''AZ ÉLET ÉRTELME
Na most aztán elég nagy fába vágtam a fejszémet. Ám mielőtt nekikezdenénk
az élet értelmének kutatásához, talán tisztázni kellene azt, hogy mi is az
élet. Sánta Csaba barátommal - ezt ő már közben publikálta is az Y-akták
magazin oldalain - egyszer azon elmélkedtünk, hogy mi is az élet, s mit
nevezhetünk élőnek. Rövid eszmecsere után arra a következtetésre jutottunk,
hogy a tűz is él, hiszen megfelel minden feltételnek, amit általánosan
kimondhatunk az élőlényekről. Lehet, hogy ez nem tudatos, s azt sem
állítjuk, hogy a tűz intelligens, de él; már ha ez egyáltalán életnek
nevezhető. Hiszen ha nem rendelkezik tudattal, akkor tulajdonképpen csak
"ösztönösen" cselekszik.
Ez pedig nem jelent többet egy teljesen normális gépnél, hiszen az is
csak parancsokat hajt végre, vagy mondjuk mesterséges intelligenciával is
rendelkezik, s ennek segítségével egy adott szituációban kellően cselekszik.
Ezek szerint kimondhatjuk, hogy ami rendelkezik intelligenciával, még nem
feltétlenül él. Az élet maga ugyanis nem ez, hanem a tudat. Tehát az élet az
öntudat kialakulásával kezdődik meg, s létrehoz egy éntudatot. Ami ezzel nem
rendelkezik, az nem több egy gépnél, legyen az elektronikus, organikus, vagy
bármilyen más eredetű. Ám kérdéses az, hogy a tudat csakis az agy
bonyolultságából ered-e, vagy máshonnan származik. És itt jön a képbe a
kérdés: van-e az életnek értelme, s ha van, akkor mi? Ha az agy hozza létre
az öntudatot, akkor bizonyára nincsen az életnek értelme az egyén
szempontjából. Hiszen halála pillanatában megsemmisül, s vele együtt minden
addig szerzett tapasztalata, s emléke. Bár élete során kihatással van a
világ alakulására, s befolyásolja az embereket, akik még halála után is élni
fognak, ám mit ér mindez, ha ezek az emberek is meghalnak egyszer.
Nyomtalanul eltűnik egy élet, s nem marad utánna semmi. Így tehát nem
lenne értelme a létnek, hiszen minden amit halálunk pillanatáig csináltunk,
megsemmisülne egy másodperc töredéke alatt számunkra, s a hátramaradó
emberek is gyorsan elfelednének bennünket a saját életükkel törődve. Ám mi
van akkor, ha a tudat nem csak biológiai eredetű, s mint olyan, nem képes a
halálra? Itt arra gondolok, hogy létezik valamilyenféle lélek, s a tudat nem
függ az emberi agytól. Ennek bizonyítására talán a halálközeli-, és
testenkívüli élmények hozhatók fel, ám ha belegondolunk, itt is van egy
csekély hiba. Mégpedig az, hogy ezeknél a jelenségeknél az agy egy számunkra
eddig ismeretlen holografikus képessége nyilvánul meg, szintén lehetséges.
Ám mi lenne akkor, ha ez tényleg így lenne, ha a tudat halhatatlan lenne?
Mert nagy esélye van. Bár nem tudjuk egyértelműen bebizonyítani, hogy így
van, ám azt se, hogy a tudat csupán organikus eredettel bír, s nem pedig egy
általunk léleknek nevezett valami.
Ha ténylegesen halhatatlanok lennénk, akkor pedig az a kérdés adódik,
hogy milyen formában. A legkézenfekvőbbnek a reinkarnáció elmélete tűnik.
Vagyis, hogy az ember állandóan újjászületik. Az információk, tapasztalatok,
emlékek ekkor azonban nem törlődnek tudatunkból, csak gondosan el vannak
különítve. Ennek ellenére regressziós hipnózis segítségével előző életeink
történései újra felidézhetők. Ám ekkor még mindig nem világos, hogy mi az
élet értelme, hacsak nem az információszerzés, s ezzel saját tudásunk
növelése. Ez az egyetlen ugyanis, ami a halál után megmarad(?). A földi
javak elvesznek, de a tudás marad, s egyre csak gyarapszik... Ám ebben még
nem lehetünk biztosak, s talán soha nem is derül fény arra, mi is történik
velünk a halál pillanatában, s utána. A kétely örökké megmarad. És a tudatos
lények mindig valamiféle szorongással fognak gondolni a halálra, hiszen
tartanak az ismeretlentől. Ezek szerint kimondhatjuk: AZ ÉL, AMI FÉL A
HALÁLTÓL.
Hogy mi is az élet értelme? Ezt nem igazán lehet tudni. Ennek ellenére
nem árt megpróbálni választ keresni az előbbi kérdésre. Nemrégiben éppen
erről a témáról beszélgettünk Béni Ritával, és arra az ideiglenes
következtetésre jutottunk, hogy nincsen értelme. Illetve csak jutottam. Rita
ugyanis úgy gondolta, hogy valamilyen értelmének csak kell lennie, különben
minden csak fölöslegesen történne. Nos, ebben van valami... Érdemes
átgondolni a dolgot.
Ha ténylegesen nem lenne semmi értelme, akkor miért léteznénk mi, emberek
egyáltalán? Az összes tevékenységünk teljesen fölösleges lenne. Hiszen ha
belegondolunk, bármit is tehetünk az életünkben, a végkifejlet mindig
ugyanaz marad: a halál. Ha pedig meghalunk, akkor minden addig szerzett
tapasztalatunk, emlékünk megszűnik létezni. S ezáltal mi is megsemmisülünk,
hiszen az ember ennek a kettőnek az összessége. Legalábbis a nem fizikai
része. Vagy talán mégsem? Léteznek olyan emberek is, akik valamilyen baleset
folyamán elvesztik emlékeiket. Ettől azonban még nem halnak meg. Ez talán
azzal magyarázható, hogy a lélek nem személyiségfüggő. Nem az, mivel az
fejlődése során teljesen más világszemléletet vesz fel, s teljesen más
személyiséggel fog rendelkezni húszévesen, mint öt-, vagy hatvanévesen.
Talán maga a halál sem a teljes megsemmisülést jelenti, hanem csak egy
másik létsíkra kerülést. Lehet, hogy akkor ismét új személyiségre teszünk
szert, ám azok még akkor is mi vagyunk, csak egy változáson megyünk
keresztül. Ezt a teóriát támasztják alá a halálközeli élmények átélői. Ők
azok az emberek, akiket sikerült a klinikai halál állapotából visszahozni.
Ők általában ugyanazt észlelik: egy sötét alagúton kell végigmenniük,
melynek végén ott egy kis fénypont. Ebbe belépve régen elhunyt barátaikkal,
s rokonaikkal találkoznak. Ilyenkor szokták őket visszahozni az orvosok az
életbe. Ezek után általában teljesen új személyiséget vesznek fel, de még
csak azt sem lehet állítani, hogy a sokk miatt, mivel az élményt kellemesnek
tartják. Nos, ezek szerint az élet értelme az egyre magasabb létszintre való
kerülés lenne. Ám egyáltalán nem biztos, hogy valójában a fentiekben leírtak
történnek velünk halálunk után.
Egy szintén megfontolandó lehetőség a reinkarnáció, vagyis az
újjászületés elmélete. Ezek szerint az ember halála után ismét visszakerül a
Földre. Ám ez esetben szintén egy nagy kérdőjel előtt állunk. Újjászületni
ugyanis újjászületünk, ám emlékeink törlődnek. Legalábbis egy bizonyos idő
múlva. A kisgyerekek még intenzíven emlékeznek előző életük eseményeire, ám
az idő múltával ezek teljesen eltűnnek agyukból. De most nem is ez a lényeg,
hanem az, hogy jelen esetben kezdődik megint minden előről a születésünk
pillanatában. S ennek nincs sok értelme... Nincs ugyanis a dologban
folyamatosság. Minden csak ciklikusan ismétlődik. Ha emlékeink megmaradnának
előző életeinkből, akkor azt lehetne mondani, hogy az élet értelme az
információszerzés, és -halmozás. Így azonban nem tudjuk megválaszolni a cikk
elején felvetett kérdést. Legalábbis nem igennel.
Nézzük tovább a lehetőségek sorát. Eddig még azt a szituációt nem
vizsgáltuk, ha az ember a halállal megszűnik létezni. Ekkor egyértelműen
kimondhatnánk, hogy az életnek nincsen értelme, mivel minden addigi
cselekedetünk hiábavaló volt, s úgyis feledésbe merül. De még ha nem is
merül feledésbe, mert valaki mondjuk egy híres fizikus volt, akkor is; mit
ér vele a halott? Neki aztán teljesen mindegy, ha úgysem észlel már semmit.
Márpedig a három lehetőség közül ez tűnik a legvalószínűbbnek. Ám ne zárjuk
le itt a témát, hanem gondolkodjunk tovább.
Az eddigi vizsgálódásunk középpontjában a halál állt. Mi van akkor, ha a
titok nyitja itt keresendő, mi van akkor, ha nem jól közelítettük meg a
témát. Mindhárom esetben ugyanis abból indultunk ki, hogy szükségszerűen meg
kell halnunk. Lehet, hogy ez volt a hiba. Hiszen a géntechnológia már elért
napjainkban egy olyan szintet, hogy az öregedésért, s magáért a halálért
felelős géneket ki tudjuk iktatni. Gondoljunk csak bele: mindent azért
cselekszünk, hogy az ellenkezőjét megakadályozzuk: eszünk, hogy ne legyünk
éhesek, mosakszunk, hogy ne legyünk piszkosak. Akkor miért lenne ez az
élettel máshogy? Az előző képlet szerint tehát AZÉRT ÉLÜNK, HOGY NE HALJUNK
MEG!
Fillér Ferenc/TFM