├»3▄─┐ ▀Ý ▄ ▄ ▀Ý ▄ ▄ ▄ ▄ ▄ ┐ ▄ ▄ ▄ ▄ ┐├»0
├»3▀─┐ ▄─┐ ┌─▄ ┌─▄ ┐ ▄ █ ┌─█ ▄─┐ ┐ ▄ ▄─┐ ─█─ ▄─┐ │ ▄ ▄─┐ ▄─┐ ▄─┐ │ ▄├»0
├»3│ ┌─┘ ┌─█ │ █ │ █ █ │ █ █ │ │ █ ▀─┐ █ █ │ █─┤ █ │ ▀─┐ █ │ █─┤├»0
├»3▀─┘ └─▀ └─▀ └─█ └─▀ ▀ └─▀ ▀─┘ └─▀ ▀─┘ ▀ ▀─┘ ▀ └ ▀─┘ ▀─┘ ▀─┘ ▀ └├»0
├»3─▀├»0
├»4Az évtized (évszázad?) üstököse├»0
ï5[Comet C/1995 01 (Hale-Bopp)]ï0
Egy nem mindennapi üstököst fedezett fel két amerikai amatőr július
23-án. Alan Hale (Cloudcroft, NM) egy 41 cm-es reflektorral talált rá az
M70-től 13'-re keletre. Egy órával később Thomas Bopp (Stanfield, AZ) az M70
észlelése közben vette észre az üstököst, egy 44 cm-es reflektorral. Az
összfényességet 10,5 és 10,8 magnitúdóra becsülték, a kóma 1-2' átmérőjű
volt. Kedvező helyzete miatt egy hét alatt több mint 200 pozíciómeghatározás
készült. Brian Marsden számításai szerint az üstökös jelenleg 7,1 CsE-re van
a Naptól, abszolút fényessége -2 magnitúdó! Napközelségét 1997 áprilisában
éri el, ekkor +45 fokos deklinációnál, 45 fokos elongációban élvezhetjük a
látványt. A várható fényességet igen nehéz lenne most megadni, arra viszont
igen nagy az esély, hogy bőven szabadszemes lesz. A CCD észlelések szerint a
kóma asszimetrikus, amit egy észak irányú, 20 fokon belül billegő jet okoz.
Zdenek Sekania szerint a spirális mozgás erősen emlékeztet a hasonló
távolságban keringő 29P/Schwassmann-Wachmann 1 kitörés utáni
kómaszerkezetére. Úgy tűnik, hogy jelenleg kitörésben van a C/1995 01. A
fényes üstökös után kutatva a nagy obszervatóriumok lemezarchívumait is
átnézték. Robert McNaught (Siding Spring, Ausztrália) a 122 cm-es UK Schmidt
egyik 1993. április 27-ei 50 perces R lemezén meg is találta a 0,4'-es
üstökös halvány nyomát. Az összfényesség 18 magnitúdó, a nucleus fényessége
pedig 19 magnitúdó volt. Egy 1991. szeptember 1-ei felvételen még nem
látszik. Marsden számításai szerint 1996. április 5-én 0,75 CsE-re halad el
a Jupiter mellett, 1997. március 23-án pedig 1,32 CsE-re közelíti meg a
Földet.
├»3Sárneczky Krisztián├»0
├»3Jön a Nagy Üstökös!├»0
├»4Perihélium ideje: 1997. március 31.├»0
├»4Perihélium távolsága: 0,9144 CsE├»0
├»4Excentricitás: 0,99931├»0
├»4Perihélium argumentuma: 130,5705º├»0
├»4Perihélium hossza: 282,4729º├»0
├»4Pályahajlás: 89,432º├»0
Három hónap telt el a Hale-Boop üstökös felfedezése óta, és azóta a
csillagászok lázban égnek. Jön egy fényes nagy üstökös, melynek fényessége
100-szorosa lesz a Halley-üstökösnek. A pályaszámítások szerint a kométa nem
most szakadt ki az Oort felhőből, hanem sok keringéssel ezelőtt. Jelenleg
6,3 CsE-re van a Naptól. A legújabb pozíciómeghatározásokkal a pálya a
következőképpen alakul (1993. április 27 - 1995. október 15 közötti adatok
alapján).
Az üstökös most a Nap közelsége miatt nem figyelhető meg. 1996. március
elején lesz újra megfigyelhető a hajnali égen az Ophiuchus csillagképben,
-23º-os deklinációval kb. 9,5 mg-os fényességgel. 1996. április 5-én 0,75
CsE-re halad el a Jupiter mellett. Ekkor a 9 mg-s üstökös 7º-ra található a
bolygótól. 1996. július 31-én kerül az üstökös oppozícióba, fényessége
6 mg-re növekszik, deklinációja -10º-ra változik. 1996. augusztusban az
üstökös egész éjjel megfigyelhető az Ophiuchus csillagképben és lehet, hogy
ekkor már szabadszemes lesz. Mindenesetre nagyon jól megfigyelhető lesz
binokulárral. Az 1996-os év végén mégegyszer újra eltűnik az észlelők elől a
Nap sugaraiban.
1997. januárjában jelenik meg újra az Aquila-ban, majd tovább megy a
Cygnusba. Ekkor már szabadszemes lesz biztosan. 1997. március 9-én gyönyörű
jelenség lesz a Szibériai napfogyatkozás alatt. Az elfogyott Nap mellett a
Merkúr, a Vénusz, a Jupiter és a Szaturnusz mellett 46º-ra a Naptól ott
látható a 0 mg-s Hale-Boop üstökös. (Az elmúlt évszázadokban összesen két
olyan fogyatkozás volt, amely alatt látható volt fényes üstökös,
1882. május 17-én Egyiptomban és 1947. május 20-án Brazíliában.)
1997. márciusában már az Androméda csillagképben látható az üstökös, 23-án
1,32 CsE-re megy el a Föld mellett. Március 29-én az üstökös 5º-kal északra
lesz az Androméda-ködtől. A perihélium 1997. április 1-én lesz +45º-os
deklinációnál és 45º-os elongáció mellett élvezhetjük a mintegy -2 mg-s
üstököst. Az észlelések szempontjából legjobb időszak az április
(április 7-én lesz Újhold). Közép- és Észak-Európában ekkor cirkumpoláris
lesz az üstökös, tehát egész éjszaka megfigyelhető. 1997. májusában az
üstökös az esti égen látható, a Perseus, a Taurus, majd az Orion
Csillagképben. Deklinációja és fényessége rohamosan csökken, de egészen
június elejéig szabadszemes lesz.
1997. júniusában az üstökös gyorsan fog távolodni a Földtől és a Naptól.
Kétségkívül szép látvány lesz az üstökös és nagyon fényes, de mivel az
üstökös nagyon távol lesz a Földtől, és rossz lesz a rálátási szög is, ezért
kicsik lesznek a csóvahosszak. Januárban 2º, februárban 3º, áprilisban 4º a
leghosszabb. Május 2-ára várhatóan mintegy 10º-os lesz a csóvahossz. Sok jó
észlelést és nagy élményt jelent majd ez az üstökös.
├»3Hoffmann János├»0
├»3Üstökösök a Naprendszer szélén├»0
A Naprendszer egy kicsivel nagyobb lett pár évvel ezelőtt, amikor két
csillagász egy új égitestet talált a Naprendszer határán, a Plútó pályáján
kívül. A felfedezés megerősítheti a Kuiper-öv létét, láthatóvá téve ezzel
egy olyan korongot, ahonnan a hosszú periódusú üstökösök származhatnak.
David Jewitt (Hawai Egyetem) és Janet Luu (California Egyetem, Berkeley)
először 1992. augusztus 30-án pillantották meg a 23 magnitódós objektumot a
Mauna Kea-i 2 méteres távcsőre szerelt CCD egyik felvételén. A lassú
retrográd irányú mozgása, a Pisces délnyugati részén, ami a Nappal átellenes
oldalon van, arra engedte következtetni őket, hogy az objektumnak nagyon
messze kell lennie. Jewitt és Luu kötelességtudóan jelentették a
megfigyelésüket Brian Marsden-nek a Csillagászati Felfedezések Nemzetközi
Intézete igazgatójának. Marsden a rejtélyes objektumnak egy hivatalos
kisbolygó jelzést adott, az 1992 QB1-et. Megpróbálta kiszámolni ő is a
rendelkezésre álló néhány adat alapján a bolygó pályáját. A mérések alapján
úgy találta, hogy vagy egy direkt irányú mozgást végző körpályán levő
objektumról lehet szó 41 CsE távolságra, vagy egy retrográd irányú mozgást
végzőről 56 CsE távolságban. A test pedig vagy parabola, vagy elliptikus
pályán közeledik, vagy távolodik a Naptól. Marsden szavaival "Az objektum
pályája meghatározhatatlan".
Eközben Jewitt és Luu megpróbálta megbecsülni az objektum átmérőjét. Egy
tipikus üstökös mag többnyire fekete, és a napfénynek csak a 3-4 százalékát
veri vissza. Ha az 1992 QB1 tényleg ilyen üstökösmag, akkor durván 200 km
átmérőjűnek kell lennie, hogy a megfigyelt vizuális fényessége 23,5
magnitúdó legyen.
Még egy apró bizonyíték a fentiek igazolására az objektum színe, amit Luu
és Jewitt vörösnek talált. Ez a szín általános az üstökösnél, és más külső
Naprendszer-beli testeknél, ezért arra lehet következtetni, hogy a felszínét
organikus anyag borítja.
A felfedezés megerősítésére várni kellett a következő újholdig. Jewitt
szeptember 25-én újra megtalálta az 1992.QB1-et. Két nappal később más
csillagászok az Európai Déli Obszervatórium munkatársai is megtalálták az
objektumot. Ezek az új észlelések kizárni látszanak az objektum retrográd
irányú mozgását, de az eddig befutott pálya még túl rövid, hogy egy pontos
napközéppontú pályát határozzunk meg. Marsdenre hivatkozva azt mondhatjuk,
hogy ez a feladat még sok észlelést kíván az elkövetkező hónapok során.
├»4A jéghegy csúcsa├»0
Csak néhány nagyobb objektum van a bolygók között a Jupiteren túli
területeken. A legjobban ismert az 1977-ben felfedezett Chiron a Szaturnusz
és az Uránusz között. A Chiron átmérője 200-370 km között van, és néhányszor
hirtelen felfénylett, mint a kisebb üstökösök, amelyek megközelítik a Napot.
Egy új tanulmány a régebbi fotografikus észlelések alapján azt mutatja, hogy
a Chiron aktívvá válik, amikor napközelbe kerül (19 CsE).
1991 elején egy kutatócsoport az Arizóna Egyetemről megtalálta a második
Chironhoz hasonló objektumot, az 5145 Pholus-t, amely 8,7 és 32 CsE
távolságra kering a Naptól.
A bolygópályákat keresztező kisbolygóknak a pályái nem stabilak. Végülis
ezek a bolygók egyszer elég közel kerülnek valamelyik nagybolygóhoz, és azok
gravitációja jelentősen megváltoztatja a kisbolygók pályáit. A Jupiter
pályáját keresztező üstökösök, illetve kisbolygók közül minden
10.000-1.000.000 évben egy kilökődik a Naprendszerből. A Szaturnusz mellett
elhaladók közül minden 2-3 milliomodik évben egy kerül ki a Naprendszer
határain kívülre. A nagyobb távolságra levő és kisebb tömegű bolygók, az
Uránusz, és a Neptunusz, csak ritkábban többszáz millió évente löknek ki
kisbolygókat a Naprendszer határain kívülre. De ez az intervallum sokkal
rövidebb, mint a Naprendszer kora a 4,5 milliárd év.
Akkor hogyan magyarázható a Chironhoz, és a Pholus-hoz hasonló égitestek
léte? Az égimechanikával foglalkozó tudósok tanulmányozzák a problémát, és
úgy tartják, hogy ezek a testek eredendően óriási üstökösök lehettek,
amelyek nemrégiben kerültek be a rendszer belső régióiba, mielőtt
évmilliókat töltött az úgynevezett Oort féle üstökösfelhőben. A holland
csillagász Jan Oort mutatott rá 1950-ben, hogy a hosszú periódusú
üstökösöknek kell, hogy legyen egy gömbfelhőjük, amely 50.000-150.000 CsE
távolságra a Naptól több mint 100 milliárd üstököst tartalmaz. A Chiron és a
Pholus lehetnek az első jó példái azoknak a nagy égitesteknek, amelyek a
bolygókkal egyidőben keletkeztek és kilökődtek az Oort-felhőbe, majd onnan
egy elhaladó csillag perturbációs hatására visszakerültek.
Oort munkája elvonja a figyelmet egy másik holland csillagász Gerard
Kuiper munkájáról, aki a Chicagoi Egyetemen dolgozik. Kuiper a Naprendszer
keletkezését kutatja, és az üstökösök eredetének megértését kulcsfontosságú
problémának véli a kérdés megoldásához. Oort úgy gondolja, hogy az üstökösök
valamilyen külső hatás miatt kerültek ki a kisbolygó övből, míg Kuiper
felismerte, hogy az üstökösöknek valahonnan messzebbről kellett jönniük, a
Naprendszer határairól, ahol a jég kicsapódhat. Egy figyelemre méltó lapban
1951-ben mutatott rá Kuiper, hogy a jeges bolygókezdemények a Naprendszer
keletkezésekor, akkor még csak születőben levő gázbolygó óriások
perturbációs hatására kerültek ki a külső Naprendszerbe, megalkotva az
Oort-felhőt. Kuiper azt is mondja, hogy ezeknek a jeges bolygóknak létezhet
egy gyűrűje a Plútó pályáján kívül. Bár több millió ilyen test kering,
mégsem tudtak összeállni egy bolygóvá, mert olyan kicsik, annyira
szétszórtak, és olyan nagy távolságra keringenek, hogy nagyon ritkán
kerülnek egymás közelébe.
Az üstökös fizikusok számára a Kuiper által feltételezett felhő megoldást
jelenthetne a klasszikus problémára. Régebben úgy gondolták, hogy a 200
évnél rövidebb periódusú üstökösök az Oort-felhő hosszúperiódusú üstökösei
közül kerültek ki, és egyre kisebbek lettek, valahányszor közel kerültek a
Naphoz. Ez egy lassú folyamat lenne, ami több száz égitestet érintett volna
többmillió év alatt. Ezenfelül eredménytelen is lenne, és ahogy néhány
számítás mutatja, az Oort felhő magyarázná meg az összes eddig észlelt
rövidperiódusú üstökösök eredetét. Emellett egy üstökös teljesen kiég, ha
többszázszor megközelíti a Napot.
Fred Whiple (Harvard Egyetem), aki 1950-ben hozta nyilvánosságra "piszkos
bolygó" elméletét az üstökösök magját illetően, úgy gondolja, hogy a
fenmaradó rövidperiódusú üstökösök a Neptunusz és a Plútó közötti térből
származnak. Ezek után láthatóvá vált, hogy a Kuiper-övnek közelebb kell
lennie, tagjai keringési ideje 250-1000 év közé esik ellentétben az
Oort-felhő tagjainak több millió éves keringésidejével. Ezért az ebből a
felhőből származó üstökösök ritkábban ütköznek össze, és kerülnek a belsőbb
régiókba rövidperiódusú üstökössé válva. 1980-ban egy uruguayi csillagász
Julio Fernandez rámutatott, hogy egy üstökös-övből közvetlenül a Neptunusz
pályája mögött 300-szor valószínűbben származhatnak a rövidperiódusú
üstökösök, mint az Oort-felhőből.
Egy kulcsfontosságú felfedezés a bizonyításhoz, 1983-84-ben történt,
amikor az Infravörös Tartományban Észlelő Műhold (IRAS) egyanyagfelhőt
észlelt a Véga és még néhány más olyan fősorozatbeli csillag körül, amelyek
a Naphoz hasonlítanak. Számos csillagász, köztük a szerző is úgy gondolják,
hogy ezek a törmelék korongok a bolygórendszerek keletkezésekor maradtak
vissza. Az IRAS felvételein látszik, hogy az anyagfelhők nem közvetlen a
csillagoknál kezdődnek, hanem azoktól távolabb 10-30 CsE távolságra; míg a
csillagokhoz közelebbi anyagot feltételezhetően a láthatósághoz túl halvány
bolygók söpörték ki.
A vizuális tartományban készült képek a Béta Pictorisról nagymértékben
megerősíti az előbbiekben leírt feltételezéseket. Ez világosan mutat egy
olyan korongot, amely többszáz fényév távolságra nyúlik el a csillag mindkét
oldalán. Ha a kísérő anyagi korongok létezhetnek más fősorozatbeli csillagok
körül, akkor pont a miénk lenne észrevétlen? Az számítások azt mutatják,
hogyha a Béta Pictoris anyagfelhője a Nap körül helyezkedne el, akkor túl
halvány lenne ahhoz, hogy észrevehető legyen.
1988-ban Martin Duncan, Thomas Quinn és Scott Tremaine (Kanadai
Asztrofizikai Kutatóintézet munkátársai) közölték egy számítógépes modell
eredményeit, amely nagyon jól mutatja az üstökösfelhő létét a Neptunusz
pályája mögött. Tanulmányunkban rámutatnak, hogy azok az üstökösök, amelyek
az Oort felhő belsejében tartózkodnak nem nagyon szenvednek pályaváltozást.
Ezért ha a rövidperiódusú üstökösök az Oort-felhőből jönnének, akkor azok
pályamódosulása véletlen műve kellene, hogy legyen. Azonban a rövidperiódusú
üstökösök pályája az ekliptikától 35º-on belül helyezkedik el.
Másfelől a kanadai trió megmutatta, hogy ezek az égitestek egy lapos
korongból származnak, amely a Neptunusz határain kívül húzódik, és
alacsonyabb pályaelhajlással kéne rendelkezniük, mint amekkorát észleltek.
Ezek a bizonyítékok gyorsan meggyőzték a kutatókat egy üstökös öv létéről a
Plútó pályáján kívül. Duncan, Quinn és Tremine becslése szerint ez az öv
100 milliótól 10 milliárd testet foglal magában. A Kuiper-öv nevet kapta
annak a csillagásznak a tiszteletére, aki először vetette fel ennek az övnek
a létét több mint négy évtizeddel ezelőtt.
Nem mindenki lelkesedett rögtön a Kuiper-öv elméletért. Mark Bailey
(Liverpooli Egyetem) azzal vitatkozik, hogy a nagy pályahajlású és hosszú
periódusú üstökösöknek hosszabb idő kell, hogy a Naprendszer belső régióiba
kerüljenek, sokkal ritkábban ütköznek, vagy kerülnek a Jupiter közelébe,
hogy rövidperiódusú üstökössé váljanak. Így csak néhányat láthatunk közülük
- a Halley a legkápráztatóbb ezek közül - egyszerűen azért, mert meghalnak,
mielőtt befejeznék pályájuk kialakítását.
Bailey megjegyzi azt is, hogy Duncan és társai nagyobb tömegűnek vették a
perturbáló bolygókat, hogy a fejlődést felgyorsítsák. Ez a technika hamis
eredményre vezethet. Így a kanadai kutatócsoport megismételte a számítógépes
szimulációt, immár a helyes bolygó tömegekkel, de így is ugyanazt az
eredményt kapták, mint ahogy George Wetherill (Washingtoni Carnegie
Kutatóintézet), aki tőlük függetlenül végezte a számítógépes szimulációt.
├»4A peremvidék becserkészése├»0
1986-ban John Anderson és Myles Standish (Jet Propulsion Laporatory)
által készített tanulmányban, mely a Pioneer-10 15 éves repülésével
kapcsolatban azt a megállapítást teszik, hogy a Plútó pályáján kívüli össz
tömeg körülbelül 5 Földtömeggel egyezik meg. Ugyanekkor, tőlük függetlenül
Marsden és Donald Yeomans (Szintén JPL) úgy találták, hogy a 30-50 CsE
távolságban nem lehet több mint egy Földtömeg, különben a Halley pályájának
kétezer év alatt meg kellett volna változnia.
Emellett számos csoport kezdett kutatni olyan üstökösök után, amelyek a
Kuiper-övből származhatnak. Köztük volt Jewitt és Luu, akiknek 5 éves
kutatását végül is siker koronázta.
Természetesen egy magányos égitest ilyen távoli pályán, még nem
bizonyítja az öv létét. De ha az 1992QB1-ről kiderül, hogy pályája kör, vagy
kis excentritású, akkor ez jelentős súlyt képviselhet a Kuiper-öv létének
bizonyításában. A hatalmas távolság és az üstökösmagok kicsiny mérete miatt,
nem meghatározó, hogy eddig csak egyetlen ilyen objektumot találtak ekkora
távolságra. Emellett az égimechanikai kutatások, amelyeket Michael Torbett
(Kentucky Egyetem) és Harold Levison (Délnyugati Kutatóintézet) végzett, azt
mutatják, hogy a viszonylag stabil pályák a Kuiper-övben legalább 45 CsE
távolságra, de az is lehet, hogy 60 CsE-n kívül helyezkednek el.
Megfontolandó, hogy az első kisbolygót, a Cerest, 1801-ben fedezték fel.
A következő hat év alatt még három kisbolygót fedeztek fel a Mars és a
Jupiter pályája között. De az ötödik kisbolygó, az Astraea, felfedezéséhez
még 38 évnek kellett eltelnie. Mára már több mint 20.000 kisbolygót
azonosítottunk. Most hasonlítsuk össze a Chiron 1977-es, a Pholus 1991-es és
az 1992 QB1 felfedezését. Ha a Kuiper-öv létezik, akkor valószínüleg csak a
szélén lévő legnagyobb objektumokat fedeztük fel. Most a Kuiper-öv adja a
legjobb ígéretet ahhoz, hogy a rövidperiódusú üstökösök eredetét
megmagyarázzuk.
Bár, mi úgy gondoljuk, hogy bármi legyen is a Plútó pályáján kívül, az
"mélyhűtött" állapotban van, de a finom fizikai folyamatok, mint a kozmikus
sugárzás dolgoznak ott kint, és megváltoztatják az üstökösöket. Ezek hatása
nagyban függ attól, hogy a test milyen messze van a Naptól, így a
Kuiper-övből származó üstökösök nagymértékben különböznek az Oort-felhőből
származóktól. Így a földi, és az űrből végzett észlelések megfelelő
értelmezése alapján megtudhatjuk, hogy hol töltik ezek a jeges égitestek
életüket.
Megerősítve azzal az új ténnyel, hogy az üstökösök Plútón túli pályán
keringenek, a csillagászok most már biztosabban térhetnek vissza
távcsöveikhez, computereikhez, és elméleteikhez. De természetesen egy
pillanatra megszakítják a munkát, hogy elfogadják az új felfedezést, aztán
gyorsan visszatérnek hozzá, látva, hogy az 1992 QB1 vezeti őket. Így
történik ez mindig.
ï3Paul Weisemannï0
(a Jet Propulsion Laboratory munkatársa, és
a Naprendszer apró égitestjeinek, különösen
az üstökösök elméleti fizikájával, és
dinamikájával foglalkozik.)
ï5(Sky & Telescope)ï0
├»3Fordította: Nagy Mélykúti Ákos├»0