Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                        ''MESE A KÖNYVEK KARÁCSONYÁRÓL

   Puha, csillogó hó lepte be az utcákat. A fenyőfák ágaira is rátelepedett,
és a hópelyhek táncot jártak a kerti bokrok körül.  A  faluba  észrevétlenül
belopakodott a decemberi este.  Lassan  minden  elcsendesedett,  bezártak  a
boltok és a könyvtár.

   - Kellemes karácsonyt! - köszöntek el az utolsó olvasók, akik  könyvekkel
a hónuk alatt hazafelé indultak.

   - Kellemes  karácsonyt!  -  válaszolta  a   könyvtáros,   és  elfújta   a
díszgyertyát  az  asztalon.  Lekapcsolta  a  villanyt   az   olvasóteremben,
felöltözött,  és  bezárta  az  épület  ajtaját.  Hazafelé  indult,  csizmája
belesüppedt a frissen esett hóba.

   - Halljátok, amit mondok? - kérdezte egy vékonyka hang a sötét teremben.

   - Ki beszél? - kérdezte egy újabb hang.

   - 394-es vagyok, a felső sorból - mondta az előbbi.

   - Fúj! Nőkérdés! - mordult egy tekintélyesebb hang.

   - Én a szakácskönyvek nevében tiltakozom a nőellenes nyilatkozatok miatt.
Beszélgessünk inkább  másról - kapcsolódott  be  egy  kövér,  agyonolvasott,
rongyos szakácskönyv.

   - Bizony, lesz  időnk  bőven  beszélgetni, mert  a könyvtáros szabadságon
lesz karácsonytól újévig - tette hozzá egy vadonatúj krimi.

   - Na,  akkor  aztán  megnézhetjük  magunkat! - sipitozott  egy  szerelmes
regény. - Teljesen be fog temetni minket a por.

   - Csak  ne  kényeskedj,  húgom  - szólt  a  harminckötetes  lexikon. - Én
évtizedek óta porosodom itt, alig nyit ki valaki.

   - Téged legalább nem tesz tönkre senki. Majd leselejteznek, és végre lesz
helyem! - mondta egy vadonatúj, pöffeszkedő szótár. - Én úgyis manapság  rém
fontos vagyok.

   - Ugyan,   ugyan,   ne   túlozz!   Ki    tanul    manapság    hottentotta
nyelvet? - kérdezte gúnyosan egy verseskötet.

   - Te,  te  jobb  lesz,  ha  hallgatsz!  Téged  még  senki   nem  olvasott
el - vágott vissza a szótár.

   - Na de barátaim,  ne vitatkozzatok!  Mindenki fontos  a maga  polcán, ne
veszekedjünk! - próbálta lezárni a vitát egy vaskos, öreg életrajzi  regény.
   Pillanatnyi csend támadt, halk suttogás hallatszott innen is, onnan is.

   - Igazad van, bátyám  -  mondta egy útikönyv. -  Nem is mi vagyunk egymás
ellenségei, de  nem  ám.  Inkább  az  olvasók  azok,  akik  tönkreteszik  az
idegeinket, és  folyton elrontják a kedvünket.  Belőlem  például  egy  csomó
oldalt kitéptek. Igaz, sokat  utaztam  már  életemben, de  nincs benne semmi
örömem. Mással nem történt hasonló csúfság?

   - Dehogynem! - szólalt meg egy bátor regény. - Én sok időt  megértem már,
sok minden történt velem. Ötven éve itt lakom a könyvtárban, és sok lakásban
is jártam  már.  Amikor  új  voltam,  mindenki  engem  akart  kikölcsönözni.
Égszínkék  volt  a  táblám, és  arany betűkkel volt  ráírva a címem. Talán a
tengerről szólok, mert mindig sóhajtoztak az olvasóim, hogy "Ó, a tenger,  a
tenger...!" Voltak, akik nagyon vigyáztak rám, egyszer még egy zsebkendőkkel
teli, puha fiókba is betettek. De egyszer  elvitt  egy fiú, ő  nagyon gonosz
volt velem. Összefirkálta a gyönyörű  borítómat, és a lapjaimra is  tintával
rajzolt valamiket, és...

   - Elég! - vágott  közbe egy  fizikai  képletgyűjtemény.  -  Hallgatni sem
bírom, a legjobb barátomat is ilyesmi miatt kellett kiselejtezni.

   - Velem   még   rosszabb   dolgok   is  történtek  -  mondta  halkan  egy
rózsaszín-borítós romantikus regény. - Engem például a nők mindig eláztatnak
könnyeikkel olvasás közben.
   - Hallatlan! - méltatlankodott  egy  állatos  képeskönyv. - Engem  meg  a
múltkor alátétnek használtak egy nehéz diavetítőhöz. Majd beszakadt a hátam.
Pedig én németből lettem lefordítva!

   - Az  teljességgel  mindegy  -  mondta  egy  szociológia  jegyzet.  -  Én
eredetileg  amerikai  vagyok,  mégis  folyton  összefirkálnak.  Minden  sort
aláhúzkodtak már bennem. Az egyik ember az egyik részt találja érdekesnek, a
következő egy másikat. Csupa tinta már minden lapom. Egyik nap megjegyezte a
könyvtáros, hogy "Na, ezt már el sem lehet olvasni!"

   Egy pillanatra csend lett, és a könyvek meghallották, hogy valaki sír.

   - Ki pityereg? - kérdezte  a művészettörténeti enciklopédia.  A  kérdésre
nem jött válasz. - Ki az? - kérdezte újból.

   - Csak   én  vagyok,  egy  könyvborító  itt  a szemetesben  -  válaszolta
nagysokára egy hang. - Tegnap valaki ellopta belőlem az összes lapot.

   - Mi a címed? - kérdezte megilletődötten egy vallástörténeti kalauz, mert
ilyen szörnyűségről még nem is hallott.

   - Nem tudom  pontosan  elolvasni  a  saját  borítómat,  rengeteg szám  és
táblázat volt bennem, legalábbis azt hiszem.

   - Akkor te a statisztikai évkönyv lehetsz. De kinek kellettél? - kérdezte
egy viccgyűjtemény. A kidobott borító erre még hangosabban kezdett zokogni.

   - Figyeljetek,  testvéreim!  - szólalt meg  az egyik mesekönyv, aki eddig
csendben  hallgatott.  -  Büntessük  meg  a hálátlan olvasókat. Ha újév után
megint  kinyitják  a  könyvtárat,  tüntessük  el az összes betünket. Van itt
valahol   egy   nagy  varázslókönyv,  biztosan  segítene...  Ha  az  emberek
hazavisznek,   hogy   meglepődnek  majd,  hogy  nincs  bennünk  semmi,  amit
elolvashatnának.

   A  könyvek  sokáig  vitatkoztak ezen a javaslaton. Még karácsony este sem
tudtak megállapodásra jutni, de szilveszterre megszületett a döntés.

   A  hó  csak  hullott,  egyre  hullott,  már  teljesen  belepte a könyvtár
lépcsőjét.  Az  emberek  az  ünnepek  alatt  nem  is  gondoltak  a könyvtári
könyvekre,  mindenki  csak az ajándékokkal és a kocsonyával bíbelődött. Újév
után azonban nagyon meglepődtek, mikor hazavitték az első kölcsönkönyveket.

   - Mi  lesz  most?  Mit  csináljunk?  -  szaladgáltak  az utcákon. Annyira
kétségbe  estek,  hogy  nem  is  vették  észre,  hogy közben elállt a hó, és
olvadni kezdett az ereszek alatt a jégcsap.


                                    Carry
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.