''KIKÜLDETÉS
Lassan a vége felé közeledett az építőanyag-ipari konferencia.
Mindannyian jól éreztük magunkat, a társaság az eltelt két hét alatt jól
összerázódott. Túl voltunk az érdemi megbeszéléseken, így egy kis lazítást
megengedhettünk magunknak. A forró éghajlatot szerencsére hamar megszoktam.
Sokan panaszkodtak a gyér légkondícionálásra s más egyéb - európainak
szokatlan - dologra, de engem cseppet sem zavart. Egyenesen élveztem a
számomra egzotikus bűzt a piacon, a forró nyüzsgést a "sárból" épített város
utcáin. Sokat figyeltem az embereket. Próbáltam megfejteni másságuk
értelmét, lényegét. Csodáltam életkedvüket mely felülkerekedett irtózatos
nyomorukon. Sokfelé jártam a világban, de ilyen szegény és nyomorult népet
még nem láttam. Nem értettem, mi adja nekik a mérhetetlen erőt ahhoz, hogy
talpon tudjanak maradni ilyen nehéz körülmények között.
Aznap délután is a piacon sétáltam. Késő délutánra már elviselhető lett a
napsütés. A piac egész estig, sőt éjjel is egy mozgó, nyüzsgő tér volt. A
szállodánk gyalog úgy egy félórányira volt e helytől, de én mindennap
fáradhatatlanul kiballagtam, nekivágva a nyüzsgő emberáradatnak.
Ellátmányomból bármelyik portékát megvehettem volna, de a helyi szokást én
is betartottam, ezért mindig és mindenre alkudoztam. Azonban venni valamit
szinte sohasem sikerült, itt mindennek gyanús szaga volt, a forróságban a
halak bűzlöttek, mindent szállt a sok légy és a por. Jól éreztem magam az
üvöltöző nyüzsgésben. Annyiféle nyelv keveredett itt, hogy nem győztem
kapkodni a fejem. Az egyik helyen arabul perlekedtek vagy talán héber
nyelven, a másik helyen valamilyen számomra ismeretlen kevert helyi
dialektusban. Elvétve németül vagy angolul próbálkozott némelyik turista. Az
emberi beszédet néha túlharsogta a teherhordó tevék, szamarak bőgése, vagy
az eladásra szánt kecskék mekegése. Nekem éppen ez a hely kellett, imádtam
az ilyen, európai embernek szokatlan környezetet. Éreztem és élveztem az
igazi életet. Azonban hamarosan ennek az igazi életnek a hátrányait is
megismerhettem. A szálloda alkalmazottai érkezésünkkor felhívták a
figyelmünket, hogy a világ legügyesebb zsebtolvajai is itt tartózkodnak, fő
ténykedési területük a piac és környéke.
Az első napokban vigyáztam a tárcámra, ám mivel semilyen furcsa esemény
nem történt, az utolsó napokra lanyhult a figyelmem. Mivel nem először
jártam már hasonló területen vagyonomat mindig két részre osztottam, és a
kisebbik részt hordtam magamnál, a nagyobbik részt pedig a recepció
páncélszekrényében helyeztem el. A szobák nem voltak elég biztonságosak,
ezért kénytelen voltam így cselekedni. Ebben az országban is, mint sok más
országban, a szálloda csak azokért az értéktárgyakért vállalt felelősséget,
amelyeket a vendégek a páncélszekrényben elhelyeztek.
Helyi idő szerint már délután hat felé járt, ekkor már tanácsos volt
hazaindulni, mert délről már erősen fújt a sivatagi szél. A sivatag forró
lehelete magával hordta, kavarta az éles homokszemeket, melyek igen
kedvelték az európai ruházatot, mert minden résbe beleültek. Néhol olyan
porfelleg keletkezett, hogy az ember az orra hegyéig sem látott. A
napszemüveg megóvott a nap gyilkos sugaraitól, azonban a porral szemben
tehetetlen voltam, néhányszor meg kellett állnom, hogy szemeimből kitöröljem
a port. Egy újabb ilyen kényszerpihenő közben hirtelen deréktájon egy erős
ütést éreztem. Olyan erővel rohant nekem valaki, vagy valami, hogy
egyensúlyomból kibillentett s elterültem a földön. Kézitáskám nagy ívben
kirepült a kezemből. Kezemben lévő napszemüvegem szintén elejtettem, s
ráesve, annak szilánkjai végighasították mellemen az inget. Hallottam a
dobogó lábak egyre halkuló ütemét, lenyúzott bőröm fájdalmát feledve, fejem
azonnal kitisztult. "Megtámadtak" - cikázott át agyamon a gondolat.
Megláttam a futó alakot, kezében a táskámmal, utánavetettem magam. A düh
és a bosszú erőt adott, mert úgy szaladtam - félretaszigálva az elébem
kerülőket - mint egy megvadult fenevad. Önbizalmam egyre nőtt, amint
csökkent a távolság köztem és támadóm között. Míg mögötte futottam, jól
megfigyelhettem vézna alakját, azonnal tudtam, hogy egy kamaszodó gyerek.
Támadóm érezhette, hogy már csak pár lépésnyire vagyok tőle, mert hirtelen
mégjobban megszaporázta lépteit. Ügyesen rohant, és jól szedte a kanyarokat
- a számára bizonyosan ismerős utcákon. A szűk és kanyargós utcákon nagyobb
előnyre tett szert, de még így is túl közel voltam hozzá. Néha
hátrapillantott, akkor láttam, hogy nem bírja már soká. A forró levegő
égette torkomat, éreztem, hogy már én sem bírom sokkal tovább. Ijedt arcát
látva, reméltem, hogy eldobja azt az átkozott táskát, és akkor megmenekül
tőlem és én is megmenekülök a szomjhaláltól, de nem tette. Az utolsó
lépteimet megnyújtottam és nagyot taszítottam meztelen hátán. A lendület
hatására mindketten elestünk. Rázuhantam, hangosan nyekkent alattam a gyenge
teste és egy halk nyüszítő hangot hallottam. Nagy nehezen feltápászkodtam,
kitéptem görcsös kezei közül a táskát. Úgy feküdt ott a földön mint egy
leterített őz. Melle zakatolva járt fel-alá. Lábammal leszorítottam a földre
bokáját, hogy ne tudjon mozdulni. Másik lábával kétségbe esve felém rúgott,
de éreztem, hogy nincsen benne erő. Karjánál fogva felrántottam a földről és
jobbról-balról kétszer megütöttem tenyeremmel az arcát - egyiket a
napszemüvegért a másikat a futásért kapod - üvöltöttem angolul.
A gyerek összehúzta magát, annyira remegett a kimerültségtől és az
ijedségtől, hogy amint elengedtem azonnal összerogyott. Úgy kuporgott
lábaimnál mint egy nagyobb fajta gumilabda. Pár percig farkasszemet néztünk
egymással - agyunkban zakatolt a "mi lesz most?" kérdés.
Amint kicsit kifújtam magam, megnyugodtam. A kölyök nem mozdult, várta a
sorsát, én végignéztem rajta, erősen felhorzsolódott vékony lábát látva
rájöttem, hogy aki előttem hever legyőzve, megalázva, az nem egy gonosztevő,
hanem egy szerencsétlen sorsú ember, aki kényszerből tette azt amit tett és
vesztett. Kinyitottam a táskám, és a pénztárcámban lévő 40-50 érmét
rászórtam az előttem heverő testre. A test azonnal életre kelt, feléledt és
mohón kapkodni kezdett a fémpénzek felé. Valamit motyogott, de nem értettem
a nyelvét, mert valamelyik helyi keveréket használta.
Rövid sortom zsebéből elővettem zsebkendőmet s letöröltem vele saját
vérző térdem, majd a kendőt összehajtva a gyerek felé nyújtottam, s kezemmel
egy törlő mozdulatot tettem, hogy megértse miért adtam neki a kendőt. A
kendőt szinte úgy tépte ki a kezemből. Összegyűrte és markába szorította,
eszébe sem jutott, hogy saját vérző lábát letörölje vele. Leguggoltam elé és
lábát megérintve mondtam neki:
- Töröld meg.
Úgy láttam, nem boldogulunk egymással, ezért intettem neki, hogy tartsa
meg a kendőt. Felálltam és elindultam vissza a piac felé. Lábaim remegtek a
megerőltetéstől, nem voltam hozzászokva, hogy kilométereket rohangáljak egy
idegen ország ismeretlen utcáin. Néhányszor eltévedtem, és mikor már
másodszor mentem el egy jellegzetes épület előtt, megpróbáltam jobban
koncentrálni az útra. Végül sikerrel jártam, megtaláltam a piacteret, onnan
azután már az ismert úton folytattam a gyaloglást a szálloda felé.
Igyekeztem, mert nem akartam, hogy rám sötétedjen. Már nem lehettem messze a
szállodától, mikor úgy éreztem, mintha követnének. Hátrafordultam, és a
magam mögött kullogó gyerekben a délutáni támadómat ismertem fel.
Próbáltam elhessegetni, de nem tágított, amikor megálltam, akkor ő is
megállt. Nem akartam, hogy rám akaszkodjon, ezért ki kellett valamit
találnom. Megfordultam és elindultam felé, azonban erre ő is hátrálni
kezdett. Rá kellett jönnöm, ezzel a taktikával nem megyek semmire. Kénytelen
voltam hagyni, hadd jöjjön ha nem restelli magát. Tudtam, hogy a szállodába
úgysem jöhet be. A portán elkértem a szobám kulcsát, ruhám állapotát látva,
a portás izgatott kérdésére csak legyintettem. A hűvös szoba kicsit
felüdített, megmosakodtam - mert a kevés víz miatt fürdésről nem nagyon
lehetett szó - és bezuhantam az ágyamba. Hirtelen felnéztem, fülledt éjszaka
hangjai suhantak be szobám nyitott ablakán. Odamentem az ablakhoz és
gyönyörködtem a nagy teliholdban. A nappal nyüzsgő forgataga után jól esett
a csendes éjszaka. Fejem felett csak a hatalmas ventillátor lassú forgása
adott némi surrogó hangot.
Gyönyörködtem az éjszakában és sajnáltam az idő múlását, mert a délutáni
kalandomat leszámítva jól éreztem magam itt, és még szívesen maradtam volna
pár hétig. Az ablakhoz húztam egy széket, leültem és elmélkedtem a nap
eseményein. Gondolataimban a kamasz járt. Vajon hol lakik? Evett-e? Vannak-e
szülei? Mi lesz belőle? Gondolkodtam, kérdezgettem magamtól, mennyivel
rosszabb ezeknek a gyerekeknek a sorsa, mint odaát nálunk Európában. Ezek a
gyerekek itt mind elkallódnak. Fiatalon meghalnak, mert e kényszerű
életvitelük megöli őket, még az előtt, hogy megérnék a felnőttkort.
Miért van ez így...
Hirtelen nagy óbégatás zökkentett ki gondolataimból. Felálltam és láttam,
hogy a szálloda előtt nagy csoportosulás van. Nyújtózkodtam, hogy lássak
valamit, de a fény nem volt elég, csak azt láttam, hogy az emberek valakit
taszigálnak. A sötét gyülekezetet lassan megszokta a szemem és hirtelen egy
ismerős alakra figyeltem fel. Hármasával vettem a lépcsőfokokat, hogy minél
hamarabb leérjek az emeletről. A lendülettől szinte úgy robbantam ki a
szálloda ajtaján. Erre a gyülekezet hirtelen megtorpant és a kiabálás
abbamaradt. Odamentem a főportáshoz és megkérdeztem:
- Mit vétett a gyerek?
A portás elengedte a jajgató gyerek rövidre nyírt fekete haját. A kamasz
erre rögtön leborult és átfogta térdeimet. Újra nagy kiabálás kezdődött, én
megpróbáltam megnyugtatni a szálloda személyzetét. Megtudtam, hogy a srác
már órák óta ott lebzselt a hotel körül, és a portások azért jöttek ki, hogy
elzavarják a csavargót, nehogy bánthassa a hotelben lakó gentlemanokat.
Megmagyaráztam a délután történt eseményeket a főportásnak, aki mindenkit a
helyére küldött, és amikor már csak hárman maradtunk, elkezdett óbégatni a
gyerekkel, aki zokogva válaszolt neki. Az egész szózuhatagból természetesen
egy mukkot sem értettem, de a főportás megmagyarázott mindent:
- Uram jegyezze meg, ne tegyen itt jót senkivel, mert utána nem lehet
őket levakarni. Ez a gazfickó önt várta itt a kapu előtt. Nem hajlandó
megmondani, hogy mit akar öntől, uram. Csak azt hajtogatja, hogy ön jó, és ő
mutatni akar valamit. A főportás megnyugtatott, hogy ne tartsak semmitől,
azonnal rendőrt hív és a gazember nem fog többet zaklatni. Erről azonban
sikerült hamar lebeszélnem egy ropogós papírpénzzel. Igen meglepődtem azon,
hogy mit akarhat ez a szerencsétlen nekem mutatni, hiszen a saját vézna
testén kívül semmije sem lehet.
A portás megengedte, hogy a szobámból ételt és italt vigyek ki újdonsült
barátomnak, de megjegyezte, eszembe ne jusson éjjel kint maradni az utcán.
Bólogattam, hogy megfogadom a tanácsát, de nem hitte ezért erősen kezdett
húzni az ajtó felé.
Nem tehettem mást, otthagytam a mohón faló gyereket az utcán. A kis
lelenc hálásan nézett rám, miközben falta a rántott húst és a kenyeret. Jobb
keze ökölbe volt zárva. A pénz, amit délután kapott tőlem, még mindig a
markában volt. Éjszaka még sokszor kinéztem az ablakon. A hold fénye
mindannyiszor megcsillant egy rozoga inas barna testen. Azon az éjjelen
semmit sem aludtam.
Az első hajnalsugár már ruhában talált.
Ott-tartózkodásomból már csak két nap volt hátra, ezért próbáltam szűkös
időmet minél jobban kihasználni. Uticsomagomból előkotorásztam kicsi
hátizsákom, megtöltöttem minden "földi jóval", és útnak indultam. A portás
álmosan intett utánam, s én kiléptem a külvilágba. Sejtésem beigazolódott. A
kamasz kölyök ugyanott várt rám, ahol előző nap elbúcsúztam tőle. A reggeli
hidegtől és a fáradtságtól elgémberedve indult meg felém, amikor meglátott.
Üdvözlőleg intettem, mire ő belém csimpaszkodott, s húzni kezdett a piac
felé. Olyan erővel húzott maga után, hogy szinte képtelen voltam haladni
vele. Meglepett erőszakossága, de ezt az elmúlt éjszaka elszenvedett
nehézségeinek tudtam be. Szinte futva haladtunk, néha megtorpantunk, s így
lassításra kényszerítettem, de ő pillanatokon belül újra gyorsított.
Elhatároztam, ha így megy tovább, akkor nem megyek vele sehová. Ráadásul
egyetlen szót sem váltottunk, mivel egymás nyelv ét nem értettük. El sem
tudtam képzelni, hogy hová megyünk, de éreztem, hogy mennem kell.
Az utcák lassan kezdtek benépesedni, néhány csadorba öltözött asszony -
fejükön vizeskorsóval - ment el mellettünk. Egy fehér szakállas aggastyán
néhány ökröt hajtott a piac felé. A piaci zsivaj egyre jobban felerősödött,
de mi hirtelen irányt változtattunk, s számomra egy eddig még ismeretlen
utcán haladtunk. Közben vonakodásommal végre lassításra bírtam erőszakos
vezetőmet. Egyre sűrűbben tekingettem hátra, mert ismeretlen uticélunk
nyomasztóan hatott rám.
Hirtelen megálltam, a lendülettől a kölyök keze lecsúszott csuklómról. Ő
erre idegesen kapott felém, de én egy kézmozdulattal megnyugtattam, hogy nem
szököm el. Miközben ismét egy kanyargós sikátorban haladtunk, észrevettem,
hogy már jól bent járunk a szegény-negyedben. A gyerek pár lépéssel előttem
haladt, s ha lassítottam, akkor mindig intett, hogy kövessem. Az is zavart
rendületlen menetelésünkben, hogy minden sárkunyhóból figyelő szemek
szegeződtek rám. Az emberek többsége nem nézett ki a házából, de a rések
mögött sokszor megpillantottam néhány fekete szembogár csillanását. Úgy
éreztem bármelyik pillanatban kironthatnak fegyverben, s én akkor sohasem
térek vissza hazámba.
Próbáltam szaporázni lépteimet, hogy utolérjem társamat, benne valahogy
megbíztam. Arra gondoltam, hogy ő védelmet nyújthat számomra. Egy ideig
fejben tartottam az eddig megtett útvonalat, de a sivár utcák egyformasága
hamar összezavart. Átkoztam magam, hogy nem hoztam tollat és papírt
magammal, amire feljegyezhettem volna útvonalunkat. Törtem a fejem, vajon
hová visz utunk? Kell-e ez nekem? Lelkemben azonban vágytam az ismeretlen
kalandot. Arra már rájöttem, hogy itt senki sem akar kirabolni, megölni,
hiszen már régen megtehették volna. Már majdnem tíz óra volt. A közel négy
órai gyaloglás kifárasztott. A türelmem elfogyott, már nem vágytam a
kalandra. Próbáltam megmagyarázni a fiúnak, hogy nem megyek tovább, de ő
csak mutogatott az égre, a nap felé, miből lassan megértettem, hogy már nem
tarthat soká utunk.
Elhatároztam, hogy még egy órát követem a kis vadorzót, de az óra
leteltével visszafordulok, és ebben nem akadályozhat meg semmi sem.
Fáradtságom kissé agresszívvá tett, ezt csak fokozta az, hogy már jó ideje
elhagytuk a lakott települést.
Talpaim alatt a száraz köves talaj erősen tartotta magát. Én viszont
attól tartottam, hogy talpam felhólyagosodik, ami a visszautat megnehezítené
számomra. Félelmem azért is nőtt, mert éreztem, hogy a tűző nap forrósága
elől lassan árnyékba kellene húzódnom. Csodáltam elszánt vezetőm erejét, és
kitartását. Ő végig egy iramban haladt célja felé, és tette ezt mezítláb, az
éles kövekkel mit sem törődve, étlen, szomjan, kialvatlanul. Éreztem, nem
bírom tovább, és szinte abban a pillanatban elhagyott elszántságom és vele
együtt erőm is elfogyott. Lerogytam. Kísérőm, akkor odaugrott hozzám s
próbált felsegíteni, de én elhagytam magam. Vézna kis teste megfeszült, de
nem bírt velem. Fejemmel intettem, hogy nem megyek tovább. Erre ő még
kétségbeesettebben próbált lábra állítani, kevert nyelvén kérlelt és
kiabálva mutogatott menetirányunk felé. Elég sok idő eltelt mire
megértettem, hogy egy barlang van a közelben és ott pihenhetünk. Utolsó
erőmet is összeszedve felálltam és intettem, hogy induljunk. Szitkozódtam
magamban, saját felelőtlenségemért. Úgy éreztem menten elpusztulok, hogyha
nem kerülhetek árnyék alá.
A barlang nem volt bizalomgerjesztő, bejárata azonban hűs sötétséget
lehelt. Másra nem is vágytam, csak elbújni a tűző nap elöl. A gyermek eltűnt
előlem a sötétben, s én tapogatózva próbáltam utolérni. Néha elengedtem egy
cudar káromkodást, mert megcsúsztam a sziklákon. Szemem perceken belül
megszokta a sötétséget, így újra felfedeztem magam előtt vezetőmet. A
meredeken lefelé vezető folyosó lassan egyre jobban kiszélesedett. A barlang
valójában barlangrendszerekből állhatott és mi valószínűleg az egyik
összekötő-folyosón jutottunk el egy óriási terembe. A falak nyirkosak
voltak, néha éreztem és hallottam, ahogy a mennyezetről és a falakról
lecsöppen egy-egy vízcsepp. Víztükröt pillantottam meg magam előtt. A kölyök
egy kiemelkedő szikla mellé guggolt, s lábait egyenként megmosta a vízben.
Ahogy közelebb mentem, hallhatóvá vált a barlangi tavat tápláló forrás halk
csobogása. Leheveredtem a kőtömb mellé, hátamat a sziklához támasztottam, és
kezemet belemártottam a csörgedező ér frissen beömlő vizébe.
Meglepődtem a hűvös víz érintésétől. A kinti forróság után hideg
borzongás futott végig a hátamon.
Szokatlan volt, hogy a zárt barlangban nem volt vaksötét. Felnéztem, és
láttam, hogy a sziklamennyezet apró résein átszűrődik némi napfény. Ez a
gyér fény mégis varázsossá, hangulatossá tette ezt a helyet. A barlangterem
oldalfalait azonban homály fedte.
A gyerek intett, hogy nyugodtan pihenjek. A megerőltető meneteléstől
megéheztem s megszomjaztam. Hátizsákomban kotorászva néhány konzervet vettem
elő. Kisérőm érdeklődve figyelte ténykedésemet s örömmel kapott a felé
nyújtott kétszersült és a konzerv felé. A kulacsomban lévő üdítő - mely
szinte felforrt az idevezető úton - nem nyerte meg barátom tetszését. Ő
inkább a forrás hűsítő vizét választotta. Én félve a fertőzésektől inkább a
saját italomnál maradtam. Ebédünk elfogyasztása közben némán bámultunk
egymásra. Nem értettem meg, hogy tulajdonképpen mit keresek itt, de az ebéd
után ismét erősnek éreztem magam. A barlang csendje, a víz csobogása
felébresztett bennem valami ősi érzést.
Lehunytam szemem és azt képzeltem, megválok a civilizációtól. Eltűnnek
gondjaim, bajaim. Nem kell a jövőmmel foglalkoznom. Csak a mának élek. Nincs
karrier. Nincs rohanás. Nincs határidő. Nincs főnök. Béke van, nyugalom.
Nincs fájdalom, éhség. Csend van.
Már nem éreztem a hátamon a kő hidegét. Nem éreztem az időt. Lebegtem,
ringatóztam. Szemem kinyitottam, kerestem társamat, de annyi erőt sem
éreztem magamban, hogy mozdítsam fejemet. Szememre mázsás kövek nehezedtek.
Küzdöttem, de éreztem, hogy alulmaradok. Szemeim le-le csukódtak.
Erős szikrázó fény térített magamhoz. Hunyorogva ocsúdtam fel. Tenyeremet
a vakító fény felé nyújtva próbáltam árnyékot vetni szememnek, közben
kétségbe esve, a levegőbe kapaszkodva felültem. Hasztalan kerestem ifjú
vezetőm alakját a vakító fénytől megvilágított barlangban. A fiút sehol sem
láttam. Rájöttem, hogy egyedül vagyok, ettől még jobban elfogott a rémület.
Helyemről felugorva az egyik közeli szikla-kitüremkedéshez tapadtam.
Felemelt jobb kezemmel védtem az arcom, s hunyorogva kerestem e különös
jelenség okát. Döbbenten tapasztaltam, hogy a szikrázó fényforrás nem
sugároz hőt felém, csak egyszerűen és megmagyarázhatatlanul előttem volt.
Döbbenetem csak fokozódott, mikor ráébredtem arra, hogy a fény nem tölti be
az egész barlangot, hanem pontosan szemben velem, kettő-három méterre tőlem,
egy két méteres sugarú körben, embermagasságig tart. Olyan érzésem volt,
mintha a föld megnyílt volna előttem. A fény egyre erősebb lett, azonban a
látható szikrázás abbamaradt. Feszülten, mozdulatlanul vártam, a menekülés
gondolata fel sem merült bennem. A fény erőssége közben elérte maximumát, és
a villongás végkép abbamaradt. Egy ember vékony alakjának árnyékát véltem
felfedezni a fénygömb közepében. Nem akartam hinni a szememnek, s akkor
talán nem is hittem. A férfialak körvonala homályos volt, de tisztán láttam,
amint kissé oldalra széttárt kézzel tenyérrel előre - felém - egyenesen
állt. Láttam, hogy meztelenségét egy lepelszerű anyag takarta. A kissé
hosszúkás arc és a vállára omló haj ismerőssé tette. Úgy éreztem,
rengetegszer láttam már ezt a férfit. Láttán nyugalom szállt rám. Testem
forrónak éreztem, amint a hűvös verejték végigszaladt arcomon.
Döbbenetemből egy hirtelen fényfelvillanás rázott fel.
A barlang koromsötétjében még sokáig égett a szemeim előtt egy fényes
folt, melyet akkor is láttam, mikor a szemeimet behunytam. Az egész jelenség
olyan volt, mintha az elektromos ívhegesztés fényébe néztem volna. Még
sokáig mozdulatlanul vártam, de nem történt semmi. A sötétben azon tűnődtem,
hogy valóban megtörtént-e az előbbi esemény, vagy csak álom volt az egész.
Olyan hirtelen lett vége, hogy szinte meg sem tudtam győződni arról, hogy
mit láttam. Négykézláb tapogatózva, pár métert előre csúsztam, de a
jelenségre utaló jelet, égésnyomot vagy szagot nem tudtam felfedezni. A
történtek valódiságáról csak a fénytől elvakult szemeim győztek meg.
Perceken belül ez az egyetlen bizonyítékom is szertefoszlott, mert már
kezdtem a sziklafalak alakját felismerni, látásom ismét helyre állt.
Összeszedtem szétszórt holmimat. A barlang csendjét csak a kis ér csobogása
törte meg. Elindultam arrafelé, amerre a barlang kijáratát sejtettem.
Illusztráció: WonDers
A barlang bejáratán átszűrődő egyre erősebb fénysugár fájón hasított a
sötétséghez hozzászokott szemembe. A nap már jóval túljutott delelőjén. A
hőség ellen küzdött a már jól ismert erősődő szélzúgás, mely a sivatag felől
nap-nap után kerg ette az éles kis porszemeket. Ameddig a szem ellátott, nem
volt sehol egy élő ember. Egyedül voltam.
Mivel mindig a város felé fújt a szél, így a széliránnyal megegyezően
indultam el, s pár órai gyaloglás után sikerült elérnem az oltalmazó várost.
A sivatagi szél már javában tombolt.
A visszaút nehezét már megtettem, korábbi izgatottságom mértéke enyhült,
hideg fejjel próbáltam az elmúlt eseményeket időrendi sorban felidézni. A
jelenség okát azonban továbbra sem sikerült megfejtenem, mint ahogy arra sem
sikerült rájönnöm, hogy a bennszülött fiú mikor, hogyan, és hová tűnt el a
barlangból. Az, hogy a fiút többé soha sem láttam igazolta sejtésemet, hogy
amit mutatni akart, azt láttam azon a napon. Nem tudtam, hogy mit láttam, de
úgy éreztem látnom kellett.
Másnap már a hazautazáshoz kellett készülődnöm. Sokszor kitekintettem az
utcára az ablakomból, de nem véltem ismerőst felfedezni. Mivel hiába vártam
a fiút, délután útnak indultam, végigjártam azokat a helyeket, ahol az előző
napokban megfordultam. Közben a fejemben egyre csak a megmagyarázhatatlan
látomás járt. Az idő sajnos egyre gyorsabban múlt, és én annál inkább nem
akartam hazatérni. Tettem még egy kirándulást a barlanghoz, de az előző napi
kalandom sajnos nem ismétlődött meg.
A szállodába hazaérve már csak a jelenségre tudtam gondolni. A portások
gyér angoltudása miatt kérdezgetéseimre csak azt a választ kaptam, hogy
ősrégi babona övezi a barlangot, helyi szokás, nem érdemes vele törődni.
Éjszaka nem tudtam aludni, ahányszor kilestem szobám ablakán, annyiszor
merült fel a remény, hogy a fiú ott áll az utcán, és annyiszor fogott el a
csüggedés, mert nem volt ott. Lassan hajnalodott, s tudtam, ahogy a nap
egyre feljebb kapaszkodik az égen, az én időm úgy fogy el. Már előre
rettegtem a perctől, mikor a szálloda egyetlen Land Rover terepjárója megáll
a bejárat előtt és én végleg távozom a városból, hogy repülővel elhagyjam
ezt a száraz, szegény és gazdag, kopár és gyönyörű országot. Elmélkedésemből
egy hangos rekedt dudaszó zavart fel és én gépiesen, fáradt és merev arccal,
megtörten, kezemben a csomagjaimmal vonultam le a lépcsőn. Komótosan, mintha
még most is az időt húznám, fizettem, s a szálloda bejáratán beszűrődő erős
napfény felé fordulva - lehet, hogy köszönés nélkül - távoztam. Tudtam, soha
sem lesz még egyszer annyi pénzem, hogy ide eljöjjek. A szívem összeszorult.
Az autó már jó pár perce robogott velem, s a város utcái egyre
elhagyottabbak lettek. Akkor nem értettem igazán, miért fáj a szívem.
Hirtelen egy integető alakra lettem figyelmes. Szívem azonnal a torkomba
ugrott, de még mielőtt a sofőr vállára tettem volna a kezem, ráébredtem,
hogy csak egy haverozó kisgyerek az, ki tőlem az ismeretlentől a robogó nagy
autóban, búcsúzik. Hosszasan néztem még a város után. A város zaja egyre
jobban halkult, s az autó motorhangjába csak az erősődő szél zúgása vegyült.
Búcsúztam a várostól. Búcsúzott tőlem Izrael.
Éreztem, hogy egyre messzebb kerülök tőle.
Alex
