Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                 A SZÉNÉGETŐ

   Sosem  próbáltam  megszámolni,  hány  lakás  lehet egy toronyházban, hány
ember  élhet  benne  -  bizonyára kisebb falunyi - hány ablaka, hány erkélye
van, nem mértem az időt, milyen gyorsan ér fel a lift a legfelső emeletre és
milyen  gyorsan  ér  le  onnan, aki kiugrik egy ablakon. Ha tehettem, messze
elkerültem  ezeket  a  modern  zikkuratokat,  melyeknek  nem  áll  templom a
tetején.  Legfeljebb tévéantennákat találhatsz odafent, esetleg hőközpontot,
vagy a felvonó motorházát. Nem állhattam a fölém magasodó, sok ezer tonnányi
vasbetonból  épített hegyeket, mert sosem bíztam annyira a csodálatos emberi
észben, hogy elhiggyem, tökéleteset alkotott, mely dacol a természet erőivel
s nem omlik porba, ha megrendül alatta a föld.

   Felénk gyakoriak a földrengések.

   A  városon  kívül,  távol  a  toronyházaktól,  a  felhőkarcolóktól  és az
emberektől, egy régi-régi faházban éltem. A századok során már számtalanszor
bebizonyította,  hogy  képes fittyet hányni az elemi csapásoknak. Recsegett-
ropogott  ha  hurrikán  tépte,  falai  imbolyogtak,  mint  részeg matrózok a
kikötőben,  ha  rázta  a föld, de talpon maradt, mint a jó bokszoló, aki még
kábán,  félig eszméletlenül is képes kitartani a menet végét jelző gongszóig
és  csak  aztán, a saját sarkában roskad le pihenni a szorítósegédtől kapott
székre.

   Egy toronyház?

   Láttam  már  romba  dőlni  a  várost,  láttam szánalmas roncsait az éggel
kacérkodó házaknak és láttam a halottakat a szenvedést. És a hegy túloldalán
a völgyben ott állt a kicsi, öreg faház.

   Akkori  kedvesem  egy  toronyházban  lakott s ha látogatóba mentem hozzá,
mindig némi iszonnyal nyomtam meg a felvonóban a harmincnyolcas gombot, mert
visszataszító  hüllőnek  láttam,  mégis  hozzá  kellett érnem. Anett gyakran
mulatott rajtam ezért, meg persze másért is. A legkevésbé sem tartott modern
embernek,  hanem  -  fiatalos  arcom,  ifjú  testem ellenére - valamiféle, a
múltból   itt  ragadt  kövületnek,  aki  még  azt  sem  tudja,  hogyan  kell
bekapcsolni egy számítógépet, aki mélységes ellenérzéssel viseltetik a mobil
telefon   és  egyáltalán  bármilyen  telefon  iránt,  akinek  nincs  tévéje,
parabolaantennája,  videója,  aki,  ha  hi-fiben akar hallani egy zeneművet,
elballag a Zeneakadémiára, mert még a tömegközlekedést is utálja.

   Azt hiszem, minden félénkségem ellenére, épp ezért sikerült meghódítanom.
Rajongott  a  csodabogarakért,  gyűjtötte  őket, mint más a bélyeget, vagy a
söralátétet s én annyira kilógtam a sorból, hogy ellenállhatatlannak talált.
Feltéve, hogy beérem azzal a laza, meglehetősen felszínes kapcsolattal, amit
nyújtani  akart,  tudott.  Nem  ámítottam  magam, pontosan tudtam: románcunk
addig  tart,  míg  össze  nem  akad  egy  nálam  is  furább figurával. Ezt a
kifejezést: "fura figura" ő alkalmazta rám előszeretettel s bár nem értettem
vele  egyet,  mégis  elfogadtam,  mint  ahogy  annyi mást is, mit szintén el
kellett fogadnom.

   Azon a napon azt hittem, vége mindennek közöttünk.

   Csengettem, ajtót nyitott, bevezetett a nappaliba.

   Bent,  az  első  pillantásom egy apró emberkére esett, aki kényelmetlenül
feszengett  Anett egyik formatervezett székén. A modern vonalú, áramvonalas,
ülésre  alkalmatlan  ülőbútor  képtelen  volt,  akár a férfi külseje, mégsem
illettek egymáshoz.

   Igazi   csodabogárnak   tűnt   és   nagyon  elveszettnek,  mert  kedvesem
ragaszkodott ahhoz, hogy krómacélból, üvegből, műanyagokból készült, divatos
bútorokkal  rendezze  be  lakását,  mely  így jobban hasonlított egy reptéri
váróhoz, mint otthonhoz.

   Az  emberkét  nem tudtam elképzelni egy reptéren, mint ahogy magamat sem.
Áradt belőle az avíttság, az ómódiság.

   - Ő a hivatalsegéd nálunk, a cégnél - intett könnyedén, bemutatólag  felé
Anett. - Szeretne megismerkedni veled. Mint ősember az ősemberrel.

   Ettől  megnyugodtam. Anett, bár nem sokat adott a környezete véleményére,
mégsem fog kikezdeni a hivatalsegédjükkel. Egyrészt az nem túl "menő dolog",
másrészt... Hóbortossága megfelelne ugyan igényeinek - már mesélt róla nekem
-  egyéb  képességei  viszont  nem.  Egy  gyermekkori, nem igazán súlyos, de
felettébb   kellemetlen  betegség  folytán  alkalmatlan  bizonyos  dolgokra.
Kedvesem  már  próbálkozott  vele,  de sikertelenül. Mielőtt engem megismert
volna.

   Az  emberke felugrott - talán még a százötven centiméteres magasságot sem
érhette  el  -  és szaporán odaügetett hozzám. Úgy kapott a kezem után, mint
egy  fuldokló  a  mentőöv  után  és hosszan szorongatta, rázogatta, miközben
érthetetlenül mormolt valamit.

   Meglepően  erős  volt  a  szorítása,  rövid, vékony ujjai, mint acélrugók
szorították  satuba  kezemet.  Tenyere  nyálkásan tapadt az enyémhez s mikor
végre  elengedte  jobbomat,  reflexszerűen  a nadrágomba akartam törölni, de
szerencsére  sikerült  idejében  lefékeznem  a  mozdulatot  és  átalakítanom
bizonytalan legyintéssé, miszerint foglaljunk helyet.

   Körülültük az egyik sarokban árválkodó, roppant alacsony asztalkát, Anett
italt töltött a gokartra emlékeztető zsúrkocsiról leemelt palackból.

   Valahonnan  a sípcsontom magasságából kellett felemelnem a poharat. Ittam
egy  kortyot.  Letettem  italomat és vártam, hogy az emberke elárulja, miért
akart megismerkedni velem, mit akar tőlem.

   Először  ismét érthetetlenül motyogott pár szót, majd fokozatosan erősödő
hangon folytatta.

   - Köszönöm  Anett kisasszonynak, hogy összehozott  Thorsson úrral. Igazán
hálás  vagyok  -  bizonygatta  szaporán bólogatva Anett felé - mert számomra
élet-halál kérdése volt, hogy beszélhessek Thorsson úrral.

   Csodálkoztam,  mert  akkor  fordult  elő  velem  életemben  először, hogy
valaki,  ha  előttem  ismeretlen  okból  is,  fontos személyiségnek tartott,
akinek  nagy  horderejű  dolgokhoz  lehet,  van  köze, akinek odafigyelnek a
szavára.  Addig  általában  közönséges  futóbolondként  kezeltek s csak arra
gondolhattam, hogy aki fontosnak vél, az még nálam is bolondabb kell legyen.

   Akkor  még  nem sejtettem, nem sejthettem, kivel van dolgom. Mondom : nem
értettem   a   nevét   bemutatkozáskor,  s  ezúttal  ez  nem  csupán  az  én
figyelmetlenségemen múlott.

   - Mondja  Thorsson  úr,  hallott  ön  a Spadolini-familiáról?  -  fordult
hozzám.

   - Hercegi  rangot  viselő  család  volt,  ha  jól  tudom.    Valamikor  a
tizenegyedik  században  említik  először a nevüket a krónikákban. Nem tudom
melyikben  és mivel kapcsolatban. A középkorban jelentős szerepet játszottak
az  ország  történelmében,  de később, elszegényedvén, csökkent a hatalmuk s
ezzel  egyenes  arányban szorultak ki a történelemből. Körülbelül ez minden,
amit  tudok  -  mondtam.  Hazudtam. Mert ennél jóval többet tudtam róluk. De
erről nem volt kedvem beszélgetni a kis emberrel.

   - Én vagyok az utolsó Spadolini - húzta ki magát ültében az emberke, mint
aki  büszke  az  őseire,  a  származására, mintha bizony az valamiféle érdem
lenne.

   Egy pillanatra elakadt a lélegzetem.

   Daliás   lovagok   jutottak  eszembe,  akik  könnyedén  hordozták  súlyos
páncéljukat  és  tüzes telivéreken vágtattak vérengző csatákba és kőfalaknál
szilárdabban  oltalmazták váraikat és a Kereszt nevében irtották a pogányt a
Szentföldön   és  sebes  hegyi  folyókon  ugrattak  át,  talpig  vasban,  és
sivatagokon  verekedték  át  magukat és égbenyúló bérceket másztak meg, hogy
elejtsenek  egy  vadkecskét,  minek  a  húsára  nem  is  volt  szükségük, és
gyorsabban  rántottak  kardot  hölgyeik neve védelmében, mint ahogy én kapom
elő  az  öngyújtómat,  ha  tüzet  akarok  adni  Anettnek. Senki nem állt meg
előttük  s  ők  a  világ  négy  égtája  felé  kiáltották a Kard és a Kereszt
dicsőségét.

   Végigmértem a csaknem törpét.

   No, igen. Ez történt a világ többi részével is.

   - A Spadolini-átokról szeretnék beszélni önnel, mert ha jól tudom, ön  az
ezoterikus tanok, a parapszichológia kiváló ismerője - mondta.

   Felkaptam  a  fejem.  Anett  tehát  fecsegett  a  hobbimról. Hobbi? Munka
inkább.

   Sosem  titkoltam, mivel foglalkozom, de nem is reklámoztam. Az emberekben
túl sok téves elképzelés él. A hallgatás jobban kifizetődik.

   Mégis, először történt meg, hogy nem bántam óvatlanságomat.

   - Spadolini-átok? Még sosem hallottam róla - ráztam a fejemet.

   Ez persze ismét nem volt igaz.

   - Engedje, hogy elmondjam a történetét...

   - Nekem már elmesélte - szólt közbe Anett. - Hallgasd meg.  Tetszeni fog.
Fura, hogy még nem hallottál róla, hiszen folyton ilyesmiken rágódsz!

   - Gyanakodna? - törtem a fejem magamban. - Az lehetetlen!

   Spadolini  pár  pillanatig  hallgatott,  elnézett  közöttünk,  a levegőbe
meredt,   mintha  ismeretlen  távlatokat  fürkészne,  túl  időm  s  halálon,
előcsalogatva  a  múlt rémségeit a feledés ködös tengeréből, elborzasztva az
itt-et és a most-ot az előttünk jártaktól, kiknek lelkei talán még közöttünk
bolyonganak, e szomorú árnyékvilágban, mert nem találnak nyugalmat a sírban,
a túlvilágon.

   Különös,  mély  hangon  kezdett  beszélni,  mely  sehogy  sem illett apró
termetéhez,  a  lovag  Spadolinik,  a  kérlelhetetlen  harcosok  hangján, az
egyetlen örökségen, mi őseitől rámaradt.

   - 1224-et  írtak  akkor  s  Alfredo Spadolini volt Mellora ura.  Övé volt
minden  föld,  ameddig  csak  kastélya legmagasabb tornyából elláthatott s a
földeken  számos  jobbágya dolgozott. Katonái élén akár a király hadaival is
szembeszállhatott  volna  s  kastélyában  szolgák  serege  leste parancsait.
Aranya,  kincse  több  volt,  mit  amennyit  az  apátságok  kincseskamráiban
halmoztak fel.

   Nem  akadt  nagyobb  úr  az országban, mint Alfredo Spadolini, és ő tudta
ezt.  Hercegnőt vett feleségül. Neje hercegi családja úszott a boldogságban,
hogy  ily  módon  rokonságba  kerülhettek a Spadoliniekkel. Többet jelentett
akkor Spadolini rokonának lenni, mint a király rokonának.

   A  hercegnő  négy  fiút szült neki, mielőtt meghalt. Még harminc évet sem
élt  meg.  Az  emberek  az  suttogták, férje kegyetlensége vitte a sírba s a
gyakori  korbácsolás,  miben  Alfredo  oly nagy örömét lelte. Mert büntetett
mindenkit,   ha  kellett,  ha  nem.  Puszta  kedvtelésből,  időtöltésből.  A
szolgákat, a jobbágyait, a katonáit, az apródjait, a felesége udvarhölgyeit,
csak  a  fiait  nem.  Azok szentek voltak a számára, azokat olyanná nevelte,
amilyen ő maga volt.

   A  felesége  meghalt  s  nem akadt, ki meg merte volta kérdezni, hogyan s
miért.  Még  a  király  is lehunyta mind a két szemét, mert Alfredo egyetlen
ferde pillantásért is ölt.

   A  fiúk  felnőttek,  ahogy  az  apjuk akarta szilajon, szabadon és vadul.
Méltók    lettek   az   apjukhoz,   durvaságuk,   erőszakosságuk   mindenkit
elborzasztott,  de nem akadt merész ember, ki szót emelt volna ellenük, arra
pedig gondolni sem mert senki, hogy fegyvert ragadjon.

   Egy  napon,  egy  átkozott,  szörnyű  napon  az öt vad Spadolini vadászni
indult.  Balul ütött ki a vadászat, mert a kastélyhoz közeli erdők vadjait a
gyakori  zaklatás - A Spadoliniak mindahányan szenvedélyes vadászok voltak -
arra késztette, hogy távolibb, nyugalmasabb vidéken keressenek menedéket.

   Azon  a  napon  nem  ejtettek  zsákmányul semmit. Fuldokoltak a dühtől, a
sikertelenség  okozta  szégyentől,  hogy  ők,  a  nagy  Spadolinik  egy árva
nyulacskát  sem  tudtak  lenyilazni.  Ki  tudja  már, hogy szándékosan avagy
véletlenül  vetődtek el az erdő mélyén magányosan álló házhoz, ahol a messzi
északról  a  környékre vándorolt szénégető élt magányosan, ifjú feleségével.
Arról  sem szól a fáma, melyikük találta ki; ha nincs vad, legyen az asszony
a vad.

   Letépték  róla  a  ruháját  és  bekergették az erdőbe. A nyomába eredtek.
Sajnos, a Spadolinik nagyszerű vadászok voltak. Mikor a szénégető hazatért a
közeli  faluból  -  ahol  vásár  volt éppen, s ő elment oda, hogy szenét más
árukra  cserélje  - asszonyát vérbe fagyva, borzalmasan megcsonkítva találta
meg  házuk  közelében. Kebleit és nemi szervét trófeaként magukkal vitték az
eredményes  vadászat  emlékére  a  Spadolinik.  Bőrét  lenyúzták  és  jókora
darabokat  hasítottak  ki  a húsából - a Spadolinik mindig ettek az elejtett
vadból.

   A   halott  asszony,  görcsbemerevült  kezében  egy  címeres  aranygombot
szorongatott s ez a gomb lett Alfredonak és fiainak árulója. Családi címerük
és aranyuk árulta el őket.

   A szénégető eltemette asszonyát. Papot sem hívott, nem szenteltette meg a
földet, maga ásta meg a sírt, mert elveszítette a hitét és ellökte magától a
keresztet.  Visszatért atyái hitére, melynek emlékét magával hozta északról,
a pogány hitre, a fák szellemei, az erdő rémei hitére.

   Bosszút  esküdött,  önkezével  kiontott  vérét  a  neki  oly  drága sírra
cseppentve.

   A  legközelebbi  törvénynapon  -  Alfredo ilyenkor ítélkezett a jobbágyok
ügyes-bajos  dolgaiban  - egy, sokak számára ismerősnek tűnő, fiatalos arcú,
de  nehézkes mozgású, ősz hajú férfi törte át magát az egybegyűltek tömegén.
Mindig  sokan  jöttek  el  a  törvénynapokon,  nem csak azok, akiknek valami
dolguk  volt itt, kíváncsiak, szórakozni vágyók, és kárörvendők tömege leste
az ítéleteket.

   Az  idegen térdre vetette magát az emelvény előtt, melyen Alfredo trónusa
állt.

   - Védelmet és igazságot nagyúr! - kiáltotta.

   A  nagyúr  letekintett  rá  hatalma  magasából  s intett, hogy beszéljen.
Alfredo  szeretett néha a kegyes úr szerepében tetszelegni, a kegyes úréban,
ki jó atyaként bánik jobbágyaival.

   - Meggyilkolták  az  asszonyomat!  -  szakadt  ki a kiáltás, vagy   inkább
sikoly, a férfi torkából.

   Ekkorra  már sokan ráismertek a tömegből. Alfredo nem, mert sohasem vette
a fáradtságot magának, hogy megjegyezze egy kormos képű szénégető vonásait.

   - A  gyilkosok bűnhődni fognak - válaszolta szerepéhez illőn  kegyesen és
méltóságteljesen.

   - Úgy legyen - rikoltotta a szénégető és tőrt rántott elő a ruhája  alól.
Tőrt,  amit  közrendű  nem viselhetett, tőrt, amit félelmetes ügyességével -
mivel  oly  gyakran  elkápráztatta  barátait  az  ivóban - a gyilkos szívébe
hajított.

   A  poroszlók azonnal rávetették magukat s bizonyára a helyszínen agyon is
verik,  ha  Cosimo, a legidősebb fiú - immár a Spadolini birodalom ura - meg
nem fékezi őket. Más halált szánt a szénégetőnek, kegyetlen rettentő halált,
hogy mindenki láthassa, miben lesz része annak, ki urára kezet emel.

   A  kastély  udvarán rakták meg a máglyát, s hatalmas volt a nézők tömege.
Cosimo  parancsára  aki  élt, és mozogni tudott, mind eljött, akár három nap
járásról is, mert ezt mindnek látnia kellett.

   Így esett meg, hogy a környéken mindenki hallotta az Átkot.

   Négy  fegyveres  poroszló  vezette  elő  a  nehéz  vasba vert szénégetőt.
Rogyadozó  léptekkel  ment  a  máglya felé, a halála felé, elkínzott arccal,
elgyötört  tagokkal,  mert  az  utolsó éjszakáját a Spadolinik karmai között
töltötte  s  azok dühükben a legravaszabb és legfájdalmasabb kínzási módokat
eszelték ki számára.

   A  szénégető  ellökte  magától  a papot, mikor az mellélépett, hogy lelki
vigaszt nyújtson a máglyára menőnek s az Úr irgalmát kérje számára.

   A  pap  másodszor  akkor próbálkozott lelke megmentésével, mikor a máglya
oszlopához kötözve állt, de ő leköpte a keresztet és így kiáltott:

   - Hol volt az istened, mikor asszonyomat megölték?!

   Már lobogtak a lángok, mikor harmadszor nyújtották felé az egyetlen, igaz
Isten és egyház jelképét, de ő elfordította a fejét és csak nevetett.

   Magasra  csaptak  a  lángok és füst szállt az ég felé, mikor a szénégető,
aki némán tűrte a kínokat, szóra nyitotta száját.

   Kiáltott, s szavaiba beleremegett mindazok szíve, kik hallották őt.

   - Halld,  Cosimo,  Mellora ura! És halljátok ti is,  Francisco, Giovanni,
Hugo, ti Spadolinik! Hallja mindenki, s legyen a tanúm az és Isteneim előtt.
Most  elégek,  de bosszúmat még nem álltam meg, nem halt meg minden gyilkos.
Visszatérek  hát  a  halálból is, hogy tulajdon kezemmel végezzek veletek, s
minden  utódotokkal, hogy megfizessek halott asszonyomért, meg nem született
fiaimért,   unokáimért,   és   azok   unokáiért!   Legyetek  átkozottak,  és
rettegjetek,  mert  én  leszek  az,  ki  a  tölgyerdők  istenei segítségével
széttöri  a  halál  bilincseit  és  áttöri  nemzedékek  falát, hogy végezzen
családotok, véretek utolsó sarjával is! Erre esküszöm én, a szénégető!

   Ennyit  mondott,  azután  elhallgatott. Hallgatott haláláig. Teste porrá,
hamuvá lett, de szellemének nem árthattak a lángok.

   Azon  a  napon kezdődött el a Spadolini család hanyatlása. Attól a naptól
fogva  a  család  egyetlen  férfi  leszármazottja  sem  halt meg természetes
halállal. És ha nem nősült elég korán, nem tudott fiút nemzeni. Évszázadokon
át   tartó   versenyfutássá  vált  a  Spadolinik  élete,  hajszává,  önmaguk
fenntartásáért, a név megmaradásáért, a hatalom, a vagyon megőrzéséért.

   Mégis,  sorra haltak, tőrrel a mellükben. A rettegéstől iszonyúvá torzult
arccal  találtak rájuk, mikor már késő volt. A családban egyetlen nagykorúvá
serdült  fiú  sem érezhette magát biztonságban. Átok ült rajtuk. A Szénégető
átka.  Nevét,  arcát  rég  elfeledték, de őt magát nem feledhették, mert más
névvel, más arccal újra meg újra felbukkant ott, hol Spadolinik éltek, híven
esküjéhez.

   A  család  vagyona, hatalma egyre apadt, mert sokba kerültek a varázslók,
fekete  mágusok,  ördögűzők  és  jótét boszorkányok, zsebük, mint feneketlen
kút, nyelte az aranyat, és a földet, de nem tudták megoldani feladatukat, az
egyetlen feladatot. Praktikáik hatástalanok maradtak a Szénégetővel szemben,
nem hoztak pusztulást az örök visszatérést fogadott halottra.

   - A  Spadolinik  mégsem  adták  fel.  Kitartottak.  Nyolc   évszázadon át
kitartottak.

   - És  most én következem - fejezte be a kis ember. - Én vagyok az  utolsó
Spadolini.  A  Szénégető  velem  befejezhetné  a művét, de én szeretek élni.
Segítsen nekem, Thorsson úr!

   - Mit  mondtam?!  -  nézett  rám Anett csillogó szemmel. - Érdekes  ugye?
Igazi, régi legenda, amilyenekkel te foglalkozol.

   - Nem - gondoltam - nem, egyáltalán nem olyan. Ez egészen más.

   Spadolinihez fordultam.

   - Hisz benne, hogy még fog az átok? - kérdeztem tőle.

   - Igen  - felelte egyszerűen, mély meggyőződéssel. - Apám a háború  alatt
halt meg...

   - ...amelynek még negyven millió áldozata volt rajta kívül - fejezte be a
mondatot helyette Anett.

   - Kérlek, most maradj egy kicsit - szóltam rá, visszafogott dühhel.  Ott,
abban  a  pillanatban  a  legkevésbé  sem  voltam rá kíváncsi. Nem rá voltam
kíváncsi.

   Spadolini szerencsére ügyet sem vetett a kicsiny közjátékra. Zavartalanul
folytatta, mintha nem is hallott volna semmit. És talán tényleg nem hallott.

   - Késsel  ölték  meg.  Ahogy  a  nagyapámat,  ahogy a dédapámat, ahogy  a
nagyapám  nagyapját, a dédapám dédapját. Ahogy családunk minden férfi tagját
-  sóhajtotta.  -  Egy  este  nem  tért haza. Másnap reggel, a házunktól nem
messze,  egy  szűk,  kis  sikátorban,  késsel a mellében találtak rá. Furcsa
formájú,  anyagú, régi tőr volt. A szakértők azt mondták, már évszázadok óta
nem készítenek ilyen eljárással, ilyen összetételű anyagból tőröket. Hétszáz
éves  technikával  készült,  olyan rossz minőségű acélból, amilyet a XIII. -
XIV.  században  használtak  fegyverek  gyártására.  Mégis, mintha vadonatúj
lenne.  Utánanéztek  néhány, hagyományos módon dolgozó, történelmi fegyverek
készítő  kovácsnak,  de  még  a  gyanú  árnyéka  sem  merülhetett  fel velük
kapcsolatban.  Apámnak  nem  volt haragosa, rablótámadás pedig nem lehetett,
mert  se  a  pénzét,  se  az  aranyóráját  nem vitték el. Idegen ügynökökre,
kémekre,  diverzánsokra  is  gyanakodtak,  hiszen  apám  tiszt volt s dúlt a
háború.   Alapos   vizsgálatot   folytattak   le,  mindenre  kiterjedőt,  de
eredménytelenül  kellett  lezárniuk.  Még  gyanúsítható  személy nyomára sem
sikerült   bukkanniuk.   Egy   késsel   a   mellében  végezte  -  fakadt  ki
szenvedélyesen - egy késsel, mely pontos mása annak a bizonyos elsőnek, mely
Alfredo  Spadolini  szívét  járta  át  s  melyet  azóta  is ereklyeként őriz
családunk.  Nem  akarom  így végezni - mondta keserűen. - Nem vagyok már túl
fiatal,  de  még  pár évtizedig eléldegélhetnék nyugodtan és békében, ha nem
kellene  rettegnem  a  Szénégetőtől.  Nem  sokára  negyvenöt  éves  leszek -
sóhajtotta.  -  Alfredo  volt az utolsó Spadolini, aki megérte ezt a kort, a
többiekkel mind hamarabb végzett a Szénégető.

   Néztem az arcán táncoló izmokat, az önkéntelen fintorokat, grimaszokat és
láttam  a  félelmet  a  szemében. Hideg volt, akár az északi éjszakák, mikor
megdermed  a  vér  s  kihűl a test s megfagy a lélek. Verejték gyöngyözött a
homlokán, az űzött vadak savanyú szagát árasztotta magából, a jeges, halálos
rettegését.

   Talán még sajnáltam is.

   - Mit tehetnék önért? - kérdeztem.

   - Arra gondoltam, hogy ön, Thorsson úr, aki ismeri a régi szertartásokat,
misztériumokat,   a  bűbájosság  különféle  módozatait,  a  fekete  tanokat,
megidézhetné a Szénégető lelkét. Megértethetné vele, hogy velem úgy is kihal
a Spadolini-família, hagyjon engem békén - az utolsó szavakat már kiáltotta,
minden ízében remegve kiáltotta.

   Anett   térült-fordult   és  belediktált  egy  dupla  konyakot.  Az  ital
valamelyest helyrebillentette a kicsi embert.

   Anettre  néztem,  mert nem kívántam Spadolini gyengeségének tanúja lenni.
Kedvesem kérlelő pillantást vetett rám.

   Láttam a szemeiben ülő szánalmat.

   Bólintottam.

   Legyen meg.

   - Spadolini úr - fordultam a kis emberhez. Először szólítottam a nevén. -
megpróbálkozhatom  azzal,  amit  kér  tőlem. Bár meg kell mondjam, az efféle
műveletek  korántsem  veszélytelenek...  Tudom,  ha  nem is idéztem még soha
szellemet.  Remélem  az első kísérletem sikerülni fog. De szükségem volna az
ön segítségére is.

   - Bármit! Készséggel! - tört ki hevesen. Kétségbeesett mohósággal  kapott
a   felkínált  bizonytalan  lehetőség  után,  akár  a  fuldokló,  a  sokszor
emlegetett utolsó szalmaszál után.

   - Rendben.  Akkor  megkérem,  jöjjön  el  holnap  este, sötétedés után  a
házamba és hozza magával azt a bizonyos tőrt is - mondtam.

   Úgy reagált a szavaimra, ahogy vártam. Megrémült.

   - Nekem  is  ott  kell lennem, amikor megjelenik a  Szénégető? - kérdezte
riadtan. - Akkor végez velem!

   - Csak  abban  az  esetben  lehet  hatásos az ártó szellemet  megbéklyózó
varázslat,  ha a szellem gonoszságának célpontja, jelen esetben ön, is részt
vesz a szertartáson - magyaráztam.

   - Én  is  elmegyek - jelentette ki Anett határozottan. Talán azért,  hogy
meggyőzze  Spadolinit,  nincs  mitől  tartania  és  hogy a hiúságára hasson,
miszerint ő, a férfi nem mondhat nemet ott, ahol egy gyenge nő igent mond.

   - Még sohasem láttam szelleműzést, de még szellemet se. Csoda  izgi lehet
- csiripelt tovább kedvesem.

   Alig  hallottam  szavait.  Spadolini  verejtékben  fürdő arcát figyeltem,
ahogy küzdött magával, ahogy igyekezett legyűrni a veleszületett, belénevelt
félelmet. Ingadozott.

   Végül  talán  az  döntötte  el  a kérdést, hogy mindenképpen megszabadult
élete  rémétől,  a  Szénégetőtől.  Vagy ő veszik oda, vagy a másik. Mint egy
halálos  párbajban,  amilyet  valaha sokat vívtak a Spadolinik. És ősei vére
megpezsdült benne.

   A szemem sarkából Anettre lestem.

   Megfordult  a fejemben, hogy lebeszélem a szertartáson való részvételről,
de  aztán  letettem  róla.  Kedvesem  az  a fajta nő volt, aki, ha egyszer a
fejébe  vesz  valamit, azt semmilyen hatalom, se égi, se földi, se pokolbéli
nem űzheti ki onnan.

   Kényszeredetten  bár,  de  beleegyeztem az ő jelenlétébe is, pedig tudtam
mekkora veszélynek teszi ki magát.

   Én aztán tudtam!

   - Köszönöm,  nagyon  köszönöm  -  szakadt  ki  Spadoliniből.  Nem  tudtam
eldönteni, hogy ez Anettnek szól-e, vagy nekem, esetleg mindkettőnknek?

   Másnap  estére  mindent  gondosan  előkészítettem,  ügyelve  a  legapróbb
részletre  is,  mert  a  legcsekélyebb  hibát  sem akartam véteni. Tisztában
voltam vele, mi forog kockán.

   Kiürítettem  a  vén faház legnagyobb szobáját. A padlóra felrajzoltam azt
az  ötszöget,  melyet  már  annyian  rajzoltak  előttem  s  közülük csak oly
kevésnek  hozott  szerencsét,  sikert, gazdagságot, ifjúságot, szerelmet. Az
ötszög  csúcsaira  odaállítottam  a  megszentelt olajjal töltött mécseseket.
Elhelyeztem  a  szoba  sarkaiba a karvastagságú, arannyal díszített templomi
gyertyákat  is,  melyeknek  biztosítaniuk  kellett a misztériumhoz szükséges
fényt  s  vele bizonyos fokig a jelenlévők védelmét is. Legalábbis a nézőét,
Anettét.

   Kijelöltem,  hova  kell  állnia  Anettnak - közel az ajtóhoz, a menekülés
egyetlen útjához - és hova Spadolininek.

   A szoba túlsó végébe.

   Összekészítettem  a  felhasználandó dolgokat is, a mázatlan cserépedényt,
valamit,  ami  egy halotté volt, egy múlt századi zenélődoboz pont megfelelt
erre  a  célra,  valamit,  ami  élt,  aznap  vásároltam  külön  ez okból egy
aranyhörcsögöt, valamit, ami földé volt, egy út mentén letépett gabonakalász
kiváló  volt,  valamit,  ami  szennyezetlen,  szerencsére  a gyógyszertárban
árulnak  desztillált  vizet.  A  vizet  még  be  is szenteltettem egy közeli
templomban.  Azt  hazudtam  a  papnak,  hogy súlyos beteg nagynéném kérésére
viszem  neki,  mert nem akartam a szelleműzésről beszélni. Furán nézett rám,
de elhitte, mert ha kell, egészen jól tudok alakoskodni, szerepet játszani.

   Könyvtáramból  előkerestem  a  Halottak  Könyvét,  átlapoztam, kikerestem
belőle  a  megfelelő  szentenciákat  és  bejelöltem  azokat, hogy ne a döntő
pillanatban kelljen forgatnom a könyvet.

   Házi  múzeumomból,  az  én  kis  magán gyűjteményemből kiválasztottam egy
máguspalástot,  hogy  abban  végezzem  el  a  szertartást.  A  palást egykor
Paracelsusé  volt, legalábbis ezt állította az ember, akitől vásároltam. Még
az  is  lehet,  hogy igazat mondott. Egy viszont bizonyos, ha valóban az övé
volt, azóta sem használták magasztosabb célra.

   A  palásttal  a  karomon  álltam meg a tükör előtt. Belenéztem. Néztem az
arcomat.

   Mennyire megváltoztam!

   Egy idegen ember nézett vissza rám.

   Anették  kevéssel  hét  óra  után  érkeztek  meg, a késő ősznek hála, már
sötétben.

   Szerencsére nem túl korán, mert az említetteken kívül más előkészületeket
is végeztem és nem lett volna jó ómen, ha meglepnek közben.

   Anett,  a  maga  szokásos stílusában viháncolt, vihogott, mint mindig, ha
úgy  érezte,  hogy jó mulatságra van kilátás. Spadolini sötét volt és komor,
mint   az   olyan  ember,  aki  már  leszámolt  mindennel  és  felkészült  a
legrosszabbra is.

   Köszönés  után  rögtön egy faragott dobozkát nyújtott felém. Kinyitottam.
Elrozsdállt    pengéjű    tőr    feküdt   benne,   megfakult,   színehagyott
bársonypárnácskán.

   A tőr!

   - Nagy  könnyebbség  -  mondtam.  -  Könnyebb  úgy  megidézni  a  gyilkos
szellemét, ha rendelkezésünkre áll az áldozat vérével szennyezett fegyver.

   Ujjaim  megremegtek, amint végig simítottam a régi-régi pengén. reméltem,
vendégeim nem vették észre ezt az apró gyengeségemet.

   - Ez  tényleg  vér?  Ezek  a  foltok  itt? - kérdezte  idétlenül Anett, a
kezemben tartott szerszámot bámulva.

   Egyikünk sem tartotta fontosnak, hogy válaszoljon neki.

   Becsuktam a ládikót. Zavart, ahogy a tőrre meregette szemeit.

   - Menjünk fel az emeletre - mondtam. - Már mindent előkészítettem.  Jobb,
ha hamar túlesünk rajta. Utána még ráérünk beszélgetni.

   - Azt  hittem,  szellemet  csak  éjfélkor  lehet  idézni - akadékoskodott
Anett. Ez nem volt ínyemre.

   Legyintettem.

   - Ez az általánosan elterjedt nézet, de ez is épp olyan ostobaság, mint a
többi  dolog,  amit  akkor  emlegetnek  az  emberek,  ha  a  szellemvilágról
beszélnek. Aki csak egy kevéssé ért a nekromatiához, az mind tudja, bármikor
uralmunk  alá  hajthatjuk  a  holtak  lelkeit,  feltéve,  ha  a  halott Hold
uralkodik az égen s nem az élet tüzes Napja.

   Spadolini  készséggel  beleegyezett  a szertartás azonnali megkezdésében,
mert  mielőbb szabadulni akart rémképeitől, szorongásaitól. Azt hiszem abban
a  pillanatban  bármibe  beleegyezett volna. Anett pedig, bár kicsit húzta a
száját, de nem tehetett mást, velünk tartott.

   Felmentünk  az  előkészített  szobába.  Két  társamat a számukra kijelölt
helyre állítottam, magam pedig elsiettem átöltözni.

   Valamennyi húszadik századi ruhadarabomtól megszabadulva öltöttem magamra
a  máguspalástot  s kötöttem át a derekamat hóhérkötéllel, mely már tartotta
akasztott ember végső kínban rángatódzó testét.

   A  Halottak  Könyvével  és  a  Szénégető tőrével kezemben tértem vissza a
varázslat színhelyére.

   Anett   nem   tudott  elfojtani  egy  elragadtatott  kis  nyögést,  mikor
meglátott.   A   máguspalást   valóban   lenyűgözően   festett  a  ráhímzett
kaballisztikus   jelekkel,  aranyozásával,  elhomályosult  ékköveivel.  Jobb
hollywoodi  filmekben  viselnek  ilyen  jelmezeket  a bolond mágusok, akik a
világ végromlására törnek.

   A palást valóságos kis vagyont érhetett. Meglepően olcsón jutottam hozzá.
De  annak az embernek az életet jelentette a viszonylag szerény összeg, amit
tőlem  kapott.  Elutazhatott.  Elutazhatott  messzire,  a  borzalom elől, mi
halálba küldte a testvéreit. Én maradtam, mert maradnom kellett és engem nem
fenyegetett  semmilyen  veszély.  Nem  árthattak  nekem azok az őrültek. Itt
voltam  már  akkor  is,  mikor  még sehol sem voltak, és itt vagyok most is,
mikor már rég eltűntek.

   Tudtam,  úgy  festek  a  palástban, ahogyan a húszadik század gyermekei a
hajdanvolt   idők  mágusát  képzelik.  Igyekeztem  hát,  hogy  megjelenésem,
arckifejezésem is méltó legyen ruházatomhoz.

   Méltóságteljes  léptekkel,  kicsit  talán  színészkedve  is, lépkedtem az
ötszöghöz,  látszólag ügyet sem vetve a másik két jelenlévőre, holott szemem
sarkából  igencsak  kémleltem  őket.  Nekik  szólt  itt minden, különösen az
egyiküknek.

   Beléptem az ötszög vérvörös krétával rajzolt vonalai közé. Leguggoltam és
sorra meggyújtottam a mécseseket, hagyományos módon, kovával és acéllal.

   A gyertyák már égtek.

   Mielőtt  elmentem  volna átöltözni, meghagytam Anettnak, hogy gyújtsa meg
őket.   Szükségem   volt  lobogó,  halvány  fényükre  bevonulásom  hatásának
fokozásához.

   A  szobában  csend  volt,  csak  két  társam lélegzet vételének neszezése
hallatszott, és persze az enyém és a gyertyák, mécsek sercegése, ahogy égtek
a kanócok. Nyomasztó hangulatú, kísérteties félhomályban kezdtem életem első
szellemidézéséhez,   melyről   minden   gyakorlatlanságom  ellenére  tudtam,
sikerülni fog.

   Nem  akarom  itt részletezni az egész hosszadalmas szertartást, elég róla
annyi, hogy minden a legteljesebb rendben haladt a végkifejlet felé.

   Spadolini, ahogy múlt az idő, úgy lett mind izgatottabb, mind feldúltabb.
Anett eleinte még kuncogott és vihogott, de aztán megérzett ő is valamicskét
a  szertartás  sötét  szépségéből,  riasztó  fenségéből. Elkomolyodott, meg-
megborzongott, de kitartott, nem mozdult el a számára kijelölt helyről és én
nagyon szerettem ezért.

   Kicsit  talán  sajnáltam is, hogy így alakult, hogy részt vesz abban, ami
csak  Spadolinire és rám tartozik, sajnáltam, mert olyan szeretetreméltónak,
kedvesnek szépnek láttam, mint azt a lányt, akire annyira hasonlított.

   Befejeztem  a  szellemeket  hívó szavak citálását. Automatikusan, oda sem
figyelve  rájuk,  olvastam  fel  őket  a könyvből. Letettem a régi kódexet a
padlóra a lábamhoz és magasba emeltem mindkét kezemet, jobbomban a tőrrel.

   Anettre néztem.

   Még minden lehet másképpen. Vele.

   Megráztam  a  fejemet.  Pillanatnyi  megingás  után, újra önmagam voltam,
megint.

   - Jelenj  hát  meg Szénégető! Te, leány, kívánod, hogy eljöjjön  közénk a
Szénégető? - kérdeztem kedvesemtől.

   Pillantásaink összekapcsolódtak. Szerettem.

   - Igen  -  felelte  tétován  s  látszott  rajta,  mennyire nehezére  esik
kimondania ezt az egyetlen szót.

   - Jelenj hát meg Szénégető! Te, Spadolini, kívánod, hogy őseid  gyilkosa,
az  életen  túli  bosszúálló, a Szénégető megjelenjék? - fordultam Spadolini
felé.
   - Igen - felelte az rekedtes hangon.

   - Jelenj hát meg Szénégető! Most én hívlak, Thorsson, ki kezében tartja a
tőrt,  min az első, általad megölt Spadolini, Alfredo vére szárad. Asszonyod
emlékére, jelenj meg! - kiáltottam felfelé fordított arccal.

   Mintha szellő söpört volna végig a szobán.

   A  beszentelt  gyertyák lángja megrebbent, s mécsek az ötszög öt csúcsán,
kialudtak.

   A  szoba többi része viszonylag jól megvilágított maradt, de az én alakom
homályba veszett a szemük elől.

   És ez így volt jól.

   - Eljöttél,  Szénégető?  - kérdeztem. Szavaim tompán koppantak a  halálos
csendben. Társaim még a lélegzetüket is visszafojtották.

   - Igen - feleltem magamnak.

   - Miért jöttél, Szénégető? - kérdeztem.

   - Azért,  hogy  bevégezzem  bosszúmat, hogy az én kezemtől haljon meg  az
utolsó  Spadolini  is,  miként  Alfredo,  ugyanazon  tőr  által s mindörökre
eltűnjék ezen átkozott família a föld színéről.

   Végre megértették.

   Mindent megértettek.

   De már túl későn.

   Spadolini  felsikoltott,  borzalmas,  elkeserítő  hangon,  ahogy csak egy
halálra rémült férfi tud. Védekezőn kapta maga elé kezeit, de elkésett.

   Ugyanazzal  a  halálos  biztonsággal,  mint  először  s aztán oly sokszor
évszázadokon  át,  egy  Spadolini  mellébe  hajítottam  a  tőrömet,  az első
tőrömet,  melyet  apámtól  örököltem,  mellyel  feleségem  sírját kapartam a
földbe,  melyre  megesküdtem,  hogy  bosszút állok s ím, a tőr volt a bosszú
végső pillanatában.

   Elkerekedett  szemmel,  nyögve  zuhant  a  padlóra utolsó áldozatom, akin
csaknem  megesett a szívem, de legyőztem pillanatnyi gyengeségemet, mert én,
a Szénégető, szavatartó ember vagyok.

   Anettra  néztem.  Szájára  tapasztott  kézzel,  földbegyökeredzett lábbal
meredt rám, mint aki kísértetet lát.

   Mert azt látott.

   - Eredj innen, kicsi lány - mondtam halkan. - Eredj, fuss messzire, minél
messzebbre,  gyorsan,  ahogy  csak  bírsz.  A  Szénégető elenged téged, mert
szeretett, mert hasonlítottál az Egyetlenre, a Megismételhetetlenre...

   - Tényleg... te... vagy...? - akadozva törtek elő torkából a szavak.

   - Igen  -  mosolyogtam  rá  s ő a mosolytól még jobban  megriadt. - Fuss!
Eleget láttál!

   A parancsoló hangnak nem tudott ellenállni. Sarkon fordult és kiszaladt a
szobából.

   Arca velem maradt. Örökre.

   Számoltam  a  másodperceket.  Most  ér le a lépcsőn. Most ér ki a házból.
Most ér ki a kertből. Tíz méter. Húsz. Harminc. Negyven. Ötven.

   Most!

   A  máguspalást  rejtett  zsebéből  előhúzott  kicsiny  bőrzacskót  izzadó
markomban szorongattam.
   A tűz és a halál pora.

   Reszkető ujjakkal bogoztam ki a zacskó száját összeszorító szíjat.

   Finom,  sárgásfehér  por.  Szemre alig különbözik a homoktól. Mégis, más,
egészen más.

   A padlóra rajzolt ötszög vonalaira szórtam.

   Belül maradtam, az ötszögön belül.

   Acél és kova.

   Aztán a szikra. És a tűz.

   Meg  kellett  tennem,  másodszor is el kellett égnem, utolsó áldozatommal
együtt,  mert  be  akartam  végre  fejezni  az évszázados bolyongást s végre
nyugtot lelni, lent a mélyben, az oldaladon, Sötét Úr.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező