Dimenzió #10

Álmodozók - Irodalmi antológia

(irodalom)

                                   ''LEBEGÉS

   Érzem,   már   csak  pár  lélegzetvétel  és  a  "kellemesen  elernyedten"
állapotába  jutok.  A  lábaimon felfele áramlik az az ismerős zsibbadásféle,
centiről  centire veszi uralma alá az egész testem fizikai voltát. Olyan ez,
mint  amikor  a szivacsot belepottyantod egy tócsába. Eleinte csak az alsóbb
régiói  nehezednek  el  a folyékony közegtől, majd az utolsó kicsi járata is
megtelik a vízzel.

   Felemelem a karjaimat, kitárom ujjaimat, megragadom a testemet körülölelő
súlyos  páncélt,  szétfeszítem,  s  az  mint  egy darab rongy, lehull rólam.
Hirtelen  úgy  érzem,  könnyű  vagyok, hogy a súlytalanságban lebegek. Akkor
éreztem  ezt  a  felszabadultságot  utoljára, mikor gyerekkoromban a kedvenc
kristályvizű   tavamban  nagyon  mélyre  merültem  le,  majd  agyonhajszolva
izmaimat  tempóztam  föl  a  fényhez, s az utolsó erőmmel a felszínre löktem
magam. Kiszakítottam magam a közegből.

   A   mámor   megrészegít,  nevetek.  A  mozgásom  a  lassított  felvételek
szaggatottságára  hasonlít,  körbe-körbe  forgok, egyre jobban felgyorsulok.
Már  nem is én vagyok az aki pörög, hanem a körülvevő tárgyak. A sziluettjük
elhomályosodik,  már nem bírom kivenni az alakjukat, összemosódnak, majd egy
képben  állnak  össze,  és  vonalakká válnak szét. Ez a befogadó, körülölelő
vonalrengeteg az életem.

   A  halláson  kívül  más  érzékelési formám nem működik. A tudatomat halk,
majd erősödő, de még elviselhető, sőt nyugtató hatású elektromos zúgás tölti
meg.  A  kimondott  szavak  csak  visszhangoznak,  érthetetlen szófoszlányok
csapódnak  ide-oda,  majd  belevesznek  a monotonságba. Kutyaugatást hallok.
Egyre hangosabban és egyre több kutya ugat, valószínűleg a Holdat...

   Aztán  valaki  szól,  nem  értem,  csak  látom, hogy mozog a szája, kezét
nyújta, kéri szálljak ki, térjek vissza hozzá. Latolgatom az esélyeket, hogy
ott kinn csak a személytelenség, a ridegség, itt viszont a lebegés. De aztán
belémhasít,  hogy  itt egyedül vagyok, hogy a személyes nirvánámban magányra
lennék ítéltetve. Szüksége van rám... szükségünk van egymásra...

   Hát  a  magasba  emelem  karjaimat,  széttárom  ujjaimat, könyörgök, hogy
emeljen fel magához, vigyen el innen.

   És  érzem, hogy végigsimítja a kezem, majd az arcom. A tenyerébe zár. Ezt
az  érintést  jól ismerem. Ez nyújtotta a biztonságot valaha, de akkor miért
dobtam el...

   Érzem,  már csak pár lélegzetvétel a kedves illatából, és az anyagi világ
-  most az egyszer örömteli - józansága hull rám. Megint úszom felfelé, majd
felbukkanok  a  felszínen,  két  világ  határán,  a lét és nemlét peremén. A
megkönnyebültség átható erejével sóhajtok.

   Kinyitom a szemem. Egy ismerős hang halkan azt kérdi mellettem:

   - Mit álmodtál? - és végigsimítja a kezem, majd az arcom...


                                Kocka Mónika
                                 (Orosháza)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.