Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

                                  ''TÍZ LÉPÉS

   Belépek  az ajtón. Egy rétre nyílik. Szép, zöld rét, tele virággal. Süt a
nap.  Enyhén  fúj  a  szél,  kellemes, tavaszi szél. Csicseregnek a madarak,
zúgnak  a  fák  lombjai,  ahogy  a  szél  fújja őket. Hatalmas fák, nyírfák.
Körbefogják  a  rétet,  mint  valami  nagy,  erős  fal. Azt mondják: - Isten
hozott!  Ne félj! Más nem jöhet be. Csak akit engedünk... - Sétálok a réten.
Mélyeket lélegzek a levegőből, gyönyörködök a virágokban.

   Egy  kis virágért nyúlok, amikor meglátom őt. Egyszerre minden elhallgat,
a madarak nem csicseregnek, a fák nem zúgnak, a szél nem fúj. Egyhelyben áll
a  rét  másik  szélén.  Gyönyörű ruha van rajta. Ezt a ruhát még nem láttam.
Pedig  ez  a  megszokott  ruhája,  csak  most máshogy süti a nap. Fehérlik a
napsütésben.  Szélcsend van, minden hallgat. Szép hosszú haját mégis fújja a
szél.  Mosolyog,  kedvesen,  ahogy szokott. Fölemeli egyik kezét, int felém.
Érzem, hív engem, oda kell mennem.

   Elindulok  felé,  nyugodtan,  sétálva.  Észre sem veszem, hogy gyorsabbra
vettem  a  lépést,  már  majdnem szaladok. Mindjárt ott vagyok. Már alig tíz
lépés.  Ő  csak  mosolyog,  vár  engem.  Egyszer  csak nekimegyek valaminek.
Elvesztem   az  egyensúlyom,  majdnem  hanyatt  esek.  Mégis  sikerül  állva
maradnom. Körülnézek, de nem látok semmit, aminek nekimehettem. Nem értem.

   Az  égen  egyszer  csak egy felhő jelenik meg. Egy pillanatra eltakarja a
napot,  a  távolból  dörgés  hallatszik.  Őrá  nézek.  Ruhája egy pillanatra
elveszti  fehér  fényét.  Még  mindig  mosolyog,  de  már nem azzal a kedves
mosollyal.  Ez  kárörvendő  mosoly.  Nem nagyon, de akkor is kárörvendő. Egy
pillanat  múlva  látszólag  minden  a  régi.  A nap kisüt, Ő megint kedvesen
mosolyog.  Egy-két  madár  csicseregni  kezd, de a csicsergésük nem ugyanaz,
valami  megváltozott... Megint a rét szélén vagyok. Körülnézek. Ő még mindig
a rét másik szélén van, egyik kezét kitartva hív engem.

   Megint  elindulok felé, most nagyobb lendülettel. Majdnem ott vagyok, még
tíz  lépés.  Egyszer  csak  megint  nekimegyek  valaminek.  Sokáig tántorgok
hátrafelé,  aztán  megbotlok egy kőben. Féloldalt ülve érkezek a földre, bal
kezemmel  sikerült tompítanom az esésen. Mikor fölkelek, az ég borult, a nap
nem is látszik.

   Megint  dörgés  hallatszik,  de  most már sokkal közelebbről. Az Ő ruhája
teljesen  elvesztette  fehér fényét, most halványszürke. Az arcán kárörvendő
mosoly.  Egy  darabig  állok  vele  szemben.  Nem értem, mi történt. Egy-két
esőcsepp  esik. Egy széllökés őfelé viszi őket. De őt nem érik el. Megállnak
előtte  egy  vonalban,  majd  egyenesen esnek tovább lefelé. Ekkor egy falat
látok  kirajzolódni.  Láthatatlan  fal,  csak  az  eső  miatt  látom.  Ezt Ő
csinálja?  Ez  szándékos...?  Meglepően gyorsan kiderült az ég, megint süt a
nap, Ő mosolyog, kedvesen, mint azelőtt. Ismét a rét másik szélén vagyok.

   Újra  hallom  a  szél  zúgását, de nem az a zúgás, mint azelőtt, hallom a
madarak  csicsergését,  de már nem ugyanaz a csicsergés, mint azelőtt. Ő ott
áll  a  rét  másik szélén, és egyik kezét kitartva még mindig engem hív. Egy
ideig  állok, gondolkozom. Végül minden erőmet összeszedem és rohanni kezdek
felé.  Rohanás  közben  a  fülembe  zúg a szél. Érzem, ahogy elhagy az erőm,
kezdek  kifulladni.  Ő  még  mindig  hív,  kedvesen, ahogy megszoktam. Egyre
közelebb érek. Még tíz lépés... Röpülök hátrafelé, röptömben hasra fordulok.
Arccal  érkezem  a  földre.  Az  orrom vérezni kezd, a ruhám füves lesz. Nem
tudok  fölkelni. Csak fekszem a földön, tehetetlenül. Nevetésre számítok, az
ő kárörvendő nevetésére. De nem hallok semmit. Csönd van.

   Érzem,  hogy a levegő hűlni kezd. A nap eltűnik, sötét felhők lepik el az
eget.  Dörgés  hallatszik, ezúttal teljesen közelről. Elered az eső. Kiadós,
nyári  zápor. Alattam a föld sárrá változik, a ruhám sáros lesz. Egy darabig
így  fekszem,  mozdulatlanul.  Összegyűjtök egy kis erőt, fölülök. Látom Őt.
Áll  tőlem  tíz  lépésnyire,  engem néz. Ruhája szürke, szomorú sötétszürke.
Arcán  sajnálat,  szánalom  látszik.  Ő nem ázik az esőben, száraz a ruhája,
haját  fújja  a szél. Távolodni kezd. Én nem mozdulok, Ő sem tesz egy lépést
sem, mégis távolodik. Eltűnik a fák között.

   Ülök  az  esőben.  Csak  esik  és  esik.  Erőt gyűjtök. Erőt felállni, és
elmenni.  Felállok,  és  elindulok.  A  cipőm slattyog a sárban, az ingemről
csurog  a  víz,  fázok.  Ahogy  közeledek az ajtó felé, az eső kezd elállni.
Odaérek  az  ajtóba.  Visszanézek  a  rétre.  A felhők oszlani kezdenek. Már
majdnem  süt a nap. Arcomat megcsapja a kellemes, eső utáni szellő, benne az
egész rét minden illatával, a fű, a fák, a föld. Egy utolsó, mélyet lélegzek
belőle, majd becsukom magam mögött az ajtót.

                                                       Kocsis József (Yoshi)
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.