Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                   ''A VÁROS

   A  kora  őszi  alkony szokásos helyén találta: ült a tízbe révedve, míg a
csorda követelőző bőgéssel tudtára nem adta: ím, itt az idő hazatérni.

   Botjával  bekotort  a  lángoló  fahasábok  közé,  majd  elmerengve, nehéz
szívvel a Városra gondolt.

   A városra, melyet soha nem ismerhetett meg.

   Mióta az eszét tudta, künn élt a hegyekben, pásztorként.

   A hajnali napsugár már szorgos munkában találta. Mindig akadt tennivaló a
háznál,  vagy  az állatok körül. Egyszerű életét átszőtte egy szó: szeretet;
de  valahol, elrejtve tudata mélyén féltve őrizte az Álmot: beszélő gépeket,
zenélő dobozokat, nyüzsgő forgatagot - a VÁROST.

   Ezen  az  estén  szokatlan  erővel  tört  fel  e  kínző kiváncsiság, mely
láthatatlan  szállal  húzta,  vonszolta  az  ismeretlen felé. Összeszorított
foggal  ugrott  fel,  de  nem  bírta  elterelni kusza gondolatait e csillogó
életről.

   Felsóhajtott,  majd  odébblépett, egy darab fát rugdalva. Sajnálta magát,
önnön létét, tétlenségre kényszerített egyszerű életét.
   Ekkor  különös  sűvítő  hangra  s  az  állatok  szokatlan  bőgésére  lett
figyelmes. A pásztor felkapta a fejét, s gyanakodva körülnézett. A távolban,
egy patak által szabdalt mezőn parányi fényt pillantott meg, mely pici volt,
de határozott, csábítóan hívogató s mégis félelmet keltő.

   Tétován  állt,  az  ingét  gyűrögetve,  majd  a  csordát a kutyákra bízva
elindult.

   Az el-elhalványuló fény miatt torokszorító félelem szállta meg.

   - Ne,  ne  tűnj  el,  várj  meg, várj... - rimánkodott, s  maga sem vette
észre,  hogy  mikor  váltott  át  óvatos  járása  vad  ragadozó  rohanására.
Elszántan  futott  az  alkony  sötétjét  feltépő  villogás  felé,  s  az sem
érdekelte, hogy egy arcába csapódó gally vérző sebet ejtett rajta.

   - El  fog  veszni,  el fog veszni! - idegeskedett, s még  gyorsabb tempót
diktált   magának.   Lábainak  dobogása  zakatoló  ritmusként  visszhangzott
szívében.  Egymás  után  hagyta  maga  mögött az ismerős fákat, bokrokat, de
örökkévalóságnak tűnt, míg megközelítette e különös jelenséget.

   A  fény  egy  föld  fölött lebegő tárgyból áradt, ám hirtelen villanással
kialudt.   A   pásztor  szaggatott  lélegzettel,  értetlenül  bámulta,  majd
leroskadt.

   Azt  már  nem  vette  észre,  hogy  apró, gyerekeknek tűnő szürke emberek
figyelik őt hatalmas, kifejezéstelen szemekkel.

   Mikor magához tért, szurokfekete sötétség vette körül.

   Nem,  nem  teljes  feleszmélés  volt  ez,  inkább  lebegés  egy bársonyos
simaságban, megfoghatatlan, furcs állapotban.

   Örvénylő folyam ragadta lassan magával, melyben felrémlett a múlt: távoli
tölgyesek,  csobogó csermelyek, riadt állatok, régi barátok. Az idő megszűnt
létezni,  minden  egybeolvadt  egy  bódító  kavargásban,  megnyugtató,  lágy
zsongásban.

   Ekkor az emlékek ködébe belehasított egy szál.

   Egy vékony ezüstfonál, mely finoman, de mégis érezhetően követelt magának
egyre nagyobb és nagyobb teret.

   Az idő is visszatért, a múltat a feledés fátyolával borítva.

   Nem hagyott mást, csak a csillogó ezüstszalagot.

   A  pásztor  félénken  megfogta.  Lassan  megindult  mellette,  s  mintegy
varázsütésre  ismeretlen  tájak  és  emberek jelentek meg előtte, hihetetlen
valósághűséggel.

   Hallotta  a  tenger moraját, a sirályok vijjogását, látta a felkorbácsolt
vad  hullámok  kitartó  táncát.  Tovább haladva érezte a sivatagi forró szél
lehelletét,  az  arcába  vágódó  tüzes  homok pokoli melegét, ...s valahol a
távolban meglátta ...a VÁROST.

   Lábai elbizonytalanodtak, de a régi belső hang egyre csak suttogta: menj,
menj, MENJ!!

   Ekkor  hirtelen  elhatározással  s  önfeledt  mosollyal ugrott az életbe.
Játszi  könnyedséggel  lebegett  egyik háztól a másikig, ujjongva: - hát itt
vagyok, itt vagyok végre!

   Örömtől  mámoros  arccal  hagyta  magát  sodortatni a tömeggel. Élvezte a
kapkodva elfogyasztott reggeliket, a nyüzsgő embereket, az áruházak csillogó
fényreklámjait,  a  villamosok  éles  csöngetéseit,  az  utcalányok hívogató
mosolyát, a részegek mulattató botorkálását. Rácsodálkozott a virágárusra, a
komoly  tudósra,  a  morzsákat  csipegető  galambokra, a játékos kutyákra, a
kóbor macskákra.

   Kiváncsian  bekukkantott a pék boltjába, az asztalos műhelyébe, a színész
öltözőjébe,  az  utcaseprő ruhásszekrényébe, az igazgató irodájába. Nem bírt
betelni  az  ezerféle  autócsodával,  az  éjszakai  bárokból kiszűrődő vidám
hangokkal,  a  táncosnők könnyed szökelléseivel, a cigarettafüstös kávéházak
barátságos melegével, a színházak titokzatos sötétjével.

   Észrevette  a  romantikus  szerelmesek  gyöngéd  pillantásait, a szépfiúk
kalandorságait,   a  Hófehérkét  hallgató  csöppségek  tündéri  varázsát,  a
játékautomatákon   játszó  ifjak  üveges  tekintetét,  a  templomok  meghitt
csöndjét,  a  csapongó  hívek  csacsogását,  a milliomosok gazdag világát, a
szegény nép szívós élniakarását.

   Egy  idő után azonban érezni kezdte a benzingőztől nehéz levegő nyomasztó
súlyát,  a savas eső ízét, az emberek nyugtalan lelkének apró vibrálását, az
irígység, kapzsiság, álszent hajbókolás állandó jelenlétét.

   Látta  a koldusok néma könyörgését, a kisemmizettek fájdalmas mosolyát, a
durván   sárba  taposottak  keserű  belenyugvását.  Megdöbbentette  a  rideg
közönyösség,  a tettetett jószándék, az álszent együttérzés, a hazug ígéret,
s az emberek maradék tisztaságát lassan-lassan elborító szenny.

   Mint  egy  mámorból  ébredező részeg, kezdte felfogni e sokarcú csillogás
kietlen  sivárságát: a Város, miközben kitörni igyekezett börtönéből, végleg
megrekedt a szabadság fogságában.

   A  pásztor  lesújtva  állt,  könnyes  szemmel és összetört álmaival, majd
hátra  sem pillantva indult el vissza. Vissza az úton, az ezüst szál mentén,
saját egyszerű otthonába.

   Akkor tért magához, mikor a langyos eső lágyan simogatni kezdte az arcát.
Feltápászkodott  a  földről,  rápillantott  a csordára, s a fejét az ég felé
fordította.  Vörös,  gyulladt  szemeinek jólesett a kövér esőcseppek gyöngéd
paskolása.  Nem  értette,  mi  történt  vele.  Talán  álomnak vélte e furcsa
utazást, de nem gondolkodott ezen.

   Csak  azt  érezte,  hogy  lelkébe  a  tökéletes  nyugalom és elégedettség
költözött, feledésbe taszítván egy régi hangot: Menj, menj, Menj!!


                                Haga Tivadar
                               (Salgótarján)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2021
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.