Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                  ''VONZÁSBAN

   Égő tűzként hasította a levegőt, amint belépett a légtérbe.

   Nem  érzett  fájdalmat,  csak a körülötte elsuhanó, forrón fortyogó gázok
zúgását érezte.

   Ez az? Ettől óvták mindig? Azt hitte sokkal... sokkal rosszabb!

   Az egyenletes száguldást a rideg, hideg semmiségben, felváltotta az egyre
gyorsuló zuhanás a kicsiny valami felé. Nem tudta, mi vár rá.

   Nem tudhatta. - Senki sem tudta előre soha...

   Sokan  röppentek  el  mellőle.  A  hosszú  vándorlásban  sokan tűntek el,
sohasem hallott felőlük többé.

   A többiek mindig csak úgy emlegették, hogy "elzuhantak".

   Ezek szerint róla sem fognak hallani majd a többiek soha már.

   Mi történt? Hová lett? Tudomásul veszik, hogy nincs, és kész.

   Ettől  már nem is félt annyira. Érezte, száguldása lefelé már egy idő óta
egyenletes, de még mindig forró tűz vette körül.

   A  mélység  szippantotta  magába,  mögötte  a heves lángok szikra csóvája
ropogva sistergett el nem szakadva tőle.

   Úgy  érezte,  ez  a  megsemmisülés,  de  mégis  fenséges  érzés fogta el.
Gyönyörű!  Szinte  kéjes  vágy  kerítette hatalmába. Érezte, hogy testtömege
egyre  kisebb  lesz,  de  egyre jobban fokozódik a héj morajlása bensőjében.
Tudta, ezt kell éreznie. Mindenki így érzi, így kell, hogy érezze!

   A  mélység  -  igaz azt sem tudta, hogy merre van a "le" és a "fel" - már
feleannyira lecsökkent, mint amilyen a legelején volt.

   Maga alatt zuhanása végcéljaként egy gömböt ismert fel.

   Megrettent - most először!

   A  fantasztikus,  jóleső,  kielégült  érzés szinte azonnal felcserélődött
szörnyű  halálrémületté.  Most  már azon volt, hogy fékezze féktelen gyilkos
iramát - hasztalan.

   Ereje  már  nagyon  elhagyta, s tömege is nagymértékben lecsökkent. Hiába
forgolódott,  pörgött  s  billegett. Kifáradt, s megadón tűrte, hadd sodorja
balsorsa a végzet felé.
   Szeretett volna repülni a többiektől körülövezve. Velük mindig jól érezte
magát,  de  örült,  hogy  ezt  az  érzést  is  megismerte,  mert  ezt sokkal
izgalmasabbnak találta mindennél.

   Csak  azt  sajnálta,  hogy  többé nem érezheti, mert bizonyára ez volt az
utolsó  "jó"  és "rossz" érzete! Úgy fog pusztulni, mint a többi "elzuhant",
még  maga  sem tudta, hogy hogyan fog ez lezajlani, de büszke volt: mindenki
tud repülni, de tűzben "elzuhanni" már kevesebben.

   Talán  az  sem  biztos,  hogy ezután mindennek vége, sőt lehet hogy éppen
ezzel  kezdődik  valami  új,  jobb az eddiginél. Azért, mert az "elzuhantak"
közül  senki  sem tért vissza, még nem biztos, hogy az utolsó száguldás után
semmi sincs. - De ezt még nem tudhatta.

   Már újra bátor volt, mint az elején, s élvezettel hullott alá tovább.

   A gömb már hatalmassá duzzadt, az egész teret betöltötte.

   Kiváncsi volt a gömbre. Nem látta olyan félelmetesnek, mint azelőtt hitte
róla. Sőt szerencsésnek érezte magát, hogy piciny része lehet majd a gömbnek
- az óriási gömbnek, ami egyre csak duzzadt, nőtt, s betöltött mindent. Most
már  csak  ez  jelentette  számára  a  világot,  a  célt,  az eddigi létezés
értelmét.

   Most  már  tudta,  hogy  nem  semmisül  meg.  Élni  fog  egy  másik világ
részeként,  élni  fogja  a  saját,  vagy  a  gömb  életét,  de  nem  pusztul
haszontalanul, a gömbre zuhanva.

                                  *   *   *

   Esteledett,  s már  hűvösebbre  fordult  az  idő, jelezve  a közelgő  még
hidegebb  estét  és éjszakát. A  Nap már  lebújt a csúcsok között, s átvette
helyét a Hold, a Föld hű  kisérője. Téli arccal ragyogta  le  hideg fényét a
füves lejtőn végigvonuló nyájra. A Hold rideg fényénél csak  a fentebb  levő
havasok csúcsán szikrázó hó volt hidegebb.

   A hegyi pásztor már készült hazahajtani a falu birkanyáját.

   Öreg volt már, de szamara sem volt sokkal fiatalabb nála.

   Ült  az  öreg  a  vén gebén, s nagyokat szippantott repedezett, kiszáradt
pipájából.  Vén csontja megremegett, behúzta nyakát, kicsit hátrább fordult,
s  jobb  kezével magára húzta a meleg báránybundát. Ritkuló fogai között egy
éleset  köpött,  majd füttyentett a "hajtónak". Megbökte sarkával vén hátasa
oldalát.  A  nyegle  állat  eddig  némán,  lehajtott  fejjel, szemébe boruló
füleivel  álldogált  tűrelmesen  súlyával.  A  bökésre lassan botorkálva, de
továbbra is lehajtott fejjel megindult.

   Közben   a   "hajtó"  körbeszaladgálta  a  szétszóródott  nyájat.  Hangos
ugatással verte fel a természet álomba merülő csendjét.

   A  Hold  útmutató fényében lassan megindult a bégető, buta tömeg. A kutya
már  jól  értette  a dolgát. Már régóta szolgálta gazdáját, s bizony amelyik
bamba  jószág  nem  akart  engedelmeskedni  neki,  mert nem volt elég a napi
legelés  vagy  finom gyógyfűre akadt, az megjárta. A "hajtó" figyelmeztetően
mélyesztette fogait a vastag bundába. Ilyenkor a birka rémülten megugrott, s
bőgve  menekült  beljebb  a biztonságos tömegbe. Még a kos sem mert a mérges
ebbel  szembe  fordulni,  habár  a  "négylábú  örző"  is  kerülte  az efféle
találkozásokat,  de  ettől  függetlenül  is  a  legnagyobb  "szava"  volt  a
seregletben.

   Az  öreg  egy  utolsót  szívott  a  pipába,  de  az  megszűnt füstölögni.
Káromkodott  egyet,  s a térdéhez ütögette a kialudt füsteregetőt, melyből a
megmaradt szenes dohány a szamár oldalára, majd onnan a füves, köves talajra
hullott.

   Ekkor  felnézett  a  súlyos  bunda  alól s elégedetten tekintett végig az
előtte  vonuló  csoporton.  Ismét  füttyentett,  s  balra intett. Baloldalon
leszakadt  néhány állat a menetből. A "hajtó" már futott is arra az oldalra,
mérgesen csaholt a szétugró bambák között...

   Az  öreg elégedett volt, s csak annyit motyogott vastag, idősödő deresedő
bajusza alatt: - Jól van, hajtó!

   Hazagondolt.  A  falura.  A jó öregasszonyra, aki ismét ott várja a viskó
kapujában, mint megannyi éve már. A melegre gondolt ami bent várja a házban,
s  az öreg nyanya zsíros, ízes, szaftos főztjére. Bizony megéhezett dél óta,
mikoris az asszonya kihozta kosarában az ebédjét.

   A "hajtó" is éhes biztosan, s a gebe is vágyódik már az ól szénaillatára,
ahol  már tisztán lecsutakolva, terhétől megszabadulva várhatja a maga jóízű
vacsoráját,  s  a  gyöngyöző  friss  vizet,  amit az öregasszony önt elébe a
favödörbe.

   Nem  voltak  gyerekei.  Pedig  nagyon  szerették  volna a feleségével, ha
legalább egyetlen csemete születik,  de sajnos soha sem  maradt  állapotos a
nő. Hogy  kinek  a hibájából, azt egyikőjük  sem tudta. Szerették egymást, a
gyerekáldás elmaradása miatt sohasem marakodtak. Szomorúan tudomásul vették,
hogy a  gyerek  csak  nem jön. Régen  együtt  éltek  már,  mindegyikük  hitt
Istenben, és megelégedtek ennyivel.

   Egy  napon  aztán  meghalt  a  falujuk  pásztora,  s  nem akadt ember aki
elvállalta  volna  e  korántsem  könnyű  feladatot.  A  helyzet fokról fokra
nagyobb gondot jelentett a falunak, mert a föld az rossz volt errefelé, csak
az állattenyésztés volt némileg kifizetődő.

   A  tehénnel sok lett volna a baj és gond, a kevésbé igényes állat tartása
volt  a  jobb  megoldás.  A  juh  azonkívül  még  ellátta az embereket meleg
bundával  is.  Kissé  fanyar ízű, de iható tejét és húsát hamar meg lehetett
szokni. Mivel nagyon igénytelen állat volt, ezért aztán aki csak tehette, az
birkát  tenyésztett.  A  hegyes  vidék  miatt  az  egész ország kereskedelme
folyton e négylábúakhoz kapcsolódott.

   Az  öreg  elvállalta  a  pásztorkodást,  és  azóta  ő  töltötte  be ezt a
tisztséget.  Hozzászokott  és megszerette, tudta, amíg ő él, addig a falunak
nem  kell félnie, hogy a birkanyájat elviszi a menykő. Azt is megszokta már,
hogy  csak  kéthetente  kap  híreket  a  faluból.  A  felesége,  akit ő csak
"öregasszonynak"  nevezett,  csak  egyszer  ereszkedett le a két hét alatt a
faluba,  akkor  hozta fel az újságot, s az élelmet amire szükségük volt. Nem
ettek  sokat, kevéssel is beérték. A falutól nem laktak messze, a kunyhó fél
napi járóföldnyire volt tőle, de az öregasszonynak azért ez sok volt. Nem is
a  leereszkedés, hanem a felfelé gyaloglás "megrakottan". Az ösvényen még ló
s  szamár  nélkül  is  előnyösebb  volt  leereszkedni,  mert  az  állat,  ha
megbotlott volna, menten összezúzta volna magát a sziklás lankán.

   Előfordult, hogy az öreg pásztor nem tért haza a kunyhóba.

   Asszonya  akkor  sem  nyugtalankodott  különösebben, mert tudta ilyenkor,
hogy  párja  friss,  újabb legelőre bukkant, s a szabad ég alatt hál, a nyáj
pedig összebújva vészeli át az éjt.
   Az  asszony  nem  félt egyedül, sokat megért már és volt egy puskája is a
házban.  Embertől  nem  tartott. S a vadállatok hamar elhúzták az irhájukat,
amint a lövések eldördültek a ház ablakából.

   Az  öregnek  is volt egy ósdi puskája, ritkán kellett használnia. A puska
egy  bőrtegezben  volt  elhelyezve,  a  tegez  pedig  a szamár oldalára volt
rászíjjazva.  Ritkán  vetődött  idegen  erre a környékre, s az állatok másik
őre, a "hajtó", a bajban is hű, megbízható társa volt gazdájának.

   A  vadakat  a kutya már jó előre jelezte, s a fegyver már időben az ember
kezében  volt. Nem volt mitől félniük, és nem is féltek. A táj nyugodt volt,
szinte semmi sem mozdult.

   A  "hajtó"  ugatása  riasztotta  fel  az  embert  gondolataiból. Meglepve
tapasztalta,  hogy  már  teljesen besötétedett. Csak az ég egyetlen hatalmas
égi  lámpása  világította  meg az elszenderülő nappali rágcsálók odújait, az
emberek  házait, s a csendben ébredezve neszező rovarok, s "éjjeli kóborlók"
búvóhelyeit.  Hűvösre  fordult  az  idő.  Esténként egyre jobban elhalkult a
tücskök  ciripelése, s a tavak, víznyelők környéki békák éktelen ricsaja. Az
ősz  egyre  jobban birtokába vette a tájat. Mind hevesebb szélrohamok kaptak
bele  a  kopár  hegyi  növények  leveleibe, hogy megfosszák a bokrokat a még
megmaradt ruháiktól. Nap mint nap egyre gyorsabban sötétedett.

   Az  öreg  nézte  a  Holdat.  Szerette.  Nem tudta, hogy mi miért van. Nem
értette  a  világ  összefüggéseit  de  a Holdat ismerte már, gyermekkora óta
figyelte. Tudta, hogy a Hold mindig télen a legszebb.

   Fázott,  de  örült  a  közelgő  télnek.  Örült,  hogy ismét nézheti azt a
fantasztikus "hideg lámpást", összes "szikrájával" együtt.

   Magányos  óráiban mindig az eget kémlelte, a messzeséget, gyönyörködött a
csillagok  vibráló,  lüktető fényében. Tisztelte a kis égi gyöngyöket. Isten
szemei  -  mondták  a  falubeliek,  s  hitték,  amint  egy csillag ragyogása
leszáll, akkor egy földi ember sorsára pont tettetik. A meghalt embert Isten
szeme  már  nem  követi,  ezért  a  töméntelen  mennyiségű szikrák közül egy
kihamvad,  az élő emberek látómezejéből kiszáll, hogy a halott lelkének utat
mutasson a sötétben, a láthatatlan fény felé, Isten bírói színe elé.

   Hirtelen  tompa  sustorgásra lett figyelmes. Azonnal elfelejtett mindent,
házat, öregasszonyt, mindent, amire az előbb gondolt. Most már csak a susogó
hangra  figyelt,  még a csacsit is megállította. Úgy fülelt, mint a tyúkok a
baromfiudvarban  -  kissé  oldalra  fordított  fejjel,  szemeit szúrósan, de
merengve a távolba meresztette -, hallgatózott.

   Nem ismerte fel a zajt. Nem hallott még ilyet sohasem.

   De  mégis... vagyis csak hasonlót: Mikor fiatalabb volt, egyszer lekerült
a  hegyekből  a  síkra  - a lentebb elterülő városba - akkor hallott ilyesmi
zajt.  Egy  jármű  hangja  volt. A gép fémkerekei fémsineken futottak és sok
ember  utazott  rajta.  Akkor hallotta az ehhez hasonló, sistergő dübörgést,
amikor  a  gőzmozdony  a távolból egyre közelebb ért. De akkor olyan füst és
gőz  terjengett  a  levegőben,  hogy  szinte felismerhetetlen volt a dübörgő
masina. Most pedig nem látott semmit.

   - De  ez  mégsem  lehet  az!  - motyogta az  öreg  önmagának vagy talán a
szamarának.

   A  sziszegő hang egyre élesebb lett s már egészen közelinek tűnt. Először
kétsége volt: Lehet, hogy csak öregkori képzelődés az egész, elfáradt fájnak
a szemei vagy...

   Ekkor pillantása a kutyára esett. Az arrébb huzódott a nyájtól, elfeküdt,
szinte a földbe próbálta préselni magát.

   A  pásztor látta már ilyennek a kutyát - emlékezett - akkor csinált így a
jószág,  amikor  egyszer ő bántani akarta valamilyen apró csínytevése miatt.
Igen  -  a  kutya  félt, és kétségbeesetten figyelt, s halk, nyüszítő hangon
nyivákolt,  vinnyogott,  mint  egy  bagzó  macska,  csak  még fültépőbben. A
pásztor  már éppen rászólt volna, amikor újra, de mostmár tisztán hallotta a
feje fölül a sivító hangot.

   Rémülten hátracsapta a fejét, úgy, hogy majdnem végighanyatlott hátasán s
felnézett az égre,  arrafelé, ahonnan a  fütyülő, éles zúgást vélte hallani.
Visszahőkölt döbbenetében, sarkait  belenyomta szamara oldalába, s a kantárt
tartó kezei a levegőbe markoltak.

   Az  állat  hirtelen  megugrott,  s  az  öreg  egyensúlyát vesztve hanyatt
lebukott a köves kemény talajra.

   Érezte, hogy rosszul esett, megszédült, képtelen volt felállni, a dübörgő
zúgást   a  fejében  hallotta.  A  nyakát  alig  tudta  elfordítani.  Utolsó
erőfeszítésével  megpróbált  még egyszer feltekinteni az égboltra - mint aki
nem  akar  hinni  a  szemének,  újra látni akarta azt, amit az előbb - azt a
fekete  árnyat.  Szemei elhomályosultak. Érezte még, hogy a hűvös légáramlat
végiglebeg  a  tájon.  Kezei  biztos támaszték után matattak a földön. Ismét
megpróbált  felállni.  Szorításában  a  füvet  markoló  ökle  kitépte a föld
bársony takaróját, majd ernyedt, szétnyílt ujjai között a lengedező fuvallat
lassan  tovasodorta a puha kis fűszálakat nyitott, érdes tenyeréből, s abban
csak  a  fűvel  kitépett  föld  maradt  meg,  mely  nehezebbnek  bizonyult a
szellőnél.

   A  zuhanó  tűz  látványától,  s  a förtelmes dübörgéstől a megvadult nyáj
egymást taposva menekült.

   Még  a  "hajtó"  sem  tudott  úrrá  lenni  a  helyzeten.  Hiába  ugatott,
vicsorgott,   hiába  ugrott  egy-két  megkergült  kosnak.  Hiába  marta  meg
bármelyiket  is. Az üvöltő csorda elsodorta, s jónéhány rohanó láb gázolt át
vérben  úszó  testén.  A  hatalmas,  megrémült  állatözön megállíthatatlanul
száguldott  a  lejtős  vidéken  tova.  Másodperceken  belül elhalt a rohanók
csörtető  zaja.  Csak  dögök,  és  sántikáló,  bőgő,  nyomorék megzavarodott
állatok maradtak a helyszínen.

   Félelmükben  ricsajozó birkák és sebeiket nyaldosó árva féldög, kínjukban
hörgő  állatok  között  feküdt  valahol  vérbefagyva  az  immár  örökre néma
"hajtó", mozdulatlanul heverő gazdájától nem messze.

                                  *   *   *

   Furcsa melegség öntötte el. Nyugodt volt. Az alatta  elterülő gömbfelszín
már jóideje  síkká  változott.  Már  csak pillanatai voltak hátra, ki akarta
élvezni az utolsó másodperceket is. Zuhanása olyan élmény volt számára, mely
mindennél többet ért...


                                    Alex
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2021
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.