Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                    ÜNNEP

   Hosszú,  komor utca volt. Szürke, sárga házak szegélyezték, mint megannyi
megvénült,  elszegényedett  herceg,  aki  hajdani  dicsősége roncsai között,
emlékeiből  merítve  erőt,  tengeti  az  életét.  Száz éves házak és egészen
friss,  új  aszfalt  és a szélben himbálódzó, nyikorgó utcalámpák és parkoló
kocsik  és  két  srác  az  egyik  sarkon.  Nagy,  krómozott  motorokon  ülve
beszélgetnek  és néha, unott, beidegződött mozdulattal húznak egyet a gázon,
hogy a bömbölő motorok még hangosabban énekeljenek.

   Sötét   és   világos   ablakok,   bezárt  üzletek,  lelakatolt  redőnyök,
elrozsdállt  utcatáblák  és  házszámok,  barátságtalan közlekedési táblák és
hideg. És léptek koppanásai.

   A fiú hazafelé tartott, hazafelé.

   Ma ünnep van!

   Ünnep - koppant benne a szó, mint a mély kútba hajított kavics, ha leér a
kiszáradt  fenékre. Kiszáradt már ő is, mint a gyámoltalan kóró a sztyeppén,
ősszel,  az  újraéledés  reménye nélkül. Keserűen vigyorgott maga elé, ahogy
vásott  dzsekijén  átfújt  a szél. Borzongott és mégsem fázott. Távol érezte
magától  a  valóságot, kívülről látta magát, mintha filmet nézne, amiben ő a
főszereplő.

   Előredőlve  ment,  húzta  a  vállát a jókora táska szíja, de nem állt meg
pihenni, nem tette le terhét.

   - Már  csak  pár  száz méter - bíztatta magát s ugyanakkor átkozódott  is
gyengesége,   kimerültsége  miatt.  Nem  voltak  könnyűek  az  utóbbi  évek,
kamaszként  szökött  meg  otthonról,  csak  úgy,  vaktában,  bele a világba.
csavargott,  dolgozott,  néha  lopott  is,  ment  egyik  helyről  a másikra,
öntudatlanul is keresve valamit. Jól emlékezett arra a több, mint négy évvel
ezelőtti  napra,  mikor  összeakadt  azzal  az  emberrel. Együtt maradtak. Ő
tanulni, a másik meg tanítani vágyott.

   Sosem  volt  szorgalmas  diák,  de  ezúttal  erőt  vett magán és sikerült
elérnie  célját.  Túltett  a  mesterén. kezébe kaparintotta a vágyva vágyott
kulcsot   és   nekiláthatott  volna  valóra  váltani  álmait,  de  az  álmok
elszálltak,  vagy  nevetségessé  váltak. Már semmit sem jelentettek számára.
Mikor  erre ráébredt, értette meg mesterét, aki egy gyerek nemtörődömségével
rótta az utakat, könnyedén elszórva, mire mások csak áhítoztak.

   Hatalmat  akart, pénzt, hírnevet s mindezekért csak a kezét kellett volna
kinyújtania, de nem tette. Akárcsak a mestere.

   - Menj - mondta ő, azon a napon, mikor elváltak - már tudsz annyit,  mint
én,  talán  többet  is. Nincs mit tanulnod és nincs miért tanulnod. Eljött a
játékok ideje. Akarsz játszani?

   A  fiú  válaszul  a  fejét rázta. Ismerte már a játékok értelmetlenségét.
Utolérte  az  örök átok. Már minden kérdésre tudott felelni, csak egyre nem.
Mi  végre  lett  azzá, ami? Nem törte a fejét a válaszon, tudta, hiábavalóan
tenné.  Elfogadta  önmagát,  de  nem szabadult meg önmagától. Nem törte szét
teste  bilincseit,  hogy  elinduljon  egy új lét felé. Korainak találta még.
Hisz  jött  az  ünnep  és  összegyűlt  a családja és ő ajándékot akart vinni
nekik, sosem látott, drága, földöntúli ajándékot.

   Önkéntelenül  is  végigsimított  a  táskáján.  Itt  van.  Nem volt könnyű
megszereznie,  de  már régen elfelejtette, mint jelent ez a szó: lehetetlen.
Ismerte  a  helyet, hol találhatja meg - hosszú, nehéz út volt -, ismerte az
árát - hosszú, nehéz harc volt. És megszerezte.

   Az  órájára  nézett.  Nem  sokára  vacsorához ülnek. Minden évben, ezen a
napon,  ugyanabban  az  időben ülnek le a terített asztal mellé. Már tíz éve
nem  járt  otthon,  de tudta, nem változott semmi, a régi szokást még mindig
tartják.  Az apja, az anyja és a nővére. Aki még - minden bizonnyal - otthon
él,  a  szülői  házban,  s  nem  ment  férjhez. Nem mehetett. Egyszerűen nem
olyannak  született.  Neki  otthon  kellett  maradnia  a  mindörökkön-örökké
változatlan  családi  fészekben,  ahol  a  világ egyetlen helyes értékrendje
uralja az életet.

   A  porcelán étkészlet, a kifényesített, ezüst evőeszközök és a gyertya az
asztal   közepén.  Gyermekkorában  gyűlölte  ezeket  a  vacsorákat,  ünneplő
ruhában.   Vigyáznia  kellett,  nehogy  leegye  magát,  ne  csörömpöljön  az
evőeszközzel, ne szürcsöljön, ne legyen mohó, ne legyen közönséges.

   És  ő  ügyetlen  volt.  Leette  magát  és leverte a meisseni porcelánt és
csörömpölt  és  szürcsölt  és  mert  az egész napi böjttől korgott a gyomra,
mohón  és  közönségesen  falt.  És  jött  a  büntetés.  Nem bonthatta fel az
aranypapírba  csomagolt  dobozt,  nem nézhette meg az ajándékát, csak másnap
reggel.

   Ő nem lesz ilyen kegyetlen. Újra végigsimított a táskáján.

   Az  öreg  ház,  mint  dölyfös  fenség  trónolt a kopár kertben. A kerítés
cirádái és a kapu faragása a múltat juttatták eszébe, mikor még itt élt s el
sem  képzelhette,  hogy  máshol,  máshogyan  is  élhetne,  mert  nővére  - a
könyörtelen  agyturkász  - látta, kileste minden gondolatát és sietett róluk
beszámolni  szüleiknek.  És  akkor  jöttek  megint  a büntetések, a pofonok.
Nővére   élvezte,  hogy  uralkodhat  az  öccsén,  hogy  kigúnyolhatja,  hogy
beárulhatja  és élvezte, ha verték a kisebbik gyereket. Nevetett, ha az sírt
és  az atyai, vagy éppen anyai ütlegeket megtoldotta néhány - nevelő célzatú
-  nővéri  pofonnal.  És  a szülei mindezt tűrték, még jó szemmel is nézték,
mert "mielőbb embert kell faragnia a fiúból".

   Megállt  a  kapu  előtt  és  felnézett  az  égre.  felhők  takarták  el a
csillagokat, felhők, akár az ő agyát. Sűrű, átlátszatlan felhőtakaró. Amióta
végigment  a  Hét  Ágon és eljutott az Úr Házába, már nem félt. Szánalmasnak
látta  nővére képességeit, olyan szánalmasnak, mint a Hatalom szolgáit, akik
holnap majd a nyomába erednek.

   Elért  a  csúcsra,  ahonnan  nem  vezetett  tovább  út ezen a világon, de
mielőtt  itt  befejezi, átadja ajándékát, az igazit, a szívből jövőt s aztán
keres egy fiút - vagy lányt -, akit megtaníthat mindarra, amit tud.

   Becsöngetett.

   - Ki  zavarog  itt,  ilyenkor  -  halotta  szinte azonnal  apja hangját a
tornácról.

   - Én.

   - Na,  mi az? A tékozló fiú hazatért? - ez a nővére hideg, gúnyos  hangja
volt.

   Az  apja  jött  ki  a  kapuhoz.  Sötét  öltönyben, vakítóan fehér ingben,
nyakkendővel. A régi nóta az ünnepről és, hogy meg kell adni a tisztességet.
ha habozott is valaha, már biztos volt a dolgában.

   A  kapu  kinyílt előtte, s felnézett a szálas, egyenes tartású alakra. Ha
nem  görnyedne a súly alatt, akkor is, legfeljebb, a válláig érhetne. Már ez
sem  zavarta,  nem  úgy,  mint  rég,  mikor  zokogott,  ha  az  apja csökött
vakarcsnak nevezte.

   - Egy megfáradt vándor kér vacsorát és szállást ma éjszakára - mondta.

   - Sajnálom - felelte az apja. - Neked már nincs helyed itt.

   - És a megbocsátás erénye? - adott még egy lehetőséget a fiú.

   - Tehetetlen  vénségek  fecsegnek csak erről, akik már semmire  sem jók -
húzta ki magát az apja.

   - Köszönöm - hajolt meg a fiú. - Gazdagabb lettem.

   Nem  kapott  választ.  A  kapu  csattanva  záródott be előtte és a magas,
egyenes  alak  határozott  léptekkel  tért vissza a házba. Mosolyogva nézett
utána.

   - Eltakarodj innen, amíg szépen van dolgod - süvítette felé a nővére és ő
megérezte  agyán  azokat  az  undorítóan  tapogatódzó  csápokat, amiktől úgy
rettegett  gyermekkorában,  amik annyi kínt okoztak. Nem férhettek hozzá, de
nem állhatta meg, hogy ne adjon egy kis leckét. Egy suhintás volt csupán, de
érezte,  hogy  a  célba  vett  agy  görcsbe  rándul. Artikulálatlan sikoltás
hallatszott  a tornác felől. Fájdalom, félelem és határtalan meglepődés volt
ebben  a  sikolyban,  és  hallotta  a  másik  sikolyt  is, a megperzselt agy
fájdalomkiáltását. Elvigyorodott, de ez a grimasz inkább farkas vicsorgására
emlékeztetett, nem pedig mosolyra.

   Apja  puskával  a  kezében perdült ki a házból. Anyja követte, ő kapta el
összerogyni  készülő  nővérét.  A  középkorú férfi előreszegezett fegyverrel
kémlelte  a sötétet, mely fiát rejtette. Sütött róla, hogy nem habozna lőni,
ha  meglátná  a célt. Hideg, kegyetlen düh sugárzott belőle, az igaza biztos
tudatában  lévő  ember  dühe,  kirobbanásra  készen, hogy elsöpörje azt, aki
megpróbálja megszentségteleníteni az ő világát.

   A  fiú  egy  pillanatig  szánakozva  nézte,  aztán  továbbosont a kerítés
mentén,  míg  a  sövény  el  nem takarta előle a házat s őt a tornácon állok
elől.  Nem  bízott a felhőkben, hogy megmaradnak a Hold előtt és nem vágyott
egy felesleges golyóra a bordái közé.

   Megállt,  végignézett  az  utcán.  Sehol  egy  járókelő, ma este mindenki
otthon  ünnepel.  A  közeli  lámpának  kiégett  az izzója, tehát még egy, az
ablakon  át  az  utcára  vetett  kósza  pillantás sem fedheti fel véletlenül
hollétét.

   Letette  táskáját  a  földre,  sorra kinyitotta a kapcsokat és elővette a
lényt.  Akkora lehetett, mint egy nagyobb fajta macska, de nem olyan karcsú,
hajlékony.  Súlyos,  tömör  teste,  idegenszerű  és  látszólag értelmetlenül
csavarodó  végtagjai visszataszítóak lehettek volna egy olyan ember számára,
aki nem ismerte fajtáját. De a fiúnak nem ez volt az első myboggja.

   Lágy, gyengéd mozdulatokkal simogatta a hideg, síkos testet és belenézett
a lény foszforeszkáló szemébe. A szemek egy pillanatra kihunytak, hogy aztán
új,  vad  tűzzel lángolhassanak föl. A mybogg csaknem emberi értelemmel bíró
agya  vette  a parakommunikációs csatornákon érkező adást, gazdája parancsát
és készen állt a teljesítésére. Hiszen gazdája nem kért tőle mást, mint azt,
amiért  született,  amiért  élt,  amihez  értett.  Ha  nem némának születik,
nyüszített volna a türelmetlenségtől.

   A fiú megérezte ezt. Átdobta a lényt a kerítésen, be a szülei kertjébe, a
kertbe, ahol annyit játszott gyerekként, ahol oly sokszor megpróbált elbújni
a büntetések elől.

   - Menj, és tedd a dolgod - súgta a mybogg után. - Azután szabad vagy...

   Felkapta  immár üres táskáját, a vállára kanyarította és elindult. Tovább
a   hosszú,   komor   utcán,   sietős   léptekkel.   Nem  akarta  hallani  a
halálsikolyokat.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező