Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                              SOHA NEM ÉR VÉGET

   Ody,  mielőtt  felhozta  atyja tetemét a pincéből, feldarabolta a hullát.
Utálta a mészáros munkát, a hús hasogatását, a csont fűrészelését, de tudta,
meg  kell  csinálnia, mert a szétdarabolt maradványokat kisebb gödörbe is el
lehet  rekkenteni.  A  kertben pedig már alig volt szabad hely. Eredményesen
dolgozott,   sokkal  eredményesebben,  mint  az  anyagi  világ  más  rothadó
szelleme, magabiztosan, akár egy vámpír és rémisztőbben, mint egy zombi. Nem
hitt a fekete mágiában, ha valaki az útjába került, azzal hagyományosan bánt
el,  úgy,  mint  sok  ezer  őse  a történelem folyamán, kézifegyverrel, mert
lőfegyver  használni  ahhoz,  hogy megszabaduljon egy alkalmatlankodó emberi
lénytől, megvetendőnek tartotta.

   A  Pusztítás  buja rózsabokraként - szúrós tövisek helyett éles és hegyes
késekkel   felszerelve   -   élte   életét   egy   olyan  bolygón,  amelyről
visszavonhatatlanul  eltűnt valami, akkor, mikor a lökéshullámok legyalulták
a hegyeket és a száguldó tűz sivataggá változtatta a hemzsegő élőhelyeket és
azok  a  rejtélyes,  láthatatlan  micsodák  -  mikről a nagyapja hallott még
kölyökkorában  -  sejteket  robbantottak szét élő szervezetekben és halállal
fertőzték  meg  a  gyanútlan  menekülőket,  akik  még  nem tudták, sehol sem
lelhetnek  menedéket  ezen  a  Földön. A magukban hordozott halálos borzalom
elől  hiába  futnak  a  hajdani  csodák megperzselt csontvázai között, hiába
futnak  a  Semmi  elől,  mert  ők maguk a Semmi szülői, magukban hordozzák a
Semmit, ők maguk a Semmi.

   Az  éj  leple  alatt  ásta meg kertjében a sírt, az újra sarjadt növények
között.  Az új fák, bokrok, füvek idegenek voltak, egy másik hely szülöttei.
Vadak, kegyetlenek, hogy fennmaradhassanak egy vad és kegyetlen világban, mi
nem  emlékeztetett  a  letűnt  korok  Paradicsomára. Az Éden ideje elmúlt és
eljött  a  Pokolé,  ahol  a  Sötétség  Fejedelme helyett, a magukat embernek
nevező kétlábúak uralkodnak.

   Éjszaka  ásott,  nem  mintha  attól tartott volna, hogy a szomszédok - ha
észreveszik  -  feljelentik.  Ezen  a  vidéken  mindenki számláján szerepelt
néhány  eltűnt úr, mert aki nem volt képes mások eltüntetésére, az maga tűnt
el hamarosan.

   A  kóbor  kutyák  emberi  csontokkal szájukban szaladgáltak az utcákon, a
gyerekek  a  földből  kirugdosott  koponyákkal  fociztak  a  réten, a hentes
édeskés, a disznóéra emlékeztető ízű húst mért ki és a serif kutyája gazdája
haragosait   kapta  vacsorára,  mert  a  törvény  embere  leginkább  délután
szeretett gyilkolni.

   Ody  megszokásból  temette  a  hullát éjszaka, ez amolyan tradíció volt a
családban, hagyomány, melynek oka rég feledésbe merült. De ez alkalommal nem
csupán  hagyománytiszteletből  került sor az éjféli akcióra. Szeretett volna
egyet s mást megbeszélni atyja kísértetével.

   Már  elkészült  a sírgödörrel és beledobálta a hulladarabokat. Az órájára
nézett,  maradt még néhány perce éjfélig. Leült a gödör szélére, cigarettára
gyújtott lassan és mélán, a csendet hallgatva, mit csak néha-néha zavart meg
egy-egy  távoli halálsikoly, bizonyítva azt, hogy a háborúnak még nincs vége
és  soha  nem  is  lesz.  A  feltételek  és  a  rendelkezésre  álló eszközök
megváltoztatásával  folyik tovább, az idők végezetéig, vagyis addig, míg két
ember  marad  a  Borzalmak bolygóján, a feledés ligetében bolyongva, egymást
keresve, késsel a kézben, hogy beteljesítsék sorsukat.

   A  vénember  ifjú  kísértete  igen  zord volt, mikor asztrálteste a külső
dimenziókból átsiklott az emberi szem számára érzékelhető világba.

   - Nagyon  ügyetlenül  csináltad, fiam - susogta, mint a kriptaszagú  szél
egy  ködös  őszi  alkonyon,  a  Megolvadt  Földek  Sivatag  felett. - Csak a
harmadik  döfésed után haltam meg. Szégyellem magam helyetted is... Hát erre
tanítottalak?

   - Bocsáss  meg, papa - fordult Ody az öregember érzékelhetetlen  viharban
hajladozó füstszínű árnya felé. - Kicsit kijöttem a gyakorlatból. Mostanában
főként baltával dolgozom.

   - Ezért  külön  szégyellem  magam!  A  mi családunk tagjai mindig  késsel
öltek. Még jó, hogy szegény nagyapád ezt nem élte meg!

   - Mert te eltetted láb alól.

   - Mint te engem. Megtudhatnám, miért végeztél velem?

   - A  tudományos kíváncsiság hajtott. Tudni akarom, mi van  odaát - bökött
hüvelykujjával határozatlanul hátrafelé Ody, egyszerre célozva ezzel az időn
kívüli, megszakíthatatlan létezésre és a külső dimenziók misztikus világára.

   - Megtudod majd, ha eljutsz hozzánk...

   - Felelj! Mi van OTT?!

   A  kisértet  keresztül nézett fián, mintha az is anyagtalan volna, mint ő
maga.

   - OTT?  Cápafogú pacsirták sírják énekük húsevő fákra épített  fészkükben
és zene szól, harsonazene, az Ítélet Harsonája.

   - És mi az ítélet?

   - Halál!

   Ody megborzongott. Ott is?

   - És aztán?

   - Egy új világ, ahol ugyanaz vár rád, mint magad mögött hagytál. Ugyanaz,
újra és újra, örökkön-örökké.

   Egy  korán  kelő  kakas  elkukorintotta magát s a kisértet szétfoszlott a
levegőben.  Ody  felállt s nekilátott földet hányni a maradványokra. Gyorsan
dolgozott, mert mihamarabb szeretett volna ágyba kerülni. Elfáradt.

   Gyorsan  végzett. Megszokásból még alaposan letaposta a laza földet, hogy
ne maradjon túl feltűnő nyoma a temetésnek, aztán elindult, be a házba.

   A  hibát  ott  követte  el, hogy hagyta maga mögött becsapódni a bejárati
ajtót.  A  megvasalt tölgyfa hangosan döngött s a gyerekszobában felsírt Ody
kisfia.

   - Tegnap is egész éjjel bőgött ez a nyavalyás kölyök, egy szemhunyást sem
tudtam   miatta  aludni  -  morogta  maga  elé  és  lábujjhegyen  beosont  a
gyerekszobába. A lábainál fogva kapta ki a csecsemőt a kiságyból és egyetlen
heves  mozdulattal  csapta  a  falhoz.  A  még  meg  sem keményedett koponya
tojáshéjként  roppant  szét  a  falon  és vér és agyvelő darabkák loccsantak
szerte.

   - Te  gazember - csattant fel Ody mögött a felesége hangja. - Már  megint
összerondítottad  a  tapétát! - dühöngött az asszony és a pizsamája zsebéből
előhúzott   kicsiny   pisztolyt  többször  a  férfira  sütötte.  Az  különös
megkönnyebbülést  érzett,  mikor  a  golyók  a  testébe  vágódtak és halvány
mosollyal az arcán roskadt össze.

   - Százszor  megmondtam  már  neked,  hogy rendet és tisztaságot  akarok -
zsémbelt az asszony.

   Odynak  nem fájtak a sebei, még sosem fájt neki semmi, nem ismerte ezt az
érzést,  az  ember teste már megszabadult a kín nyűgétől sok-sok nemzedékkel
az ő születése előtt.

   Az asszony nézte hörgő emberét, amint nehézkes mozdulatokkal a zsebe felé
tapogatódzik,  és  megmozdult  benne  valami,  egy láthatatlan rugó mozgásba
hozott  egy  fogaskereket  s  az egy másikat és valami változni kezdett a nő
agyában,  keserű  lett  a szája és gombóc dagadt a torkában és ki tudja hová
fejlődött  volna  mindez,  ha Ody nem éri el idejében a zsebét s nem húz elő
onnan egy apró szerkezetet.

   Megnyomta a szerkezeten lévő egyetlen gombot.

   Az  aláaknázott  ház  a levegőbe repült s nem maradt semmi a helyén, csak
egy bombatölcsér.

   Halványzöld  derengés  vette  körül  Odyt, amint a pincében atyja tetemét
darabolta.   Nem  tudta  hányadik  alkalommal  teszi  s  hányszor  kell  még
megtennie,  míg  a befejezéskor egy pillanattal később éri el azt a bizonyos
gombot,  mit  meg  kell nyomnia. Nem tudta meddig kell még várnia arra, hogy
neje  megelőzze  és  könnyek  bukjanak  ki a szemén és sírjon és zokogjon és
mondja azt: sajnálom.

   És  Ody  akkor  majd  nem  nyomja  meg  azt a gombot és akkor majd minden
másképpen lesz.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező