''ÁRTATLAN SZEMPÁR
Az öregasszony csodálatos kék szeme maga volt az égbolt. És olyan
ártatlan is, akár a mennyei kékség. Silver felügyelő kis híján lesütötte a
szemét, amikor a tekintetük találkozott. Pedig őt aztán nehéz lett volna
félősnek vagy pláne szégyenlősnek nevezni.
- Asszonyom, a tények makacs dolgok. A "Naplemente" öregek otthona
igazgatóját Mr. Freemant ma reggel holtan találták a hátsó kapunál. Egy
robbanótöltet ölte meg, amit postán küldtek neki.
- Ezt már tudom - bólogatott kis fejével szaporán Mrs. Higgins. A bőre
májfoltos, aszott. Hiába, nyolcvankét év nem kis idő. Az egyik legöregebb
lakója a "Naplementének", tudta a rendőrfelügyelő. Nézte a hófehér frizurát,
amelyben a szemlélő valamiféle rendet is felfedezett.
- Hallottam, hogy ön tegnap kiment a városba. Taxit hívott és volt önnél
egy kisebb csomag is.
- Kenyeret vittem egy dobozban a hattyúknak. Tudja, felügyelő úr, a
városi parkban, a tavon úszkálnak és mind olyan szép fehérek!
- Tudom, asszonyom. Biztos, hogy kenyér volt abban a dobozban? Nem egy
csomag, amit feladott a postán?
Mrs. Higgins kék szeme ismét a férfira meredt. Silver nyelt egyet. A
fenébe is, csak ne nézne így! Zavartan folytatta:
- A városban jó ideje suttogták, hogy Mr. Freeman rosszul bánt az
öregekkel. Nem adta át a zsebpénzüket, különféle büntetéseket talált ki
számukra, fegyelmezte is őket, hogy úgy mondjam, kegyetlenül.
- Éheztünk is - jegyezte meg Mrs. Higgins komoran és arcán átsuhant egy
fekete felhő. A bosszú...? Silver feszülten figyelt. De az öregasszony arca
ismét kisimult és már mosolygott.
- Igen, khm... Most, hogy meghalt, és már nem kell tőle félniük, az
öregek egyre szörnyűbb dolgokat mesélnek Mr. Freeman viselkedéséről. Úgy
tűnik, az igazgató maga volt a borzalom, aki valóságos haláltábort rendezett
be az otthonban. Önöknek nincsenek hozzátartozóik, családjuk, hát azt tette
önökkel, amit akart...
- Most már nem fogja tenni - jegyezte meg halkan az öregasszony.
Silver nagyot sóhajtott:
- Asszonyom, Mr. Freemannel egy ügyes kis szerkezet végzett, alig
félkilós régimódi bomba. Ilyent a mai terroristák már nem használnak, azt
mondta a szakértő. És ön ugyebár... hogy is mondjam csak... Negyven évvel
ezelőtt hivatásos katona volt, méghozzá robbantási szakértő a gyarmati
hadseregben, ugyebár...
Msr. Higgins szeme elkerekedett:
- Ugye, nem arra céloz, felügyelő úr, hogy én tettem? Gondolja csak el,
uram: nyolcvankét éves vagyok. Járni is alig tudok. Kezet emeltem volna
valakire?
Nézték egymást. Silver tudta, amit tudott. És látta: az asszony is tudja,
hogy ő tudja. A felügyelő agyában sebesen peregtek a gondolatok. Mrs.
Higginst soha senki nem fogja elítélni, az biztos. Nincs az az esküdtszék,
amely ellent tudna állni ezeknek a kék szemeknek. Nyelt egyet ismét, szólt
valamit arról, hogy "nem csak kézemeléssel lehet eltenni valakit láb alól".
De amikor ismét csak az asszony szemét látta, zavartan felállt:
- Ugyan már, asszonyom! Hová gondol, Mrs. Higgins? Az igazgató úr, hogy
úgy mondjam, voltaképpen rászolgált tragikus sorsára.
- Ebben egyetértünk - bólogatott újra szaporán az asszony, aztán a kezét
nyújtotta Silvernek:
- Elsétálna velem a kertbe, kedves felügyelő úr? Megmutatom a kedvenc
virágaimat. Önnek is biztosan nagyon fognak tetszeni - és a csodálatos kék
szempár mintha kicsit diadalmasan, cinkosan csillant volna a felügyelőre.
Nemere István