Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                   REVANS

   Fújt a szél. Nem túl erősen, nem úgy, mint téli hajnalokon szokott, mikor
felkavarja s a korán kelő arcába vágja a porhavat, de nem is úgy, mint forró
nyári  napokon,  mikor  alig  rezdül  a  levegő  s  erősen  kell figyelnie a
kánikulától szenvedőnek, hogy észrevegye, megérezze a cseppnyi enyhülést.

   Ez  őszi  szél  volt,  sivár és komor, mint az ősz maga, mint az elmúlás,
melynek  illatát  magával  hozta,  valahonnan az északi messzeségekből, ahol
sötét istenek uralkodnak szürke-fehér, borongós birodalmukon.

   Az  utca,  mint  kedvetlen kígyó tekergett, a megfáradt, megroggyant falú
házak  között. A szemétlepte járdák, mint önmaguk karikatúrái, már régen nem
szolgálhatták  azt  a  célt, melyre tervezték, építették őket, ha zajlott is
egyáltalán  valamiféle  forgalom  ezen  a  nyomasztó,  öreg utcán, az csak a
hajdanvolt   úttesten  mehetett  végbe,  a  gyomverte,  repedezett  aszfaltú
úttesten,  ahol  évtizedekkel  azelőtt  roboghatott  gépkocsi,  évtizedekkel
azelőtt, hogy az öregember felbukkant.

   Komótosan,  megfontoltan  lépkedett, csizmája sarka kopogott a kövezeten.
Kezét   állig   begombolt,   hosszú  kabátja  zsebébe  süllyesztve,  fázósan
meggörbedve  ballagott,  mint  aki  nem siet, mert nincs hová sietnie, de ha
lenne,  akkor  sem  tenné, mert nincs semmi értelme a sietségnek. Aminek meg
kell történnie, az úgy is megtörténik, akár akarja az ember, akár nem.

   Valami  ősi, kiirthatatlan, megváltoztathatatlan fatalizmus áradt belőle,
mint   a   sivatagi   országok   fellahjaiból,  akik  egykedvűen  üldögélnek
vályogviskóik előtt, az árnyékba húzódva s szenvtelen arccal bámulják a tűző
napon, a földjeiken robotoló asszonyaikat.

   Az öreg horgas orra valóban a sivatag gyermekeire emlékeztethette volna a
szemlélőt  és  talán  távolba  tekintő,  réveteg  tekintete  is, de más nem.
Vonásairól  lerítt, hogy viszonylag civilizált körülmények között élte le az
életét,  békésen,  szenzációk nélkül, talán egy farmon, valahol délnyugaton,
azon  a  tájon,  ahol  még  mással  is  törődnek  a népek, nem csak a puszta
létfenntartással.

   Távol  járt  hazájától,  távol  mindentől, amit emberi lakhelynek lehetne
nevezni.  Ebbe  a  városban már hosszú ideje nem él senki, csak patkányok és
csótányok.  Építői  a  régi, fényes napok elmúltával elhagyták, mint oly sok
más várost is, hajdani lakhelyeiket az állatokra hagyva.

   A  városok  fénykora úgy tűnt le, ahogyan megszületett, gyorsan és szinte
észrevehetetlenül. Egyszer csak másféle lett a világ. Egyik napról a másikra
történt  a változás, minden előjel, minden előkészület nélkül. Felkelt az új
nap,  talán  hétfő  volt  akkor,  vagy szerda, már senki sem emlékszik, hogy
melyik  nap  is volt az a hét közül és a Földnek nem kellett többé az ember.
Nem  történt katasztrófa, nem tört ki háború, csupán a természet hagyott fel
millió   éves   kísérletével.   Befejezte,  mint  egykor  azt  a  másikat  a
dinoszauruszokkal,  s  új,  újabb  dolgot  kezdett  el.  Az értelem kiment a
divatból, mint egy ruhadarab.

   A  nagy  tömegek  tehetetlensége  még  mozgatta egy darabig azt az óriási
egységet,  melyet emberiségnek hívtak, de a haldoklás megállíthatatlan volt.
Erre  a  betegségre  nem  akadt  gyógyszer,  ez  nem  az  egyén, hanem a faj
betegsége  volt  s  a  fajok  orvosa,  a természet, hűtlenné lett oly sokáig
kedvenc gyermekéhez.

   Maradtak  persze  még  helyek,  ahol  a kedvezőbb körülmények folytán azt
hitték,  van  még remény a feltámadásra, az újrakezdésre, de az ilyen helyek
száma  napról-napra  csökkent  s  közel  járt  már  az  a  pillanat, mikor a
túlélőknek  be  kell  majd  látniuk,  hogy  véglegesen lemaradtak, kiestek a
versenyből, hogy ami elmúlt, az visszavonhatatlanul múlt el.

   A villámgyors összeomlást tovább gyorsította a félelem, a kétségbeesés és
a  reménytelenség.  Az  ember  ismét  besegített  a természetnek a pusztítás
munkájába,  de ezúttal önmagát irtotta. Történelme során a legkegyetlenebb s
a    legsikeresebb    módon.    Korábban    sem   szűkölködött   ötletekben,
találékonyságban  ezen  a téren, de ezúttal minden eddigit felülmúlt. Minden
ország  valamelyik  régi  ellenlábasát okolta a történtekért, minden ember a
szomszédját  hibáztatta  s  a  háborúk olyan könnyen és gyorsan robbantak ki
egymás   után,   mint  az  utcai  csetepaték.  Aztán  már  nem  maradt,  aki
harcolhatott  volna.  A  káosz  és  az  anarchia  uralkodott azon a bolygón,
melynek lakói egykor a csillagok felé indultak.

   Az  öregember  a  kevés,  még  ide-odahányódó,  az életbe kétségbeesetten
kapaszkodó túlélők egyike volt.

   Nem  azért  maradt  életben,  mert  vágyott élni. Talán éppen az segített
neki,  hogy  számára  szinte  mit sem jelentett, hogy él-e, vagy meghal. Már
gyermekkorában  arra  tanították,  hogyan kell meghalni. S arra, hogyan kell
ölni. Nem a túlélésért harcolt. Azért nem is kellett fegyvert fognia. Azokon
a vidékeken, ahol kegyesebb volt a sors, ott haladékot kapott az ember, ahol
pedig nem, ott hiába is küszködött, csak a sikertelenség és a vég várt rá.

   A  testvérharcok  ideje  már  lejárt,  nem  kellet másokkal megküzdenie a
földért,  az élelemért. Békében élhetett volna haláláig, tengődhetett volna,
mint  a  többiek,  ha  nem  hajtja valami más, mint társait, talán több volt
náluk,  talán  kevesebb.  Ki  tudja,  ki  döntheti  el? Kinek van joga ilyen
dolgokban megfellebbezhetetlen véleményt alkotni?

   Más  volt,  mint  azok, nem csupán az evés, az alvás, a mámor, a szerelmi
örömök  érdekelték.  Egy  ősi  és nem túl vonzó emberi mozgatórugó hajtotta,
olyan,   mit   faja   még  a  kőkor  homályából  hozott  magával,  s  cipelt
rendületlenül  századokon,  évezredeken  át, olykor elitélve, máskor, máshol
büszkén  vállalva  azt  az  érzelmet,  melyet  egyszerűen csak bosszúvágynak
hívtak.

   Visszaütni!  Bármi  áron  visszaütni.  Visszaütni  kíméletlenül,  tomboló
dühhel,  mint  egy nekivadult rinocérosz, mikor a felindulástól vérben forgó
vaksi  szemeivel nekiront az őt megsebesítő vadásznak, hogy eltiporja, porrá
zúzza még a csontjait is.

   Korán ráébredt, miért kell az embernek eltűnnie. Hogy megnyíljék az út az
új,   a  jobb,  a  tökéletesebb  előtt.  Egykor  az  óriáshüllőknek  kellett
pusztulniuk,  hogy  színre  léphessen  az  ember  s  most  rajta a sor, hogy
félreálljon az új, felemelkedőben lévő faj útjából.

   Nem  állt  egyedül  ezzel a felismeréssel, de míg a többiek belenyugodtak
ebbe  a  ténybe,  mint megváltoztathatatlanba, ő nem ismerte a belenyugvást.
Megértette  a  sors,  a  természet,  Isten megfellebbezhetetlen döntését, de
elfogadni  nem  tudta.  Nem  hajtott  fejet  az erősebb hatalom előtt, hanem
kihúzta magát s a képébe vágta:

   - Nem adom fel!

   Arra  tette  fel  az  életét,  hogy  felkutassa,  ha  kell a föld alól is
előtalálja  az  újat,  az új lényt, a crlemet és irtsa, ahogy az élősködőket
irtották egy boldogabb korban.

   A   születő  új  faj  gyenge  volt  még  s  szinte  védtelen,  legalábbis
lehetőségeihez  mérten,  ám egy-egy egyedének elpusztítása, megölése még így
is messze meghaladta egy átlagos ember képességeit, lehetőségeit.

   Az öreg azonban nem átlagos képességű ember volt. Egykor talán megégették
volna,  mint  boszorkánymestert, varázslót, vagy messiásnak kiáltották volna
ki,  hogy  aztán keresztre feszítsék. Már nem volt egészen ember, de még nem
volt  crlem. És a lelkében ember maradt. Tudta, hogy magával a természettel,
Istennel,  annak megkérdőjelezhetetlen törvényeivel szegül szembe, de ez nem
érdekelte. Hitt az igazában, abban, hogy joga van felkutatni az elszórt, még
kicsiny crlem-kolóniákat s még a nyomaikat is eltörölni a föld színéről.

   A háborút választotta életformájául, a kilátástalan, vég nélküli, totális
háborút,  amiben  nincs  fegyvernyugvás, mert ő nem tud megnyugodni, mi csak
akkor  érhet  véget, ha az egyik fél megsemmisül. És tudta, melyik lesz az a
fél.  Nagyon  is  jól  tudta, de nem bánkódott miatta. Tette, mit a dolgának
vélt és várta az elkerülhetetlent.

   Nem  várt,  nem  kért  segítséget  senkitől,  a  magánügyének  tekintette
"keresztes  hadjáratát". Nem vett maga mellé társakat, talán mert nem bízott
senkiben,  vagy mert senki nem akart mellé állni. De nem vetette meg azokat,
akik  a  békés  kihalás útját választották, elfogadva a crlemeket, ha nem is
együtt - ezt a crlemek nem tűrték volna -, de egymás mellett élve velük.

   Önkéntes követői sem akadtak, fiatal tanítványai, akik halála után tovább
vihetnék,  mit  elkezdett,  mert  már  nem  maradtak  ifjak,  az  emberi faj
öregekből állt, szánalmas, terméketlen, lassan halódó öregekből, akiknek nem
adatott  meg  a  csoda,  hogy  gyermeket  nemzenek  és  szüljenek,  mert így
rendeltett,  hogy  csak az új fajhoz tartozók jöhessenek erre a világra, kis
crlemek.

   A  crlem csecsemők szemre alig különböztek az emberi csecsemőktől, de míg
azok  -  már  ha  nagyritkán, elvétve született egyáltalán még valahol olyan
gyerek,  akit embernek lehetett nevezni - egytől-egyig halva születtek, vagy
még  néhány  hónapos  korukban  elhunytak, addig a crlem gyerekek hihetetlen
életképességükkel  tűntek  ki.  A  természet szelektált s ebbe a szelekcióba
avatkozott bele a maga módján Urraye, az öregember.

   Hiányoztak  belőle  az  erkölcsi  fenntartások, ugyanolyan könnyű szívvel
gyilkolta  a  magatehetetlen  crlem  csecsemőket,  mint  a kifejlett, erejük
teljében  lévő  felnőtt crlemeket, akik máris, egymástól néha elszigetelten,
de  már  azon  dolgoztak, hogy felépítsék saját világukat. Megölte azokat az
embereket  is,  akiknek crlem gyerekük született s nem tartva be a törvényt,
nem  tették  ki  a  vadonba,  hogy ott elpusztuljon, ha nem talál rá egy, az
éppen  ilyen  csecsemőket  felkutató  crlem.  És  könnyű  volt  felismerni a
törvényszegőket,  mert  a kicsinyek homloka közepén lévő harmadik szemet nem
lehetett  elrejteni  a  világ  elől.  De egyre kevesebb volt a törvénytipró,
ahogy egyre kevesebb volt az ember s egyre több a crlem.

   Vadászott  rájuk,  mióta  felnőtt,  s  vadásztak  rá, pedig a crlemek nem
pazarolták az energiájukat arra, hogy kiirtsák a védekezésre immár képtelen,
elöregedett emberi fajt, csupán egy embert tartottak ellenségüknek, Urrayet,
aki  a  sötétségből bukkant elő, hogy csapást mérjen rájuk s aztán épp olyan
gyorsan, csendben, nyomtalanul tűnt el az éj leple alatt, ahogyan érkezett.

   Féltek tőle és tisztelték, magukkal egyenlőnek tartották, nem úgy, mint a
többi  embert,  akikből  hiányoztak  az  ő  képességeik,  akik  a  kegyükből
tengették  életüket  azokon  a vidékeken, melyekre nekik nem volt szükségük,
melyeket még nem tudtak crlemekkel benépesíteni.

   Félték  az  "Öregembert"  -  ahogy  ők  nevezték. Az anyák Urraye nevével
riogatták   engedetlen   gyermekeiket,  őt  emlegették  káromkodásaikban  és
polgárőrségük  fő  feladata  az lett, hogy elcsípje az öreget. Soha kevesebb
sikerrel  még  nem  oldottak  meg  feladatot. Mintha egy testetlen árnyéknak
eredtek volna a nyomába, a vén róka mindig kisiklott a markukból, nyomot sem
hagyva hátra, hogy merre keressék.

   Még  olyan crlemek is akadtak, akik kételkedtek Urraye létezésében, ahogy
józan  gondolkodású  ember  kételkedik  a  földön  járó  Gonosz létezésében.
Amolyan természetfölötti, misztikus lénynek tekintették, mely természetesen,
valójában   nem  létezik,  tehát  ostobaság  rá  hivatkozni,  az  ő  létével
magyarázni   bizonyos   eseményeket   történéseket.  Ezek  azonban  igencsak
meglepődtek,  mikor  Urraye  besurrant  a házukba, vagy felbukkant mellettük
valamelyik romvárosban, ahol értékes holmik után kutattak. De nem maradt sok
idejük a csodálkozásra, mert dörrent egy fegyver, vagy villant egy kés és az
öreg már ott sem volt, csak a halottak maradtak ott utána.

   Ha létezett valami, ami a legkevésbé sem foglalkoztatta Urrayet, az volt,
hogy  a  crlemek  miképp  vélekednek  róla.  Az  ő  érdeklődése a crlemekkel
kapcsolatban  csupán  addig  terjedt,  hogy élnek-e még, vagy tennie kell ez
ügyben valamit.

   - Halottak?  Maradjanak is azok a Feltámadásig. Még élnek? Meg kell  ölni
őket  - vallotta és ügyet sem vetett semmilyen más lehetőségre, még csak fel
sem merült benne más alternatíva.

   A  város, melynek utcáit járta, kihalt volt - ide nem jártak crlem kutató
különítmények, hogy bányásszanak a szemét és romhalmazból -, de nem is azért
jött  ide,  hogy  ősellenségeire vadásszon. Nem, pihenni akart, pihenni, egy
keveset,  nyugalomban,  biztonságban. Egyre nehezebben hordozta évei terhét,
mind  nehezebben  tudta teljesíteni önként vállalt kötelezettségét úgy, hogy
ne  vesszen  rajta.  Tudta,  hamarosan eljön majd az a nap, mikor majd nem ő
hagyja el győztesen a csatateret, mikor ott maradt a porban fekve, oldalában
egy  crlem  golyóval.  És  azon  a  napon  véget ér egy születő, új faj első
legendája és egyben az emberiség utolsó háborúja.

   - Remélem,  párat azért még magammal tudok majd vinni - morogta  maga elé
mindig, ha felötlött benne ez a gondolat.

   Tudta,  ez  a  város  kívül  esik  mind a crlemek, mind az emberek lakott
területein,  ezért  is  választotta  ezt  egyik  menedékhelyéül.  Különösebb
biztonságot  persze  ez  a hely sem nyújtott, hiszen bármikor idevetődhetett
egy  crlem  expedíció,  de  mégis  kisebb volt a valószínűsége, hogy valakik
belebotoljanak elrejtett készleteibe, mint a lakott területek közelében.

   Régen  létesítette  ezt  a  menedéket.  Akkor  még fiatal volt, az utolsó
fiatalemberek  egyike,  de  már  akkor is vívta kilátástalan harcát az egyre
növekvő  crlem  áradat ellen. Ifjú volt, de előrelátó, sejtette, hogy ez még
majd  jól  jöhet,  ha  vannak  titkos  támaszpontjai, ahol elrejtőzhet, ahol
fegyvert, lőszert, konzerveket talál, ahol kivárhatja a kedvező pillanatot a
harc folytatására.

   Ez  volt  az  utolsó  ilyen  rejtekhelye.  A  többit már mind kiürítette,
felszámolta,  vagy  mások,  crlemek, akadtak rá és semmisítették meg. Mindig
tervezte,  hogy  létesít újabb támaszpontokat, de valahogy sosem volt ideje,
kedve  erre a munkára. Tudta, drága árat fizethet az efféle hanyagságért, de
még ez sem érdekelte.

   Fáradt  volt,  rettenetesen  fáradt.  belefáradt  minden,  a háborúba, az
életbe. De nem adta fel. Nem olyan fából faragták.

   Könnyen  rátalált  a  házra,  mintha csak az előző napon járt volna benne
utoljára, nem pedig vagy harminc évvel azelőtt.

   Óvatosan közelítette meg, nem nyíltan ment, az utca közepén, mint hajdan,
hanem  kaputól  kapuig,  kerítéstől  kerítésig, szeméthalomtól szeméthalomig
osonva.  Megtörtént  már,  hogy  a  crlemek,  felfedezve  valamelyik  titkos
raktárát, csapdát állítottak neki.

   Már nem bízott a gyorsaságában, a reflexeiben. Ügyessége, ereje megkopott
az  hosszú-hosszú  évtizedek  során.  Inkább a tapasztalataira, megérzéseire
támaszkodott, mintsem, hogy megkockáztassa a nyílt harcot.

   Mielőtt  belépett  volna,  alaposan  körülszaglászta a házat s csak akkor
került a hátsó ajtó felé, mikor úgy találta, hogy minden rendben van.

   Nem  véletlenül  nem  használta  az utcai bejáratot. Szokásává vált, hogy
támaszpontjai  főkapuját  csapdával  védi  az illetéktelenül betolakodóktól.
Hajdanán,  kóborlásai  során,  egy  elhagyatott raktárban, talán a hadseregé
lehetett  valamikor, amikor még volt hadsereg, talált néhány láda gyalogsági
taposóaknát.  Burkolatukat  rozsda  marta,  de ennek ellenére kifogástalanul
működtek a kipróbálásukkor.

   Míg   tartott  a  szűkös  készlet,  igyekezett  aknazárral  körülvenni  a
támaszpontjait,  egyetlen kacskaringós átjárót hagyva csupán a maga építette
aknamezőkön át, hogy elvegye a túl kíváncsi crlemek kedvét.

   Sosem  rajzolt  térképet, min megjelölhette volna, hová tette az aknákat.
Bízott memóriájában. És eddig még sohasem kellett csalódnia benne.

   Ezúttal  is  elég  volt egyetlen pillantás a ház egykori hátsó udvarára s
már tudta is, hova nem szabad lépnie.

   Kert  lehetett  ez  itt,  mikor még éltek emberek ebben a városban, talán
virágoskert, vagy inkább konyhakert. Most gazverte, szemétlepte kis négyszög
egy  rommező  közepén,  elhagyatott  és  magányos,  mint  az  öregember, aki
lehajolva lopakodott, hogy a magasra nőtt, burjánzó gyomnövények eltakarják.

   Mert lehet, hogy odabent lapulnak.

   Egyre  ravaszabbak,  egyre  ügyesebbek  lettek  az  utóbbi  időben,  mind
nehezebben  tudott  csak  túljárni az eszükön. Magának sem szívesen vallotta
be, de így volt, jó néhány alkalommal csak a vakszerencse mentette meg, hogy
a csapdájukba ne essen.

   De  nem  talált  a házban más élőlény, mint néhány, riadtan szerteszaladó
patkányt.

   Körbejárta a földszintet.

   Évtizedek   óta  nem  háborgatta  senki  a  régesrég  elhagyatottan  álló
szobákat,  nem  látszottak friss lábnyomok a szürke porban, csak a patkányok
csapásai,  a  patkányoké,  amik  összerágták  mindazt,  mit  a hajdani lakók
hátrahagytak.

   Felment  az emeletre is. Ott is végigvizsgálta a helyiségeket, nem hagyva
ki egyetlen zugot sem, mert már régen csak abban hitt, amit a saját szemével
látott, és abban is inkább csak félig.

   A felső szint épp olyan elhagyatott volt, mint maga a város.

   A lépcsőn lefelé jövet megállt. A város neve után kutatott emlékezetében,
fel  akarta  idézni, hogy hívták egykori lakói. De nem sikerült előcsiholnia
memóriájából  a  nevet,  melyet  fiatalkorában még ismert, mikor térképpel a
kezében  járta  be  az  országot, a kontinenst, egy ócska furgonnal, crlemek
után kutatva, támaszpontokat építve.

   Elfelejtette   a   város   nevét,  mint  annyi  más  nevet,  mit  ismert,
elfelejtette,  ahogy  elfelejtette azt is, hogyan kell másképpen élni. Már a
békére sem emlékezett.

   Lassan  lépkedett  lefelé  a lépcsőn. Nehezére esett a járás. Még sohasem
érezte magát ennyire kimerültnek, vénnek.

   Már  hetek óta csak néhány órát aludt naponta, s bár egész életében kevés
pihenéssel  beérte,  öregkorára  pedig  még kevesebbel, mégis, ez túlságosan
megterhelte.  Az  utóbbi időben többet futott, mint aludt. És már nem voltak
olyan könnyűek a lábai, mint valaha, elnehezült a kortól.

   Megkapaszkodott  a  roskatag  lépcső ingatag karfájában s előregörnyedve,
hosszan, erőlködve köhögött.

   Megfázhatott   a   szabadban,   tűz   nélkül  eltöltött  hosszú  éjszakák
valamelyikén, megfázhatott, ő, aki azelőtt nem is tudta mi az a betegség.

   És nem tudott gyógyszert szerezni, pedig érezte szüksége lenne rá, nagyon
nagy szüksége.

   Legyengülve  pedig  nem  kockáztathatott meg támadást crlem falvak ellen,
még éjszakai rabló rohamot sem. Magányos crlemeket meg hiába lőtt le lesből,
nem  talál  náluk  gyógyszert,  csak  magára uszította környék bosszúszomjas
crlemjeit.

   Üldözték.  Úgy  hajszolták, ahogy a veszett kutyát szokás, irgalmatlanul,
kitartóan  a nyomában maradva, gyilkos dühtől hajtva, mégis óvatosan, mert a
menekülő könnyen osztja a halált.

   Alig  tudott meglépni előlük. Ha nincs az évtizedes tapasztalata, tán nem
is sikerül, de a vén róka ismét túljárt az ifjú kopók eszén. Nem volt könnyű
leráznia  őket,  a  vérebek kitartásával követték nyomait, de sikerült. Most
még  sikerült. De tudta, hogy valószínűleg legközelebb másképpen lesz. Akkor
már nem fog sikerülni...

   Tudta,  ideje  a  végéhez  közeleg.  Úgy  tervezte, beveszi magát ide, az
utolsó  erődítményébe  s  kivárja,  míg  a crlemek ráakadnak. Mert rá fognak
akadni.  Nem  adja meg magát. Harcolni fog az utolsó töltényig, vagy amíg el
nem kapja egy, a többinél ügyesebb, merészebb crlem.

   Már  leszámolt  életével.  Egyetlen  célja  maradt csupán. Hogy az utolsó
alkalommal,  az  utolsó  találkozáskor minél többet vigyen magával "odaátra"
ellenségei közül.

   Végre elmúlt róla az egész testét görcsbe rántó köhögés.

   Kihúzta magát és a pincelejáró felé indult.

   Odalent  vannak  az  elrejtett készletei. Talán gyógyszer is akad köztük,
talán  olyan  gyógyszert is talál, mely nem vált még halálos méreggé az évek
során...

   Már  nyúlt  a  pinceajtó  rozsdás  kilincse  felé,  mikor felötlött benne
valami. Lefékezte a mozdulatot, inkább a homlokáról törölte le a verejtéket.
A  gyengeségtől  és  a  láztól  kiverte a víz. Raktárai kapujába mindig tett
valamilyen  "meglepetést",  hogy  a  rátaláló  crlemek ne érezhessék, olcsón
jutottak a zsákmányukhoz.

   Egy  darabig  csak  állt s a fejét törte. Ide milyen csapdát helyezhetett
el?

   Sehogy sem jött rá. Nem jutott az eszébe. Egyszerűen nem emlékezett.

   Mérgelődött  egy  keveset, aztán nekilátott módszeresen átkutatni az ajtó
környékét.

   Egy olyan vén róka, mint ő, ne találna meg egy csapdát?!

   Megtalálta. Nem is volt túl nehéz.

   A  hajszálvékony drótszál a kilincshez volt erősítve, végigfutott, le, az
ajtófélfa  mentén, a küszöb felé s alig pár ujjnyival afölött egy apró, alig
észrevehető lyukon át benyúlt a pincében.

   Elmosolyodott magában. Még fiatal volt, mikor ezzel a primitív módszerrel
védte  a  búvóhelyeit.  Lenyomják  a kilincset, kinyitják az ajtót s odabent
robban  egy  akna, felrobbantva az elrejtett lőszert s azzal minden mást is.
Így semmije nem kerülhetett a crlemek kezébe.

   Milyen  naiv  is  volt!  Ilyen átlátszó csapdákat állítani! Ma már sokkal
jobb  módszereket  ismer,  de  az  akkori  időkben  még  ez  is  megtette. A
crlemeknek  akkor  még  nem  voltak drágán megfizetett harci tapasztalataik.
Most már ők sem ugranának be egy ilyen nyilvánvaló csapdának.

   Az  övén lógó tokból előhúzta kését. Régi kés volt, öregebb, mint ő maga.
Még  gyerekként  találta,  egy  kifosztott  lerombolt  üzletben hányódott az
összetört   berendezés   alatt.   A   fosztogatók   ott  felejthették,  vagy
félredobták,  mint értéktelen, érdektelen holmit. Neki megtetszett a hosszú,
széles pengéjű kés és azóta sem vált meg tőle.

   Egyetlen metszéssel vágta el a drótot.

   Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót.

   Akkor  hallotta  meg  a  kattanást.  Arról  jutott  eszébe  minden,  amit
elfelejtett.

   Bizonyos  helyeken  látszatcsapdákat  állított fel, könnyen felfedezhető,
hatástalanítható  csapdákat,  melyek  elterelték  a  figyelmet  az  igazi, a
valóban veszélyes csapdáról s tőrbecsalták az óvatlan behatolót.

   Mint ezúttal őt.

   A romváros felett végigrobajló robbanást már nem hallotta.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező