Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

                             ''ÉLET A HALÁLON TÚL?

   Mi  vár  ránk  a  halál  után?  -  alighanem  minden ember felteszi ezt a
kérdést, amióta világ a világ.

   A  keresztény egyházak tanítása szerint a túlvilágon pokol és paradicsom,
tisztítótűz,  bűnhődés  és  megbocsátás  vár  mindenkire, érdemei szerint. A
jutalmat,  azaz  a  paradicsomot  tekintve  hasonlóan  vélekedik a mohamedán
vallás  is.  És  talán  nincs is egyház, amely szerint az ember léte a halál
után   örökre   és   végérvényesen   megszűnne.  A  kezdetektől  állítják  a
lelkipásztorok,  hogy  az  ember  több a fizikai testénél. Van benne valami,
amit  régebben  léleknek,  később tudatnak neveztek, bár nincs kizárva, hogy
valami másról van szó.

   A  mai modern ember - még ha vallásosan nevelték is - ugyancsak nem képes
belenyugodni  a halál tényébe. Valójában pozitív tulajdonságnak tartható, ha
valaki  nem  tudja  elfogadni,  hogy  néhány  röpke évtized után nyomtalanul
eltűnjön ebből a világból.

   De  megmaradhat-e  az  ember  tudata  valamilyen formában, ha a biológiai
teste elvész?

   A  vallásos elméleteken túl napjainkban mind több természettudós és orvos
állítja,  sőt,  próbálja  igazolni is, hogy látszanak igazolni, hogy "valami
van", vagyis létezhet folytatás!

   Kezdetben  Raymond  A. Moody amerikai orvos és pszichológus (akinek híres
könyve,  az  "Élet  az  élet  után"  magyarul  is  többször megjelent) vette
komolyan a klinikai halálból visszatérők élményét, később pedig már több más
kutató  is  foglalkozni  kezdett  e  témával. A sajátságos nyomozás izgalmas
eredményt  hozott.  A  klinikai  halálból  visszahozott  emberek  egy  része
egybehangzóan   olyasmit  állít,  ami  az  élet  halál  utáni  folytatásáról
tanúskodik.  Első  könyvében Moody csaknem százötven beszámolóról írt, és az
általa  meghallgatott  emberek döbbenetesen egyforma élményének volt tizenöt
olyan  pontja, amely kísértetiesen egybeesett, márpedig a nyilatkozók aligha
beszélhettek  össze.  Már  csak  azért  sem,  mert a világ különböző részein
éltek,  egymással nem találkozhattak, élményüket senkivel nem osztották meg.
A  Moodynak  nyilatkozók  általában  baleset  vagy műtéti beavatkozás közben
kerültek  a klinikai halál állapotába. A "lelkük" az életfunkció leállásakor
elhagyta a testüket, így önmagukat kívülről szemlélhették. Látták-hallották,
mi  történik  élettelen  testük  körül. Nem éreztek sajnálatot, bánatot vagy
fájdalmat.  Ez  az  állapot  nem  tudni,  mennyi  ideig tartott - talán csak
másodpercekről  lehetett  szó?  -, utána valamiféle ellenállhatatlan erő egy
sötét  alagútba  húzta  őket, szinte repültek, és az alagút végén csodálatos
világban  találták  magukat,  ahol  rég elhunyt szeretteikkel és barátaikkal
találkoztak.  "Odaát"  mindenki örömmel fogadta a jövevényt. Az elbeszélések
abban  is  megegyeztek,  hogy ebben a csodálatos világban vonzó Fény lénnyel
találkoztak.  A  "lélek"  odasodródott  a Fényhez, és nagyon szeretett volna
mellette  maradni.  De  a  Lény  közölte, most nem maradhat: még nem jött el
ennek  az  ideje, vissza kell mennie. Ettől az elbeszélők (mondhatjuk: a nem
hagyományos  tudományos  kísérlet  alanyai)  kivétel  nélkül  elszomorodtak.
Hiszen ott nagyon jól érezték magukat, boldogok voltak! De hiába, mert ismét
a  sötét  alagútba húzta őket az erő, majd hirtelen visszacsöppentek ebbe az
általuk  már  jól ismert világba, a baleset színhelyére vagy a műtőasztalra,
ahol   az   orvosoknak   éppen   sikerült   visszahozni   őket   a  klinikai
"majdnemhalálból".  Felmerül  a  kérdés: ha a Fénylény úgy határozott volna,
hogy  az  illető  ott maradhat akkor itt az orvosok ténykedése eredménytelen
marad, és beáll a végleges halál?

   Ha a Moody-jelenséget pontról pontra elemezzük nyilvánvaló, hogy régebben
csak  egészen  különleges  esetben  (vagy  akkor sem) fordulhatott elő, hogy
valaki visszatért a klinikai halál mindössze néhány perces állapotából. Erre
csak   a   mostani   orvostudomány   fejlett  módszerei  és  műszerei  adnak
lehetőséget.

   S  hogy  miért  fontos,  hogy  a  vizsgálatban  résztvevők a világ minden
részéből  származtak?  Azért,  mert  az  ellentábor - a különféle tudományos
fokozatú  kétkedők  és  "ténytisztelők",  akik az egészből egyetlen szót sem
hisznek el -, szívesen érvelnek azzal, hogy Moody riportalanyai csupán saját
régen  megalapozott  vallási hiedelmeiket, hitük egyes tanításait (például a
mennyországot)  élték  át.  Csakhogy  Moodynak  különböző vallású, különböző
kultúrkörökben nevelkedett (köztük ateista) emberek számoltak be halálközeli
élményeikről...

   Óhatatlanul figyelembe kell venni azt a körülményt - ha már a halálközeli
élményekről  beszámoló  emberekről  van  szó  -, hogy az illetőknek ebből az
égvilágon  semmi  hasznuk  sem  származott. Akik tehát elmondták élményeiket
Moodynak,  nem lettek ezáltal híresek (név nélkül szerepeltek), nem jutottak
pénzhez  sem.  Miért  hazudtak volna? És hogyan beszéltek volna össze, hisz'
nem ismerték egymást... Mégis ugyanazt mondták!

   Érdemes  elgondolkozni azon, hogy a Fénylény (akit a hívők kivétel nélkül
Istenként  fogtak  fel)  jóságos  és igazságos, aki mindent tud, sőt a jelek
szerint  eldöntheti, hogy az emberek éljenek-e, vagy meghaljanak. De van még
egy  érdekes  körülmény,  amelytől  valósággal  prüszkölnek  a  materialista
szemléletű   kutatók:   (próbálják  is  ezt  a  mozzanatot  figyelmen  kívül
hagyni...)  néhány  páciens - átjutva az alagúton - az ott várakozó barátai,
szerettei között olyan személy "lelkével" is találkozott, aki legjobb tudása
szerint  még élt. Amikor azután az életbe visszatért, és a klinikai halálból
felébredve   lábadozott,   ismerőseinél  rákérdezett  a  lélek  élőnek  hitt
tulajdonosára,  és  ekkor arról értesült, hogy tudtán kívül az meghalt, vagy
még az ő balesete előtt vagy azzal egy időben!

   Vagyis  arról  van  szó,  hogy  a  természettudományos  szemlélet szerint
kómában, tudattalan állapotban lévő ember, akinek a teste tanúk előtt hevert
a  műtőasztalon  vagy a baleset helyszínén, aközben a tudata valahol másutt,
ismeretlen módon, számára addig ismeretlen információhoz jutott!

   Ismeretes,  hogy némelyik ázsiai vallás tanítása szerint az ember "lelke"
örökké  vándorol  és  időnként  -  nem  folyamatosan,  nem állandóan mintegy
belebújik valakibe, és ismét leél egy életet.

   A  Moody-féle jelenséget kivéve - amelyről hiteles beszámolók vannak -, a
lélekvándorlást  lényegében még nem sikerült bizonyítani, pedig két jelenség
is  mellette  szól.  Az  egyik, az úgynevezett regressziós vagy progressziós
hipnózis,  amikor  a  mély  hipnózisba  vitt személyek "vallanak" előző vagy
jövőbeli életükről. A másik az a ritkán előforduló (és nagyobbrészt akkor is
Ázsiára  korlátozódó) esemény, amikor is gyerekek emlékeznek előző életükre,
és azt tanúk, hatóságok előtt be is bizonyítják.

   A  baj  csak  az,  hogy  a  hivatalos  tudomány képviselői elképzelni sem
képesek, miképpen vihető át információ (mondjuk az emlékkép) a más térben és
időben  létező emberekbe? Teszem azt, ha valaki a XVI. századi Portugáliában
élt,  és  erre  ma  itt  egy  másik ember (hipnózisban) mint a saját egykori
életére  emlékezik  vissza  -  miképpen  lehetséges,  hogy korabeli portugál
nyelven meg is tud szólalni, emlékszik a vidékre, a városra, az utcára, ahol
élt,   emlékszik  egykori  barátaira,  életeseményekre,  hozzátartozóira...?
Hiszen  az  az  ember,  aki annak idején ezeket az információkat élete során
összegyűjtötte,  már rég elporladt, az agyával, idegrendszerével (vagyis: az
emlékezetével)  együtt!  Aztán sok ősön-utódon keresztül eljutunk ide; a XX.
században  megszületett  egy  másik  ember,  kifejlődött,  felnőtt,  itt  él
közöttünk  -  és  a  XVI. századi információk ott vannak az agyában. De hogy
kerültek oda...?

   Mégis  létezik  hát a lélek? Ami fölötte áll a gyarló testnek, vagyis nem
semmisül  meg  azzal  együtt, hanem egy-egy halál és születés között valahol
másutt várakozik?

   De  vigyázat! Ha elfogadjuk a lélek létezését, az még semmit nem old meg.
Itt  ugyanis  nem  elegendő  a puszta létezése. Ha van lélekvándorlás, akkor
kell lenni valamiféle keretnek, szabályozásnak, vagyis rendszernek is, amely
összefogja  ezt  az  eseménysort,  szabályozza  a működését, és így vagy úgy
valamiféle értelmet is ad neki.

   És  még ez sem elég. Cél is kell! Sőt! Elsősorban arra van szükség. Akkor
pedig  már  csak  másodlagosnak  tetszik  az  a  kérdés:  ki  hozta  létre a
rendszert, és miért?

   A hívők számára természetesen a Mindenható. A Fénylény...

   A  tudományos szemlélet szemben áll ezzel, nem fogadja el, és ellenvetése
védhető.  Ha  ugyanis  van  Isten, a tudomány és az ember szerepe végletesen
korlátozódik,  mondhatni  egyetlen  nevetséges  vergődéssé szűkül le mindaz,
amit  mi  a  világ megismerésének hiszünk. Ebbe pedig nem nyugodhatunk bele.
Ettől  függetlenül:  nincs  kizárva,  hogy  "van  valami  odaát". Túl azon a
határon, amelyet a halál jelöl.

                                                               Nemere István

                     (Forrás: Tvr-hét 1996/46-47. szám)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.