha így közelebb lenne a férfihoz, egészen addig, míg föl nem
merült benne a gondolat, hogy a bögyös csokiszínű talán hazudott. Akkor
végre hazautazott ("talán már otthon vár!"), aztán megint csak várt és
hirdetett. A Föld minden rádiójában és tévéműsorában megjelent, ő vagy a
hirdetése, és hívta, hívta haza a férfit. Ezt a hívást harsogták a családi
otthonokban a tévék, az utcán a fiatalok fülére aggatott csöpp rádiók, a
természet hangjai között is városi ricsajt kedvelők táskarádiói. Hívó szavát
ezért kénytelenül visszhangozták a csirr-csörr patakocskák, a fenyők borzas
ágai, a bükkök büszke kék törzsei, de még a tölgyek is leereszkedtek királyi
méltóságukból, hogy visszadobjanak néhány hangfoszlányt, bár utálták az
egészet. Mindenütt az asszony hangja, hazahívása harsogott már, a hegyeken
és völgyeken, a Hold krátereiben, a naprendszer kisbolygói között, és egyre
távolabb jutott el hívó szava. Már a csillagok dobálták egymásnak a hívást,
rádióhullámokból készült, láthatatlan labdaként pattogott a távoli égitestek
között, már a Tejút visszhangzotta mindenütt: GYERE HAZA!
A kozmikus hívás eredményt hozott. Egy nap postai levelezőlapot kapott az
asszony, rajta néhány mondat és az aláírás a drága, drága kéztől:
"Üzenetedet megkaptam. Élek és egészséges vagyok. Nem megyek haza, mert
megfojtasz a szereteteddel."
Maruzs Éva
(Salgótarján)