Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                   ''SUHANÁS
                    (avagy Mister Z. egyik furcsa esete)

   Furcsa volt a köd. Olyan áthatolhatatlan és ijesztő, hogy összébbhúztam a
kabátom  gallérját. Bepattintottam egy patentot, és idegesen meresztgettem a
szemem. Baljóslatú este volt. Titokzatos hangok szűrődtek a ködön át, minden
hang  mintha  a közvetlen közelből jött volna fülemhez. Ott voltak a hangok,
szakállam,   gyérülő   hajam   és   cigarettaszagú  leheletemet  érintették.
Körülvettek, mint a köd.

   Féltem.  Nem  tudtam,  milyen  hangok ezek. Semmit nem láttam. Mintha egy
sikoltás  volna...  Nem. Csak valami megcsikordult. Léptek a hátam mögött...
Egy  lámpa  alá  érve  megálltam.  Felnéztem, de alig szűrődött át a ködön a
fény.  Mintha nagyon messziről érkezne a szemembe, úgy éreztem. Hátranéztem.
Senki.  Vagyis  nem láttam senkit. Rágondolni is rossz volt, hogyan vergődöm
el a másik lámpáig.

   Mentem,  botorkáltam.  Ráléptem  valami  éles  kőre.  Feljajdultam.  Arra
gondoltam,  ezt  hallotta-e  valaki.  A  köd egyszerre légies és cseppfolyós
volt.  Mentem, egyre beljebb ebben a sűrű és mégis ritka anyagban. Hallottam
egy  suhanást. Madarak? - futott át az agyamon. Lehetetlen. Képzelődöm. Haza
akarok  érni.  Az  arcom  mellett suhant el megint. Szálanként megborzolta a
szakállamat. Előbb a lépések, aztán ez, mégsincs valami rendjén - gondoltam.
A  következő lámpa megváltás volt. Iszonyúan félek az esti ködben - ennyi az
egész. Vagyis mégsem. Újabb suhanás.

   Kivert  a verejték.

   - Ki  az?  -  kérdeztem  reszketve,  és  nem mertem ellépni a lámpától. A
suhanás  arcom  mellett  egyre  vadabbá  vált. - Ki az? - ismételtem meg, és
mintha minden csikorogni és visongani kezdett volna.

   - Jó estét! - mondta a lány, de én nem láttam.

   - Maga suhant itt erre-arra? - kérdeztem gúnyosan, hadd lássa, hogy tudok
egyet s mást.

   - Hát  persze - mondta olyan hangon, mint a hideg üveg, de még mindig nem
láttam.

   - Hol van? - sürgettem, de nem tudtam megállapítani, hogy melyik irányból
válaszol.

   - Hát itt - szólt.

   - Talán ködből van? - kérdeztem, és arra gondoltam, túlságosan fáradt már
a szemem.

   - Hát persze - mondta megint.

   Arra  gondoltam,  nem  valami gazdag a szókincse, de hangosan csak ennyit
mondtam:

   - Elkísérhetem,  ha  fél a ködben... - de lehet, hogy ez nem hangzott túl
bíztatóan.

   - Én sosem félek - mondta tompán, nekem a fogam is vacogott.

   - Megyek... - mondtam  bizonytalanul, és ahogy elindultam, újra éreztem a
suhanást. - Ne röpködjön, hallja-e! - rivalltam rá.

   - Én nem röpködök - mondta ő. - Én egyszerűen csak itt vagyok.

   Micsoda agyrém! - gondoltam magamban, és fogalmam sem volt, mit csináljak
vagy  mit mondjak. Úgy látszik, ezt a lányt nem tudom lerázni. És mi van, ha
nem is lány, hiszen nem látni. Lehet, hogy csak elváltoztatja a hangját.

   - Kicsoda maga? - kérdeztem.

   - Ez  nagyon  rossz  kérdés  - mondta, és  mintha közelebb jött volna egy
kicsit.  - Sosem értené meg, hogy ki vagyok - válaszolta, és olyan messziről
szólt a hangja, mintha évmilliókon át utazott volna, hogy a fülembe érjen.
   - Tudni akarom! - toppantottam, akkorát, hogy megfájdult a talpam.

   Valamiért ez a suhanós akárki fontos lett nekem.

   - Szellem  vagy  ilyesféle? - kérdeztem, és  örültem, hogy újra egy lámpa
következett. Messzi, sárga kis fénynek látszott a tejszerű ködben.

   - Dehogy. Én  sokkal elérhetetlenebb vagyok - mondta, és éreztem, ahogy a
köd parányi nedvességcseppjei a bőrömre csapódnak. Gondolkodnom kellett.

   Erős  fényre  lett  volna  szükségem.  Jó melegre. Valami biztonságra. De
semmi, semmi, semmi, csak ez a köd és ez a suhogás.

   - Messze  van  tőlem  most? - kérdeztem, mert másodpercek óta nem éreztem
semmit.  Csend,  néma  csend  vett  körül.  Nagyon-nagyon féltem. Reszketett
minden  tagom.  Nem  tudtam  lépni  sem. Haza akartam érni. Aludni szerettem
volna. Újra elsuhant mellettem valami, de nagyon finoman, épp, hogy éreztem.

   - Na, visszajött? - kérdeztem hetykén, mert nem akartam félni tovább.

   Megint   nem   jött  válasz.  Olyan  halálfélelem  gyötört,  hogy  szinte
megbénultam.

   - Nem  akarom, hogy  itt hagyj! - kiabáltam bele a ködbe. Hiába füleltem,
üvegszerű hangja nem válaszolt.

   Hirtelen  megszűnt  a  suhogás.  Annyira  csönd  volt,  hogy rohanó vérem
áradását  is  hallottam. Rázott a hideg, lehunytam a szemem. Hirtelen élesen
rámvillant  a lámpa fénye. Felnéztem, és nem láttam már magam körül a ködöt.
-  Mindjárt  hazaérek  -  gondoltam, és el is feledkeztem a suhogásról. Csak
éjjel, az ágyban jutott eszembe, hogy milyen érzés is volt.

   Nagyon-nagyon  magányosnak  éreztem  magam  gyér  hajammal  és torzonborz
szakállammal. Kinéztem az égre.


                                    Carry
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2023
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.