Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               AZ UTOLSÓ METRÓ

   Odakint  sötét  volt,  hideg  és  esett  a  hó,  de lent a metróállomáson
kellemesen  bizsergett  a  meleg  és világítottak a lámpák, barátságos tompa
fénnyel  csillogott  a  fémlambéria  és  a  kék  műanyag  székek hívogatóan,
várakozva álltak.

   A  lány  sajgó  bokákkal  tipegett  lefelé a lépcsőn. Egyedül. Már megint
egyedül.  Ma  ismét  engedett a barátnői rábeszélésnek és elment a lányokkal
táncolni.

   - Rengeteg  fiú  lesz  ott! Ez a város legjobb klubja! Ne légy már  olyan
savanyú!  Nem  normális  dolog,  hogy nem jársz senkivel. Biztos össze tudsz
szedni  valami  srácot!  Csak úgy hemzsegnek ott! Dobd be magad! Mi vagy te,
apáca?!

   És  ő  bedobta magát. Csizmáján tizenkét centi magas sarok, egy kölcsönbe
kapott  miniszoknya  és  selyemblúz,  csicsásan  övvel  annyira összehúzva a
derekán,  hogy  alig  kapott  levegőt  és smink bőségesen és a legdivatosabb
fazonú bizsuk egytől-egyig kölcsöndarab.

   Ment a lányokkal.

   Már  a  ruhatárban  elkezdték  zavarni  a mustráló tekintetek, kiállítási
darabnak  érezte  magát  és  eladásra  kínált tehénnek. Bent, a félhomályban
megkönnyebbült  kissé,  mert nem érezte magán folyton a fürkésző szemeket, a
villogó  színes fényeket és a pezsgő földobta. Két pohárral ivott csak, mert
nem  szokott  hozzá.  És  várt. Várta, hogy odajöjjön valaki az asztalukhoz,
hogy felkérjék, elvigyék táncolni és jöttek is szép számmal. De nem hozzá. A
barátnőit  vitték  el sorra és akadt közülük, aki vissza sem jött, aki pedig
visszatért,  az  a fiút is hozta magával. Ez volt a legrosszabb. Látta, hogy
méregetik  a  társaságukhoz  csapódott  fiúk és iszonyatosan rondának érezte
magát,  hüllőnek,  békának  és a legfőképpen feleslegesnek. Ez volt az egyik
ok,  amiért  viszonylag  korán eljött, a másik: nem akart taxival hazamenni,
ismerte  már  a  szombati taxisofőröket, előszeretettel ajánlgatták magányos
nőutasaiknak,  hogy természetben rendezze a számlát. Akadt olyan is, amelyik
még erőszakoskodni is próbált, alig tudott kiugrani a kocsiból és elrohanni.
Most,  ezeken  a sarkokon billegve biztosan nem sikerülne. Még járni is alig
tud  ebben  a csizmában, már bánta, hogy hagyta, hogy Eve rávegye; ezt vegye
meg.

   El se köszönt a többiektől, úgy jött el, mert szégyellte magát és mert el
akarta érni az utolsó metrót. Szinte lopva kérte ki a kabátját a ruhatárból.

   A ruhatároslány csodálkozott.

   - Már elmész? Még csak most kezdődik a buli!

   Motyogott  valami válaszfélét, amit persze nem lehetett érteni, de nem is
akarta, hogy értsék. Csak arra vágyott: ma este már hagyják békén! Felejtsék
el,  hogy elmegy, észre se vegyék. Haza akart menni, ágyba bújni és alaposan
kibőgni magát.

   - Hogy  lehetek  ilyen  béna  -  hüppögte  bele  az éjszakába és  Betsyre
gondolt.  -  Vagyok olyan csinos, mint ő. A lábam még szebb is. De körülötte
nyüzsögnek a fiúk, engem észre sem vesznek.

   Papírzsebkendővel  óvatosan  felitatta a könnyeit, mielőtt lement volna a
metróba,  nem  vágyott rá, hogy lássák: sírt. Reménykedett, hogy sminkje nem
mázolódott  el  nagyon,  mert  ha  a  kocsiban  még ki is nevetik, az lesz a
csúcspontja ennek a keserves estének.

   Egyedül  állt  a peronon, sehol egyetlen más utas, csak szemközt, a másik
peronon  -  de  jóval  lejjebb  - csoportosultak a takarítók szerszámaikkal.
Szintén  az  utolsó  kocsira  vártak,  hogy  ha  az  is elmegy, elkezdhessék
munkájukat.

   Doris  pislogott  néhányat  feléjük,  mert volt köztük egy jóképű, magas,
színes  bőrű  fiú  nem  néger,  inkább  maláj vagy valami afféle. Nem nagyon
ismerte   az   emberfajtákat,   meg   aztán  itt  a  városban  olyan  furcsa
kereszteződések  jöttek  létre,  hogy  antropológus  legyen  a  talpán,  aki
mindenkit be tud sorolni valahova.

   Tetszett  neki,  de amikor az visszanézett, elfordította a fejét, zavarba
jött,  mintha  tilos  dolgon  kapták  volna  rajta.  Érezte, hogy elpirul és
szeretette volna ha megnyílik alatta a föld, vagy ha a maláj fiú átjön hozzá
és  mond  egy-két  kedves szót, de ehelyett becsörömpölt a szerelvény. Doris
automatikusan  lépett  a  legközelebbi  ajtóhoz  és  be  akart  szállni. Egy
öregemberbe  ütközött  bele.  Felkapta  a  lehajtott  fejet. Az öreg hosszú,
egészen  a  bokájáig  érő kabátot viselt és olyan kerekorrú csizmát, amilyet
Doris  még  sosem  látott.  Hosszú, ősz haja a kabátja gallérjára lógott, az
arcát százezer ránc szabdalta, de kék szeme élénken csillogott. A hóna alatt
vastag, ezüstös veretű bőrbe kötött fóliánst szorongatott.

   - Megkérhetném,  kisasszony,  hogy egy másik kocsiba  szálljon? - mondta,
olyan mély hangon, amely sehogy sem illett apró termetéhez.

   - De miért? Hiszen ez üres! Csak maga utazik benne - támadt fel  Dorisban
a berzenkedés ördöge.

   - Éppen azért - felelte az öreg talányosan.

   Ebben  a  pillanatban  szólalt  meg az "ajtók záródnak" jelzés. Doris nem
tétovázott,  egyszerűen  -  tőle  szokatlan  határozottsággal  félretolta az
öreget  és  belépett  a  kocsiba.  Ha lemarad az utolsó szerelvényről, mehet
taxival...

   Az öreg nem sértődött meg az agresszív fellépéstől, sőt elmosolyodott.

   - Csak aztán meg ne bánja... - mondta és talán még hozzátett valamit,  de
a metró elindult és a robaj elnyomta a hangját.

   Doris  megkönnyebbülten  ült le. Végre pihentetheti a lábát. Az öreg tőle
kissé  jobbra,  a  másik  üléssorba  telepedett le, a továbbiakban ügyet sem
vetve  lányra. Előhúzta hóna alól a fóliánst, kinyitotta és olvasni kezdett.
Doris  vethetett  egy pillantást a nyitott könyvre, még sohasem látott ilyen
betűket,  ilyen  írást,  pedig  sokat  olvasott  - a lányok húzták is eleget
miatta.  "Az rendben, ha az ember lánya átnéz egypár divatlapot, de te! Most
mit  bújsz?  Nagy  francia romantikusok! Az egy kiveszett állatfaj". Nem? Az
ilyesmitől  mindig  zavarba  jött,  próbálta  magyarázni,  miért olvas olyan
könyveket,  amilyeneket ma már szinte senki, de általában a mondókája feléig
sem juthatott el, máris összezavarodott és beléfojtották a szót.

   Túl  gyakran  jövök zavarba - gondolta Doris éppen akkor, mikor megállt a
szerelvény.  Nem  lepődött  meg,  bár  két  állomás között jártak - biztosan
pirosat  jelez  a  szemafor,  vagy a következő állomásról még nem állt ki az
előző metró.

   Akkor  hökkent  meg,  amikor  kinyíltak  az  ajtók  és az alagút éjfekete
sötétségétől  már nem választotta el a barátságosan tükröződő ablaküveg és a
fém ajtószárny. Eddig ilyet még nem látott.

   - Biztos technikai hiba - mondta magának.

   Az  öreg  összecsapta  a  könyvét,  a  papírlapok csattanása úgy hatott a
hírtelen  beállott néma csendben, mint egy ágyúdörrenés. Doris riadtan kapta
oda  a  fejét  és  kezét  egy  pillanatra  a szívéhez szorította. A váratlan
hanghatásoktól mindig megijedt.

   - Wampah!

   Doris  sosem  hallott ehhez hasonló hangot. Kívülről jött, a sötétségből,
az  ismeretlenből.  Mintha  egy  óriási állat próbálna emberi hangon, emberi
nyelvet használva beszélni! Megborzongott.

   Az  öreg a hang hallatára felugrott. Nem riadtan, vagy félve, hanem, mint
aki  várta,  hogy  szólítsák.  A  fóliánst  ismét  a  hóna alá szorította és
határozott léptekkel a legközelebbi nyitott ajtóhoz ment. Doris hátulról nem
láthatta mit csinál, csak annyit, hogy szabad kezével különféle mozdulatokat
végez, abbahagyja és csak áll a sötétbe meredve, rezzenéstelenül.

   Doris  egy  hideg  kígyót  érzett  a  szíve  köré  tekeredni.  Félt, mert
természetellenesnek  tűnt  a  helyzet,  mert  nem értett semmit, mert eszébe
jutott az öreg figyelmeztetése, mert egyedül volt.

   Mégsem hunyta be a szemét, félelmét legyőzte a kíváncsisága.

   Recsegés,  ropogás,  ritmustalan koppanások és léptek zaja szűrődött be a
kocsiba és dobszó, távoli tompa dobszó, bonyolult ritmusú és mégis egyhangú,
mert húsz másodpercenként újra és újra megismétlődött ugyanaz az idegborzoló
ritmus,   mely   úgy   tépte,  cibálta  Doris  megfeszült  idegeit,  akár  a
cérnaszálakat  s  a  lány  torkában  gombóc  nőtt és elkerekedett a szeme és
zihált a tüdeje.

   Az öregember elfordult a sötétségtől.

   - Ne félj - mondta.

   - Honnan veszi hogy félek? - Kérdezte reszkető szájjal.

   - Látom rajtad. És érzem. Félelmed betölti a kocsit és  kocsonyássá teszi
a levegőt.

   - Ki ... kicsoda maga?

   - Wampah. - Felelte az öreg. - És én ide igyekeztem. Ez az én állomásom.

   Doris  a  retiküljével babrált és igyekezett, hogy könnyek ne szökjenek a
szemébe.  Össze  van zárva egy őrülttel! Vagy nem örült? Akkor még rosszabb.
Az előbb őt szólították odakintről.

   - Lehet,  hogy hasbeszélő - ötlött az eszébe váratlanul - és ez az  egész
színjáték arra jó, hogy engem ...

   - Ne félj - ismételte az öreg. - Itt csak Wampahnak van félnivalója.

   A regényekben történhetnek lehetetlen dolgok, de ez most a valóság. Ilyen
nincs, lázadt fel Doris lényének racionális része az irracionális, misztikus
szorongás ellen. A képzeletem játszik csak velem talán álmodok...

   - Időbe  telik  míg  ideérnek.  Addig  várnod  kell,  velem. - mondta  az
öregember.

   - De  a  vezető...  és  a  többi  utas...  Ők  nem  vesznek észre  semmit
mindebből? - Kérdezte Doris mert már várta mikor szólal meg a vészcsengő.

   - Ők  haladnak tovább a következő állomás felé. Számukra ez egy  pillanat
csupán,  olyan  végtelenül kicsi tört része az időnek, hogy nem is észlelik.
Mire  felfoghatnák,  hogy  történik  valami,  már be is fejeződött. Csupán a
tudatalattijukban  marad  meg egy homályos, felidézhetetlen emlék, amit soha
nem tudnak akaratlagosan a felszínre hozni s ha felbukkan magától, nem értik
mit  jelent.  Ezért  nem akartam, hogy egy kocsiba szállj velem, mert így te
itt létezel és nem ott, ahová valójában tartozol.

   - Hogy juthatok oda vissza?

   - Ha elmegyek visszatér a megszokott rend. Visszakerülsz oda, ahova  való
vagy.

   Dorist  nem  nyugtatták  meg az öreg szavai. Mélységet érzett maga körül,
tátongó  mélységet,  mely  készen  áll  arra,  hogy  elnyelje őt. Feneketlen
szakadék  tátongott  a  lábai előtt s ő még belepillantani sem mert, nemhogy
cselekedni.

   - Wampah?  Így  hívnak?  -  kérdezte,  hogy elterelje figyelmét  az egyre
közeledő kinti zörejektől.

   - Most  igen.  Régen  más  nevem volt és nemsokára más nevem lesz.  Nincs
jelentősége. Én, én maradok.

   - Ki  vagy  te?  -  Erőltette  a  beszélgetést,  mert emberi hangot akart
hallani.

   Az öreg fürkésző tekintettel méregette.

   - Miért érdekelne az egy magadfajta lányt? Dolgozni jársz, vagy  tanulsz,
aztán  este  szórakozni mész és szereted, ha a fiúk szépeket mondanak neked.
Ez természetes. Ne légy kíváncsi azokra a dolgokra melyek távol esnek tőled,
akár a csillagok.

   - De  kíváncsi  vagyok!  -  Szakadt  ki Dorisból. Sértette  az öreg röpke
jellemzése.  Ő  aztán  tényleg  nem  olyan  amilyennek lefestették. - Nem az
vagyok,  akinek  hiszel,  csak  egy  szerencsétlen  liba,  akinek  semmi sem
sikerül.

   Nem  értette,  miért  tárulkozik  ki ennyire egy ismeretlen öregembernek,
akivel,  enyhén  szólva,  különös  körülmények  között  találkozott. A lelke
vágyott  rá,  hogy kiöntsék. Nem bizalom szállta meg, vagy rokonszenv, hanem
ellenállhatatlan  közlési  vágy  és  ömlöttek a szavak a szájáról, csak néha
szakította  meg  egy-egy  hüppögés, beszélt a magányról, az egyedüllétről, a
nyáron   is  hideg  várostól,  a  vereségeiről,  a  kudarcairól,  az  átsírt
éjszakákról,  az  emberek  értetlenségéről  és  gúnyáról  a  félelmeiről  és
szorongásairól,  az  ősszel  lehulló  falevelekről  és a szűk utcákon süvítő
szélről,  mely céltalan, akár az élete, s a rettegett halálról a hamis békét
ígérő sírokról.

   Mikor  abbahagyta,  az öreg már ott ült mellette s újabb ráncok mélyültek
az  arcára.  Élénk  szeme  elhomályosult,  tompa  fényűvé  lett,  egy nagyon
vénember szemévé, aki sokat látott már, de van, mitől újra s újra megdöbben.

   - Szívesen  megvásárolnám  tőled,  mindazt,  amid van, de nem  tehetem. -
Mondta.  -  Az  én  időm lassan lejár, elbírok hát mindent, de van, amit nem
tehetek meg. A hatalom jelét viselem homlokomon, de nem élhetek vele.

   Doris önkéntelenül is az öreg homlokát kutatta. Sok-sok ráncot látott, de
jelet  nem.  Óvatosan felemelte a kezét és végigsimított az aszott homlokon.
Száraz,   pergamenszerű   volt   Wampah   bőre,  hiányzott  belőle  az  élet
frissessége,  de  nem  hűlt  ki, mint a holtaké. Éppen ellenkezőleg, tüzelt,
mint a lázas betegé. A lány elkapta a kezét.

   - Nem  fedezted  fel?  -  kérdezte  Wampah.  -  Nekem is sokáig  tartott,
évtizedekig,  pedig  minden  nap  láttam  magam  a  tükörben.  Csak  az arra
rendeltetett szemek láthatják meg és az arra rendeltetett kezek tapinthatják
ki, azok szemei és kezei, akik maguk is a hatalom gyermekei és egyek vele és
osztoznak az Örök Áldásban és az Örök Átokban.

   Doris  szomorúan  mosolyodott el. Ezen is kívülrekedt. Wampah megérezte a
lány  hangulatát  fogta  a  belőle kiáradó hullámokat. Szó nélkül megfogta a
kezét és megszorította. Doris az áramütéshez hasonló rázkódás fogta el, mely
akkor  szűnt meg mikor elengedte kezét. Az öregemberben felhalmozott energia
egy  csekély töredéke járta át testét, felrepítette, aztán gyengéden letette
és  magára  hagyta.  A  lány  döbbenten  nézte  a  halványan mosolygó arcot,
fiatalnak látszott és szépnek, és jónak és igaznak.

   Aztán  közéjük  férkőzött a világ, megszakítva a villámgyorsan megfoganó,
gyökeret  eresztő,  szárba  szökkenő, kibimbódzó és kivirágzó kapcsolatot. A
dobok  már  egészen közelről hallatszottak és a hang, az a hang, közvetlenül
az ajtó előttről szólította az öreget.

   - Wampah!

   - Megyek már! - csattant fel az türelmetlenül. - Mennem kell - fordult  a
lányhoz.

   - Isten  veled - Doris még sosem búcsúzott még így senkitől, de most  azt
súgta neki valami, hogy ezt mondja.

   - Isten veled - bólintott felé még egy utolsót az öreg, aztán az  ajtóhoz
ment  és  kilépett  a  sötétbe. Nem leugrott a mintegy méterrel lejjebb lévő
vágányokhoz,  hanem  kilépett  és  a  sötétség  megtartotta őt, oly biztosan
lépkedett,  mintha  padlón járna. Doris néhány pillanatig még látta a hátát,
majd helyükre siklottak az ajtószárnyak és a szerelvény folytatta utját.

   Doris  kábán,  maga  elé  meredve ült, észre sem véve, hogy újra megáll a
metró  és  emberek  szállnak fel és utaznak tovább együtt, sorra következtek
egymásután az állomások és fel-le szálltak az utasok, de ő csak ült s nézett
maga  elé  egy  titkon töprengett, Wampah titkán, de nem jutott semmire, túl
volt  ez  az  ő  gondolatai  hatóterén, túl az értelmén, csak az érzelmeivel
értett, vagy inkább élt át egy morzsát a történtekből.

   Ha  a  hangosbemondó  nem  riasztja  fel azzal, hogy célállomásának nevét
recsegi  bele  a  fülébe, akkor tovább utazott volna. Imbolyogva állt fel és
enyhén támolyogva hagyta el a kocsit. Egy férfi utánaszólt:

   - Részeg vagy cicám? Majd én kijózanítlak!

   Máskor  ilyen  szavak hallatán pánikba esett, de most tán el sem jutott a
tudatáig,  még mindig az energia-ütés utórezgéseit élte s ez elkülönítette a
világtól, bár a levegő legkisebb rezdülése is megbolygatta pólusai nyugalmát
és  a  leglágyabb  hanghatás  is  harsogó  indulónak  tűnt,  magán  érezte a
környezetét,  mint  egy  ruhát, eggyé vált vele, de mégis, mégis messze volt
tőle.

   - Rosszul vagy? Segíthetek valamit?

   A  fiú  finoman fogta a karját és kutatva nézett az arcába. Magas, jóképű
srác volt, máskor Doris boldogan vette volna a közeledését, de most zavarta.
Le  akarta  rázni  a  fiú  kezét  magáról,  azt  a nagy erős kezet, de ekkor
észrevette a feliratot a fiú dzsekijének jobb vállán.

   Belenézett  a  szemébe. Ártatlan, tiszta, kék szempár nézett vissza le rá
valahonnan  a  magasból,  neki  fel kellett emelnie a fejét, hogy a szorosan
mellette álló arcába nézhessen. Jóindulatú, kissé félszeg mosoly ült azon az
arcon és segítőkészség és gyermeki naivitás, hogy vele nem történhet rossz.

   Doris erre elnevette magát.

   - Kicsit megszédültem. Hazakísérnél.

   A fiú beleegyezőleg bólintott.

   - Majd foglak, hogy el ne ess - mondta komolyan.

   Kéz a kézben egymás mellett lépkedtek a mozgólépcső felé.

   - Te, - kérdezte hirtelen Doris - mit jelent a felirat?

   És ujjával végigsimított a dzseki hímzett címkéjén. Hat betű volt csupán.
WAMPAH.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező