''LEBEGÉS
Érzem, már csak pár lélegzetvétel és a "kellemesen elernyedten"
állapotába jutok. A lábaimon felfele áramlik az az ismerős zsibbadásféle,
centiről centire veszi uralma alá az egész testem fizikai voltát. Olyan ez,
mint amikor a szivacsot belepottyantod egy tócsába. Eleinte csak az alsóbb
régiói nehezednek el a folyékony közegtől, majd az utolsó kicsi járata is
megtelik a vízzel.
Felemelem a karjaimat, kitárom ujjaimat, megragadom a testemet körülölelő
súlyos páncélt, szétfeszítem, s az mint egy darab rongy, lehull rólam.
Hirtelen úgy érzem, könnyű vagyok, hogy a súlytalanságban lebegek. Akkor
éreztem ezt a felszabadultságot utoljára, mikor gyerekkoromban a kedvenc
kristályvizű tavamban nagyon mélyre merültem le, majd agyonhajszolva
izmaimat tempóztam föl a fényhez, s az utolsó erőmmel a felszínre löktem
magam. Kiszakítottam magam a közegből.
A mámor megrészegít, nevetek. A mozgásom a lassított felvételek
szaggatottságára hasonlít, körbe-körbe forgok, egyre jobban felgyorsulok.
Már nem is én vagyok az aki pörög, hanem a körülvevő tárgyak. A sziluettjük
elhomályosodik, már nem bírom kivenni az alakjukat, összemosódnak, majd egy
képben állnak össze, és vonalakká válnak szét. Ez a befogadó, körülölelő
vonalrengeteg az életem.
A halláson kívül más érzékelési formám nem működik. A tudatomat halk,
majd erősödő, de még elviselhető, sőt nyugtató hatású elektromos zúgás tölti
meg. A kimondott szavak csak visszhangoznak, érthetetlen szófoszlányok
csapódnak ide-oda, majd belevesznek a monotonságba. Kutyaugatást hallok.
Egyre hangosabban és egyre több kutya ugat, valószínűleg a Holdat...
Aztán valaki szól, nem értem, csak látom, hogy mozog a szája, kezét
nyújta, kéri szálljak ki, térjek vissza hozzá. Latolgatom az esélyeket, hogy
ott kinn csak a személytelenség, a ridegség, itt viszont a lebegés. De aztán
belémhasít, hogy itt egyedül vagyok, hogy a személyes nirvánámban magányra
lennék ítéltetve. Szüksége van rám... szükségünk van egymásra...
Hát a magasba emelem karjaimat, széttárom ujjaimat, könyörgök, hogy
emeljen fel magához, vigyen el innen.
És érzem, hogy végigsimítja a kezem, majd az arcom. A tenyerébe zár. Ezt
az érintést jól ismerem. Ez nyújtotta a biztonságot valaha, de akkor miért
dobtam el...
Érzem, már csak pár lélegzetvétel a kedves illatából, és az anyagi világ
- most az egyszer örömteli - józansága hull rám. Megint úszom felfelé, majd
felbukkanok a felszínen, két világ határán, a lét és nemlét peremén. A
megkönnyebültség átható erejével sóhajtok.
Kinyitom a szemem. Egy ismerős hang halkan azt kérdi mellettem:
- Mit álmodtál? - és végigsimítja a kezem, majd az arcom...
Kocka Mónika
(Orosháza)