''FEJFÁJÁS
Egy kis történetet szeretnék most elmesélni. Persze lehet, hogy senki sem
fogja elhinni, mint ahogy eddig sem hitte el senki, akinek elmeséltem.
Tulajdonképpen jómagam sem hinném el, ha nem éppen velem történt volna meg a
dolog.
Még általános iskolás voltam. Egy kis faluban laktam anyámmal. Október
közepe volt, már több mint egy hónapja elkezdődött a tanítás az iskolában. A
fák már javában hullatták leveleiket, a reggelek hidegek voltak, sokszor
fújt a jeges szél. Reggelente, amikor az iskolába indultam , az út menti
füvet dér borította. Mindennap egyre hidegebb lett, s egyre többször volt
olyan zord idő, hogy mikor a tanításnak vége lett, és én hazafelé tartottam
az iskolából, a dér még mindig pajkosan nevetgélve, csillogón ott csücsült
az útmenti növényeken. Sokszor még a köd sem oszlott el délutánra. Egyre
többet szitált az eső, de a talajmenti fagy sem volt már ritka.
Emlékszem, azon a különös napra virradó éjszakán a hőmérő higanyszála
mélyen a nulla fok alá süllyedt. Még reggelre sem múlt el a fagy.
Mikor elérkezett az ideje, hogy iskolába induljak, a hőmérő már nem
mutatott olyan mogorva hideget, de még így is "röpködtek a minuszok". A
földre sűrű köd ereszkedett. Az ember szinte nem látott tovább az orránál.
Szerencsére az iskola nem volt messze házunktól. Gyalog egy hetedikes
gyereknek - mint én is voltam - körülbelül 10-15 percnyi járásra volt.
Anyám akkoriban a falu végén levő autóalkatrész-gyárban dolgozott. Azon a
napon éppen délutáni műszakos volt, ezért délután két órára ment a gyárba és
este tíz óra után jött haza. Mivel két műszakba járt, ezért kéthetente
kellett délután dolgoznia.
Mikor délutános volt, mindig kikisért reggel a bejárati kapuhoz, s féltőn
figyelte, hogy megyek az iskolába.
- Vigyázz az úton kisfiam! Figyelj az iskolában! Tanítás után menj el a
boltba! Felírtam egy papírra, hogy mit hozzál. Ott lesz a pénz és a papír az
asztalon! Siess, hogy ne késs el az iskolából! Az ennivaló a tűzhelyen van,
melegítsd meg! Este pedig ne felejtsd el bezárni az ajtót! Sietek majd haza,
addig nézd a tévét! A leckét azonban csináld meg előtte... - szólt utánam
anyám.
- Jó, jó - dünnyögtem magamban álmosan, miközben még visszaintettem
anyámnak.
Pár házzal arrébb lakott az egyik osztálytársam. Reggelente - mikor nem
voltam még késésben - általában bementem hozzá, hogy együtt menjünk az
iskolába. Azon a reggelen azonban valahogy nem volt kedvem a társaságához.
Még túlságosan álmos voltam. Talán, ha akkor betérek a barátomhoz, akkor az
a furcsa dolog sem történt volna meg velem, amit most szeretnék elmesélni.
Amióta az eszem tudom, és amióta tudok olvasni, azóta a fantasztikus
könyveket nagyon szeretem. Azon a reggelen is, egy nemrég elolvasott
történeten elmélkedtem. A könyv címére már sajnos nem emlékszem, de azt
tudom, hogy valamilyen időutazásról és egy több dimenziós világról szólt.
Talán a sűrű köd miatt, és azért, mert elkalandoztak a gondolataim, nem
figyeltem eléggé a lábam elé. Megcsúsztam és elvágódtam a földön. Nagy
nehezen felálltam és szitkozódva tapogattam sajgó testem. Szerencsére nem
ütöttem meg magamat annyira, hogy fájdalmam tovább tartson ijedtségemnél.
Körülnéztem, hogy voltak-e szemtanúk csúfos bukásomnál, szerencsémre
azonban senki sem volt a közelemben, így nem kellett attól tartanom, hogy
később a suliban valamilyen majom rajtam poénkodik.
Orámra néztem, és rá kellett jönnöm, jobb ha sietek, mert kicsit késésben
voltam. A sűrű ködben hirtelen közelgő lábdobogásra figyeltem fel. Gyuri
volt az, az az osztálytársam, akiről már beszéltem.
- Mi az, elaludtál? - szólított meg.
- Dehogyis. Azt hittem még otthon vagy - feleltem neki.
- Hogy mondhatsz ilyet, azt hiszed mindenki olyan alamuszi, mint amilyen
te vagy? Tudod mennyi az idő?
- Hát persze - néztem az órámra.- Háromnegyed nyolc múlt három perccel.
- Dobd el azt a vekkert - nevetett. - Három perccel múlt háromnegyed
kilenc.
- Ne hülyéskedj - ijedtem meg, - hiszen ez új óra, lehetetlen, hogy
ennyit késne! Különben is, a rádió bemondta a pontos időt, akkor még jól
járt az órám. Te dobd el a ketyerődet, a tied siet egy órát - nevettem
rajta.
Erre kicsit ideges lett, majd rámförmedt.
- Ne haragudj, mondd meg inkább, hogy elaludtál.
- De hát nem...
- Ide figyelj - tört rám megint, - ahogy az első órának vége lett,
azonnal rohantam, mert otthon hagytam a matek füzetemet. Na, már rohanok is,
mert nem érek vissza a szünet végére - kiabálta utánam, mert már jó pár
lépéssel arrébb járt.
Miután Gyuri elrohant, egy darabig meghökkenve álltam, majd sietősebbre
vettem az iramot az iskola felé. Arra gondoltam, hogy talán az eséstől
mehetett tönkre az órám? Aztán eszembe jutott, hogy aznap nem is lesz matek
óránk.
Mikor beléptem az iskolakapun, már vége volt a szünetnek. Odaértem az
osztályterem ajtajához, hallgatóztam, majd elszántan bekopogtam, s beléptem
az osztályba.
Berzsenyi tanár úr tartotta az órát. Kicsit meglepődtem, hiszen Berzsenyi
a matek tanárunk.
- No, Ambrus? Halljuk, hol voltál eddig? - kérdezte szigorúan.
- Ne tessék haragudni tanár úr kérem, de elromlott az órám és nem tu...
- Hát persze! - vágott közbe vigyorogva - Menj a helyedre.
Közben Gyuri is megérkezett. Beviharzott a terembe, valami elnézésfélét
elhadart a tanárnak és leült a Szabó Jutka mellé.
Én pedig elhültem.
- Gyuri, az az én helyem - súgtam társam felé, miközben, mint egy
lassított felvétel, tartottam felé.
- Menj a fenébe - válaszolt. - Ülj már le a helyedre, vagy intőt akarsz?
- súgta felém az egyik osztálytársam.
Mivel intőt a világért sem akartam, nem volt mit tennem, leültem hát az
egyetlen szabad helyre, a Deák Csilla mellé, akit mellesleg nagyon utáltam a
nagyképűsége miatt. Elővettem egy füzetet és próbáltam úgy csinálni, mint
aki nagyon figyel, azonban annyi minden kavargott a fejemben, hogy attól
tartottam, talán kihallatszik a bugyogás a hajam alól. Szerencsére hamarosan
kicsöngettek, és én úgy pattantam fel ülőhelyemről, mint akit egy zsák bolha
harapdál.
Szünetben odajött hozzám a Mátrai Pali. Nagy csodálkozásomra volt neki
tízóraija. Ilyen talán még nem is volt, hiszen mindig tőlem szokott
kéregetni.
- Kérsz? - nyújtotta felém az egyik szendvicsét.
- Kösz nem, nekem is van kajám - feleltem, mire ő hangosan kiabálni
kezdett a folyosón.
- Fiúk, az Ambrusnak van kajája! - Több sem kellett, az osztálytársaim
azonnal körbevettek.
- Mi az, mit ünnepelsz, hogy hoztál magaddal kaját? - kérdezte Pali.
- Semmit - feleltem meglepődve - én mindig hozok magammal, azonban te nem
szoktál hozni, ezért mindig tőlem kéregetsz!
- Igazán? - kérdezte Pali mérgesen - Hallottátok ezt, fiúk? Jópáran
felröhögtek, én meg meg tudtam volna fojtani őket.
Mielőtt egymásnak eshettünk volna, becsengettek.
Második óránk - vagyis hát csak nekem volt a második, a többieknek a
harmadik - élővilág óra volt. Persze most sem volt felszerelésem, de
szerencsére nem vette észre a tanár, hogy a fizika füzetem hátuljára írok.
Órán lágyszárú növényeket kellett ceruzával rajzolni. Egy vonalat
félrehúztam, s mivel nem találtam a radírom, kérnem kellett a hátam mögött
ülőtől. Kérésemre azonban csak néma fejrázás volt a válasz. Fejem behúztam
vállaim közé és úgy fordultam vissza, a tanár annyira magyarázott, hogy
semmit sem vett észre mozgolódásomból.
Csillától nem akartam semmit sem kérni, mert ő olyan undok volt mindig,
hogy úgyis csak azt a választ adta volna hogy "Miért nem veszel magadnak a
büfében?"
Csilla észrevette, hogy sandán nézek rá, ezért odasúgta nekem:
- Mi kellene?
- Egy... egy radír - montam neki flegmán.
- Akkor miért fordulsz hátra? Van nekem is. Sőt nekem kettő is van. Az
egyiket odaadom neked, legyen a tiéd - mondta mosolyogva.
- Jó, köszi, kifizetem - hebegtem, hiszen ilyen kedvességgel részéről nem
találkoztam még.
- Menj már valahova, hová gondolsz? A tiéd és kész.
Annyira meghökkentem, hogy majdnem kiestem a padból, az élővilág tanár
rám is szólt.
"Úgy látszik itt mindenki megbolondult" - gondoltam.
A többi órán nem történt semmi különös, azonkívül, hogy nem volt
felszerelésem.
Utolsó óra előtti szünetben az öltözőben megkérdeztem Mátrait:
- Milyen nap van ma?
- Péntek 13. - mondta kelletlenül, mint aki még mindig sértődött.
- Biztos? - kérdeztem.
- Nézd, hülye még nem vagyok! - felelte hangját megemelve.
- Jó, Jó... Hány óra van?
- Fél kettő.
- Nálam pont egy nappal és egy órával kevesebb.
- Hát akkor épp itt az ideje, hogy beállítsd az órádat. - mondta
szánakozó mosollyal.
- Oké! - beigazítottam órámat majd folytattam - Te, képzeld! Csütörtökre
pakoltam.
- Elég hülye vagy - mondta nevetve, és elindult a tornaterem felé, mert
becsöngettek.
Mivel testnevelés órára sem volt felszerelésem, ezért a tornatanár,
szépen megkért, hogy vetkőzzem atlétára és vegyem le a cipőmet. Mezitláb és
nadrágban kellett tornásznom. Ezen az órán ismét a szekrényugrást vettük.
Mivel elég jók voltak a rugóim, nem kellett dobbantót használnom.
Ugrottam és négyest kaptam.
- Jól van Ambrus, tudsz te, ha akarsz - mondta pattogva a tornatanár. Én
még mindig nem értettem semmit, a mai nap mindenki el volt varázsolva. A
tanár dícséretét egykedvűen vettem, hiszen a szekrényugrásra mindig négyest
kaptam. El sem tudtam képzelni, mi ezen olyan meglepő.
A tanár intett a következő ugrónak. Nyúl Pisti ugrott, és ő - a
legnagyobb csodálkozásomra - ötöst kapott. Hirtelen megszédültem, mert Nyúl
sohasem tudott kettesnél jobbat ugrani, most meg ötöst ugrott és még
dícséretet sem kapott, mintha ez annyira természetes lett volna, hogy ő
ilyet ugrik. Körbenéztem, de senkin nem tapasztaltam a csodálkozás legkisebb
jelét sem.
A barátom, Gyuri, sajnos csak kettest kapott, pedig ő volt az osztályban
a legjobb tornász.
A kicsengetés vetett véget az aznapi tanításnak. Felöltöztünk és mindenki
mehetett haza.
- Megvárlak, Gyuri! - mondtam barátomnak.
- Ne várj, mert Nyúllal elmegyünk a presszóba!
- Akkor szia! - mondtam és sértődötten kirohantam az öltözőből.
Mikor hazaértem, anyám nyitott ajtót. Ezen már nem is csodálkoztam.
Anyámnak csak este kellett volna hazaérkeznie a munkából. Nem kérdeztem
semmit. Aznap annyi meglepetésben volt részem, hogy már semmi sem hozott
lázba. Éreztem, hogy valami nincsen rendben körülöttem.
Anyám látta levertségemet és kérdőre vont. Én meg töredelmesen elmeséltem
neki, hogy mik történtek velem az isiben.
- Pedig határozottan emlékszem, hogy tegnap péntekre készültél -
símogatta meg homlokom anyám.
Ebéd után nekiálltam olvasni, de nem volt hozzá türelmem. Este tévét
akartam nézni, de nem azt adták, amit vártam. Ide-oda kapcsolgattam a
csatornák között, nem találtam a helyem.
Már elég későre járt, mikor anyám elküldött aludni. Én vonakodtam kissé.
- Holnap szombat van, nem kell iskolába mennem!
- Nem baj, attól még le kell ma feküdni - válaszolt anyám kedves hangon.
Én meg örültem és hálás voltam érte, hogy legalább ő nem változott meg,
és ugyanolyan türelmes, és kedves velem, mint máskor.
Éjszaka álmodtam.
Álmomban valahogy átléptem egy szomszédos dimenzióba, és egy egész napot
ott töltöttem, de jött az időcsatornák őre és visszakísért a saját
világomba. Egész éjjel hánykolódtam. A takarót mindig lerugdostam magamról.
Jó néhányszor arra ébredtem, hogy reszketek a hidegtől. Olyan éjszakám volt,
hogy talán nem felejtem el, míg élek. Olyan mélyre zuhantam néha, máskor meg
úgy éreztem, hogy képtelen vagyok aludni. Mindenféle őrültség kavargott a
fejemben. A legjobb barátaim leköpdöstek... Ellenségeim vígasztaltak... Néha
szórtam a pénzt két kézzel, máskor meg derékig elsüllyedtem a szemétben,
mire találtam egy falat penészes száraz kenyeret... Habzsoltam valamilyen
ünnepségen a tortákat, aztán meg egy koszos WC-ben hánytam, és valami
förtelmes bűzös lé folyt végig rajtam... Először a felhőkben voltam, aztán
egy elrothadt koporsót zártak rám, ordítottam, de nem jött ki hang a
torkomon... Zuhantam... Valaki be akart jönni a szobámba, kés volt nála...
Futni szerettem volna, de nem tudtam, mert a lábaim leragadtak... Háború
volt... Zúgtak a gépek a fejem felett... hullottak a bombák... Egy réten
szedtem a virágokat... Zuhogott az eső... Hasbarúgtak egy labdával... nem
kaptam levegőt... valaki lenyomott a víz alá és nem engedett feljönni...
Rohantam az erdőben, egy faág szemközt vágott... Kinyitottam a szemem, a nap
erősen tűzött, madarak énekeltek valahol a fejem fölött, aztán
harangoztak... Egyre erősebben... Halott voltam, zokogtak körülöttem...
Dübörgött a föld körülöttem... egy pap imádkozott... próbáltam mosolyogni...
Temetés?... Egy csecsemő felsírt a tömegből... valaki a feje fölé emelte,
most született... Valaki megragadott... A levegő felforrósodott körülöttem,
égett a tüdőm... Borzalmas sivítás tompította el agyam... Mintha
vonszolnának... A fejem szétrobban... Satuban vagyok... Kiugrottam ejtőernyő
nélkül?... Zuhanok... Valami csipogott, próbáltam mozdulni, de nem tudtam.
Csipp, csipp... csipp, csipp... csipp, csipp...
Anyám rázta a vállam. Hirtelen felültem az ágyban, folyt rólam a
verejték. Alig kaptam levegőt úgy lihegtem. Az ébresztőóra még mindig
csipogott.
- Rosszat álmodtál, drágám? - kérdezte szülőm.
Én szólni sem tudtam, csak bólintottam. Majd mikor már kicsit magamhoz
tértem, próbáltam kinyomni hangokat a torkomból.
- Mi... Mi történt? - kérdeztem nyögve.
- Reggel van! Iskolába kell menned! Hét óra van. - jött a válasz.
- Micsoda? - ugrottam fel - Szombat van, nem?
- Nem fiam, sajnos péntek reggel van. - mosolygott rám anyám.
- Dehát... tegnap volt péntek... - feleltem hitetlenkedve.
- A rádió most mondta be, hogy péntek van, ezen a héten az utolsó
munkanap, és ez vonatkozik az iskolásokra is! - mondta most már
erélyesebben, szeretett ősöm.
- De én nem is készültem! - kiáltottam fel elképedve.
- Nem? - kérdezte anyám, majd folytatta - De hát, még este is tanultál,
amikor megjöttem.
Többet nem szóltam egy szót sem. Megmosakodtam, felöltöztem, reggeliztem.
Közben azon törtem a fejem, hogy mi történhetett velem. Ránéztem az órámra,
majd magam elé dünnyögtem.
- Negyed kilenc van. Elkéstem a...
"A pontos idő negyed nyolc" - mondták be ekkor a rádióban. Továbbra sem
értettem semmit. Odamentem a táskámhoz, hogy belepakoljak, de a táskába már
valaki bepakolta az aznapi felszerelést.
- Te pakoltál be? - kérdeztem hanyagul anyámtól.
- Nem, fiam. Te pakoltál bele, még tegnap este. Nagyon szórakozott vagy
mostanában! - felelte ő.
- Akkor biztosan álmodtam az egészet. - gondolkodtam hangosan.
- Tessék? - hallatszott a konyhából.
- Semmi, semmi. Azt mondtam, hogy akkor most már megyek... Szia! -
kiabáltam ki.
Elindultam az iskolába, azonban most még véletlenül sem hagytam volna ki,
hogy be ne menjek Gyuriékhoz.
- Csókolom, szia. Jössz? - léptem be barátomékhoz.
- Ühümm. - mondta Gyuri álmosan.
Fogta a táskáját és elköszönt a szüleitől, majd kilépett az udvarra. Én
is elköszöntem illedelmesen, és követtem őt.
Nem szólt hozzám, csak amikor kiértünk az utcára.
- Remélem mára már meggyógyultál!
- Miért? Nem is voltam beteg! - csodálkoztam.
- Hát, normális ember nem is tud olyat művelni, mint te tegnap. Úgy
viselkedtél, mintha egy idegen bolygóról jöttél volna. - piszkált Gyuri.
- Ja, szórakozott voltam - vágtam ki magam.
- Tudod mit bírtam a legjobban? - kérdezte Gyuri és már azonnal felelt is
rá. - Azt, amikor leültél az én helyemre, a Deák Csilla mellé, akit úgy
utálsz...
- Igen utáltam, de tegnap a radirját nekem...
- Ja, az is nagy volt - vágott a szavamba - az egész osztály jót
röhögött, amikor csépeltétek egymást azért a nyamvadt radírért. Még jó, hogy
nem volt benn a tanár.
- Berzsenyi? - kérdeztem naivan.
- Nem, a Novák, hiszen a Berzsenyi nekünk csak matekot tanít! Én a
fizikatanárról beszélek. Tényleg, miért jöttél be egy órával korábban, és
miért péntekre pakoltál?
Nem tudtam mit mondani.
- Elnéztem az órarendet. Azért jöttem be korábban, mert dolgom volt. -
hazudtam.
Első óránk matek volt. Az órán nem történt semmi különös. A saját
helyemen ültem. A Deák Csilla állandóan undok pofákat vágott. Tízpercben
odajött hozzám a Mátrai, tízórait kunyerált szokása szerint. Először nem
adtam neki, mert tegnap csúfot űzött belőlem, de aztán mégis adtam neki,
mert rámtámadt:
- Tegnap te kéregettél mindenkitől, nem volt tízóraid, biztosan
elköltötted a kajára való pénzt.
Hogy megszabaduljak tőle, odaadtam neki a szendvicsem, érdekes módon nem
ágált ellene.
Ahogy megnéztem az órarendem, azonnal eszembe jutott, hogy tegnap én már
átéltem a mai testnevelés órát. Így már előre tudtam, hogy mi fog történni.
Az utolsó órán - ami tornaóra volt - a szekrényugrást vettük. Én is és Nyúl
Pali is kettest kaptunk - erre nem számítottam. Gyuri pedig négyest kapott.
Az öltözőben azon gondolkodtam, hogy most mi jöhet még. Barátomat már meg
sem mertem kérdezni, hogy hazajön-e velem, vagy más programja van.
- Nem vársz meg? - szólt utánam Gyuri.
Az iskolából kijövet az osztályfőnökünkbe botlottunk.
- Remélem, nem vagy beteg, mert tegnap elég furcsán viselkedtél! - kezdte
már ő is.
- Nem, nem... már jól vagyok! - vágtam egy grimaszt.
Csendesen ballagtunk barátommal egymás mellett hazafelé, mindenféle
gondolat cikázott az agyamban, aztán egyszercsak megszólaltam:
- Te tegnap órák után elmentél a presszóba?
- Miért mentem volna el? Ne kezdd már megint! - horkant fel Gyuri
mérgesen, majd folytatta - Tegnap, amikor jöttünk hazafelé, akkor is folyton
azt kérdezgetted, hogy miért nem megyek a haverommal a presszóba. Pedig
tudod jól, hogy ki nem állhatom a Nyulat, és különben sem szoktam a
presszóba járni.
* * *
Többet nem történt velem ilyen furcsaság, ezért aztán lassan el is
felejtkeztem róla. Egyszer, hónapokkal az eset után kaptam egy fantasztikus
könyvet, amit szinte azonnal el is olvastam.
A könyv arról szólt, hogy egy férfi átlépett az egyik szomszédos
dimenzióba, s mivel önmagával nem találkozhat a fizika törvényei szerint -
ugyanis ebbe az egyén belehalna - ezért a másik dimenzióból a másik önmaga
ugyanabban a pillanatban átkerült az ellentétes dimenzióba. Tehát dupla
csere történt. Az áthelyeződések miatt és a térerőkben keletkezett lyuk
miatt a mágneses és egyéb erők szabadon átáramoltak az ellentétes
dimenziókba, az időfüggvényt is befolyásolva. Ez természetesen nem
maradhatott így sokáig, mert ez egy bizonyos idő elteltével mindenkinek
végzetessé vált volna. A térerők keveredése oly nagy feszültséget okozott,
hogy az átjáró másodperceken belül összezárult. Azonban akik az átjárón
átjutottak, azok többé maguktól nem juthattak vissza, ezért egy felsőbb
hatalom, a pillanatnyi térszakadást észlelve odairányított egy segítőt -
akit dimenzió vagy időcsatornák őre néven is emlegetnek. Ez a segítő képes a
"határsértőket" visszajuttatni saját terükbe és idejükbe. Azonban ehhez meg
kell várnia a megfelelő időegyüttállást, ráadásul ügyelnie kell arra hogy a
térdiverzáns az akció végrehajtásakor ne legyen tudatánál, mert különben
megsérülhet a pszichéje. Ezért a mélyalvás a legjobb időszak a
visszatérésre.
A könyv azt nem írta, hogy hogyan került át a férfi, és vissza a másik
világba, csak körülírta a történteket. Szinte faltam a betűket, annyira
érdekesnek tűnt a leírás. Annyi kérdésem lett volna, de nem volt aki
válaszolna rá.
A történetben a főszereplő beleesett egy gödörbe, és amikor kimászott
belőle már átlépte az átjárót a két dimenzió között. Ezután mindenféle
furcsa dolog történt vele, amíg az időcsatornák őre az utolsó pillanatban
vissza nem vitte a "megtévedt" embert a saját világába. Az ellenkező térben
való tartózkodás ugyanis nagyon igénybe vette az élőlények szervezetét. A
főhősnek egyre fokozódó fejfájása volt, ami arra utalt, hogy már túl sokat
tartózkodott az idegen dimenzióban.
Osztálytársaimnak is odaadtam a könyvet elolvasásra, de miután
kiolvasták, vagy megunták, nevetve adták vissza - hogy ez hülyeség.
A könyvet többször is elolvastam. Ők ezen nevettek, de én ahányszor csak
a kezembe akadt, mindig elkomorodtam. Sokan kérdezték tőlem, hogy mit eszek
én ezen a könyvön, hiszen ennél sokkal jobb fantasztikus könyvek is vannak.
Soha sem tudtam nekik erre mit válaszolni, csak egy valami nem hagyott
nyugton.
Az, hogy aznap amikor elestem, és az a sok furcsaság történt velem, aznap
este mielőtt lefeküdtem, gyógyszert kellett bevennem, mert egyre erősödő
fejfájás kínzott.
Alex