''JÓTETT
Lyndon látta anyja arcán az utálatot, amikor Briss elment a ház előtt.
- Miért haragszol rá? - kérdezte az anyját. Az asszony lenézett a fiára.
Még csak tizenegy éves, de már milyen okos. Rendes, jó gyerek Lyndon, az
iskolában is dicsérik.
- Briss egy gazember, kisfiam. Elszedte anyám pénzét, aztán otthagyta őt,
amikor halálos beteg lett. Nagy lábon él és nem akar emlékezni a múltra.
Pert indítottam ellene az anyám hagyatékáért, de ki tudja, mikor ér véget?
Addigra Briss elkölti a pénzt vagy külföldre viszi.
- És ha meghalna, akkor a miénk lenne a pénze?
- Igen, ha a bíróság így ítéli helyesnek - az anyja olykor el is
felejtette, hogy Lyndon még gyerek. Olyan komoly már, mindenről lehet vele
beszélgetni. De most témát váltott: - És miről beszéltetek ma az iskolában?
- A jótettekről. Hogy jótett helyébe jót várj és hogy mindennap hajtsunk
végre valami jótettet - Lyndon csak intett és kiszaladt a lakásból.
Útközben felkapta az egyik labdáját. Szerette a labdákat és tudott bánni
velük.
Tudta, merre ment Briss. A pasas nagy sportembernek hiszi magát, pedig
még úszni sem tud. Ezt Lyndon hallgatta ki egyszer a folyóparton. Brisst
sokan ismerték, de senki sem szerette. A férfi minden délután kocogni megy,
néha a parkba fut is egy kicsit. Aztán átmegy a patak gátján. Nem a
távolabbi hídon, hanem erre rövidít. Az egyik oldalon a lábánál folyik az
erős sodrású víz, a másikon van vagy tízméteres mélység, és a betonra zuhanó
víz fehérhabosan felcsap. Briss azzal dicsekedett egyszer, hogy csodálatos
egyensúlyérzéke van. A kis gáton féltenyérnyi betonpillérek fésülik az
áramló vizet. Ő pedig gyorsan végigmegy rajtuk. Minden délután, amikor
visszafelé jön a kocogásból.
Ősz volt, elég hűvös is, hát Lyndon senkit sem talált a parkban. Zúgott a
kis vízesés. A kisfiú a labdát pattogtatta, mígnem meglátta a túlsó parton
Brisst közeledni. A férfi vörös melegítőben, lassan futott a gát felé.
Lyndon körülnézett. Sehol senki. A bokrok különben is eléggé takarják a
gátat... Hát arra sétált, beguggolt a lombok közé. Briss léptei elhalkultak.
Lyndon felegyenesedett, emelte a lábát...
Briss háttal neki éppen a kis betoncölöpökön egyensúlyozott. Igyekezett
nem nézni jobbra, ahol a víz a mélybe zúdult. A gyerek megvetette a lábát,
dobásra emelte a labdát, karja meglendült...
Brisst váratlanul érte az ütés. Azonnal elvesztette az egyensúlyát.
Ordítani sem tudott. Ha üvöltött is, a hangját elnyelte a lezúduló víz
döreje. Lyndon még állt, nézte, ahogyan a vörös melegítő még kétszer
felbukkant, aztán a víz maga alá gyűrte és eltűnt. A labdának is nyoma
veszett, de ez nem izgatta a gyereket, otthon van még néhány.
Hazafutott. Anyja a szerény kis konyhában éppen a vacsorát melegítette.
- Mit csináltál? - kérdezte.
Lyndon nem nézett rá:
- Á, semmit. Csak a mai jótettet hajtottam végre, mama.
Nemere István