''REVANS
Fújt a szél. Nem túl erősen, nem úgy, mint téli hajnalokon szokott, mikor
felkavarja s a korán kelő arcába vágja a porhavat, de nem is úgy, mint forró
nyári napokon, mikor alig rezdül a levegő s erősen kell figyelnie a
kánikulától szenvedőnek, hogy észrevegye, megérezze a cseppnyi enyhülést.
Ez őszi szél volt, sivár és komor, mint az ősz maga, mint az elmúlás,
melynek illatát magával hozta, valahonnan az északi messzeségekből, ahol
sötét istenek uralkodnak szürke-fehér, borongós birodalmukon.
Az utca, mint kedvetlen kígyó tekergett, a megfáradt, megroggyant falú
házak között. A szemétlepte járdák, mint önmaguk karikatúrái, már régen nem
szolgálhatták azt a célt, melyre tervezték, építették őket, ha zajlott is
egyáltalán valamiféle forgalom ezen a nyomasztó, öreg utcán, az csak a
hajdanvolt úttesten mehetett végbe, a gyomverte, repedezett aszfaltú
úttesten, ahol évtizedekkel azelőtt roboghatott gépkocsi, évtizedekkel
azelőtt, hogy az öregember felbukkant.
Komótosan, megfontoltan lépkedett, csizmája sarka kopogott a kövezeten.
Kezét állig begombolt, hosszú kabátja zsebébe süllyesztve, fázósan
meggörbedve ballagott, mint aki nem siet, mert nincs hová sietnie, de ha
lenne, akkor sem tenné, mert nincs semmi értelme a sietségnek. Aminek meg
kell történnie, az úgy is megtörténik, akár akarja az ember, akár nem.
Valami ősi, kiirthatatlan, megváltoztathatatlan fatalizmus áradt belőle,
mint a sivatagi országok fellahjaiból, akik egykedvűen üldögélnek
vályogviskóik előtt, az árnyékba húzódva s szenvtelen arccal bámulják a tűző
napon, a földjeiken robotoló asszonyaikat.
Az öreg horgas orra valóban a sivatag gyermekeire emlékeztethette volna a
szemlélőt és talán távolba tekintő, réveteg tekintete is, de más nem.
Vonásairól lerítt, hogy viszonylag civilizált körülmények között élte le az
életét, békésen, szenzációk nélkül, talán egy farmon, valahol délnyugaton,
azon a tájon, ahol még mással is törődnek a népek, nem csak a puszta
létfenntartással.
Távol járt hazájától, távol mindentől, amit emberi lakhelynek lehetne
nevezni. Ebbe a városban már hosszú ideje nem él senki, csak patkányok és
csótányok. Építői a régi, fényes napok elmúltával elhagyták, mint oly sok
más várost is, hajdani lakhelyeiket az állatokra hagyva.
A városok fénykora úgy tűnt le, ahogyan megszületett, gyorsan és szinte
észrevehetetlenül. Egyszer csak másféle lett a világ. Egyik napról a másikra
történt a változás, minden előjel, minden előkészület nélkül. Felkelt az új
nap, talán hétfő volt akkor, vagy szerda, már senki sem emlékszik, hogy
melyik nap is volt az a hét közül és a Földnek nem kellett többé az ember.
Nem történt katasztrófa, nem tört ki háború, csupán a természet hagyott fel
millió éves kísérletével. Befejezte, mint egykor azt a másikat a
dinoszauruszokkal, s új, újabb dolgot kezdett el. Az értelem kiment a
divatból, mint egy ruhadarab.
A nagy tömegek tehetetlensége még mozgatta egy darabig azt az óriási
egységet, melyet emberiségnek hívtak, de a haldoklás megállíthatatlan volt.
Erre a betegségre nem akadt gyógyszer, ez nem az egyén, hanem a faj
betegsége volt s a fajok orvosa, a természet, hűtlenné lett oly sokáig
kedvenc gyermekéhez.
Maradtak persze még helyek, ahol a kedvezőbb körülmények folytán azt
hitték, van még remény a feltámadásra, az újrakezdésre, de az ilyen helyek
száma napról-napra csökkent s közel járt már az a pillanat, mikor a
túlélőknek be kell majd látniuk, hogy véglegesen lemaradtak, kiestek a
versenyből, hogy ami elmúlt, az visszavonhatatlanul múlt el.
A villámgyors összeomlást tovább gyorsította a félelem, a kétségbeesés és
a reménytelenség. Az ember ismét besegített a természetnek a pusztítás
munkájába, de ezúttal önmagát irtotta. Történelme során a legkegyetlenebb s
a legsikeresebb módon. Korábban sem szűkölködött ötletekben,
találékonyságban ezen a téren, de ezúttal minden eddigit felülmúlt. Minden
ország valamelyik régi ellenlábasát okolta a történtekért, minden ember a
szomszédját hibáztatta s a háborúk olyan könnyen és gyorsan robbantak ki
egymás után, mint az utcai csetepaték. Aztán már nem maradt, aki
harcolhatott volna. A káosz és az anarchia uralkodott azon a bolygón,
melynek lakói egykor a csillagok felé indultak.
Az öregember a kevés, még ide-odahányódó, az életbe kétségbeesetten
kapaszkodó túlélők egyike volt.
Nem azért maradt életben, mert vágyott élni. Talán éppen az segített
neki, hogy számára szinte mit sem jelentett, hogy él-e, vagy meghal. Már
gyermekkorában arra tanították, hogyan kell meghalni. S arra, hogyan kell
ölni. Nem a túlélésért harcolt. Azért nem is kellett fegyvert fognia. Azokon
a vidékeken, ahol kegyesebb volt a sors, ott haladékot kapott az ember, ahol
pedig nem, ott hiába is küszködött, csak a sikertelenség és a vég várt rá.
A testvérharcok ideje már lejárt, nem kellet másokkal megküzdenie a
földért, az élelemért. Békében élhetett volna haláláig, tengődhetett volna,
mint a többiek, ha nem hajtja valami más, mint társait, talán több volt
náluk, talán kevesebb. Ki tudja, ki döntheti el? Kinek van joga ilyen
dolgokban megfellebbezhetetlen véleményt alkotni?
Más volt, mint azok, nem csupán az evés, az alvás, a mámor, a szerelmi
örömök érdekelték. Egy ősi és nem túl vonzó emberi mozgatórugó hajtotta,
olyan, mit faja még a kőkor homályából hozott magával, s cipelt
rendületlenül századokon, évezredeken át, olykor elitélve, máskor, máshol
büszkén vállalva azt az érzelmet, melyet egyszerűen csak bosszúvágynak
hívtak.
Visszaütni! Bármi áron visszaütni. Visszaütni kíméletlenül, tomboló
dühhel, mint egy nekivadult rinocérosz, mikor a felindulástól vérben forgó
vaksi szemeivel nekiront az őt megsebesítő vadásznak, hogy eltiporja, porrá
zúzza még a csontjait is.
Korán ráébredt, miért kell az embernek eltűnnie. Hogy megnyíljék az út az
új, a jobb, a tökéletesebb előtt. Egykor az óriáshüllőknek kellett
pusztulniuk, hogy színre léphessen az ember s most rajta a sor, hogy
félreálljon az új, felemelkedőben lévő faj útjából.
Nem állt egyedül ezzel a felismeréssel, de míg a többiek belenyugodtak
ebbe a ténybe, mint megváltoztathatatlanba, ő nem ismerte a belenyugvást.
Megértette a sors, a természet, Isten megfellebbezhetetlen döntését, de
elfogadni nem tudta. Nem hajtott fejet az erősebb hatalom előtt, hanem
kihúzta magát s a képébe vágta:
- Nem adom fel!
Arra tette fel az életét, hogy felkutassa, ha kell a föld alól is
előtalálja az újat, az új lényt, a crlemet és irtsa, ahogy az élősködőket
irtották egy boldogabb korban.
A születő új faj gyenge volt még s szinte védtelen, legalábbis
lehetőségeihez mérten, ám egy-egy egyedének elpusztítása, megölése még így
is messze meghaladta egy átlagos ember képességeit, lehetőségeit.
Az öreg azonban nem átlagos képességű ember volt. Egykor talán megégették
volna, mint boszorkánymestert, varázslót, vagy messiásnak kiáltották volna
ki, hogy aztán keresztre feszítsék. Már nem volt egészen ember, de még nem
volt crlem. És a lelkében ember maradt. Tudta, hogy magával a természettel,
Istennel, annak megkérdőjelezhetetlen törvényeivel szegül szembe, de ez nem
érdekelte. Hitt az igazában, abban, hogy joga van felkutatni az elszórt, még
kicsiny crlem-kolóniákat s még a nyomaikat is eltörölni a föld színéről.
A háborút választotta életformájául, a kilátástalan, vég nélküli, totális
háborút, amiben nincs fegyvernyugvás, mert ő nem tud megnyugodni, mi csak
akkor érhet véget, ha az egyik fél megsemmisül. És tudta, melyik lesz az a
fél. Nagyon is jól tudta, de nem bánkódott miatta. Tette, mit a dolgának
vélt és várta az elkerülhetetlent.
Nem várt, nem kért segítséget senkitől, a magánügyének tekintette
"keresztes hadjáratát". Nem vett maga mellé társakat, talán mert nem bízott
senkiben, vagy mert senki nem akart mellé állni. De nem vetette meg azokat,
akik a békés kihalás útját választották, elfogadva a crlemeket, ha nem is
együtt - ezt a crlemek nem tűrték volna -, de egymás mellett élve velük.
Önkéntes követői sem akadtak, fiatal tanítványai, akik halála után tovább
vihetnék, mit elkezdett, mert már nem maradtak ifjak, az emberi faj
öregekből állt, szánalmas, terméketlen, lassan halódó öregekből, akiknek nem
adatott meg a csoda, hogy gyermeket nemzenek és szüljenek, mert így
rendeltett, hogy csak az új fajhoz tartozók jöhessenek erre a világra, kis
crlemek.
A crlem csecsemők szemre alig különböztek az emberi csecsemőktől, de míg
azok - már ha nagyritkán, elvétve született egyáltalán még valahol olyan
gyerek, akit embernek lehetett nevezni - egytől-egyig halva születtek, vagy
még néhány hónapos korukban elhunytak, addig a crlem gyerekek hihetetlen
életképességükkel tűntek ki. A természet szelektált s ebbe a szelekcióba
avatkozott bele a maga módján Urraye, az öregember.
Hiányoztak belőle az erkölcsi fenntartások, ugyanolyan könnyű szívvel
gyilkolta a magatehetetlen crlem csecsemőket, mint a kifejlett, erejük
teljében lévő felnőtt crlemeket, akik máris, egymástól néha elszigetelten,
de már azon dolgoztak, hogy felépítsék saját világukat. Megölte azokat az
embereket is, akiknek crlem gyerekük született s nem tartva be a törvényt,
nem tették ki a vadonba, hogy ott elpusztuljon, ha nem talál rá egy, az
éppen ilyen csecsemőket felkutató crlem. És könnyű volt felismerni a
törvényszegőket, mert a kicsinyek homloka közepén lévő harmadik szemet nem
lehetett elrejteni a világ elől. De egyre kevesebb volt a törvénytipró,
ahogy egyre kevesebb volt az ember s egyre több a crlem.
Vadászott rájuk, mióta felnőtt, s vadásztak rá, pedig a crlemek nem
pazarolták az energiájukat arra, hogy kiirtsák a védekezésre immár képtelen,
elöregedett emberi fajt, csupán egy embert tartottak ellenségüknek, Urrayet,
aki a sötétségből bukkant elő, hogy csapást mérjen rájuk s aztán épp olyan
gyorsan, csendben, nyomtalanul tűnt el az éj leple alatt, ahogyan érkezett.
Féltek tőle és tisztelték, magukkal egyenlőnek tartották, nem úgy, mint a
többi embert, akikből hiányoztak az ő képességeik, akik a kegyükből
tengették életüket azokon a vidékeken, melyekre nekik nem volt szükségük,
melyeket még nem tudtak crlemekkel benépesíteni.
Félték az "Öregembert" - ahogy ők nevezték. Az anyák Urraye nevével
riogatták engedetlen gyermekeiket, őt emlegették káromkodásaikban és
polgárőrségük fő feladata az lett, hogy elcsípje az öreget. Soha kevesebb
sikerrel még nem oldottak meg feladatot. Mintha egy testetlen árnyéknak
eredtek volna a nyomába, a vén róka mindig kisiklott a markukból, nyomot sem
hagyva hátra, hogy merre keressék.
Még olyan crlemek is akadtak, akik kételkedtek Urraye létezésében, ahogy
józan gondolkodású ember kételkedik a földön járó Gonosz létezésében.
Amolyan természetfölötti, misztikus lénynek tekintették, mely természetesen,
valójában nem létezik, tehát ostobaság rá hivatkozni, az ő létével
magyarázni bizonyos eseményeket történéseket. Ezek azonban igencsak
meglepődtek, mikor Urraye besurrant a házukba, vagy felbukkant mellettük
valamelyik romvárosban, ahol értékes holmik után kutattak. De nem maradt sok
idejük a csodálkozásra, mert dörrent egy fegyver, vagy villant egy kés és az
öreg már ott sem volt, csak a halottak maradtak ott utána.
Ha létezett valami, ami a legkevésbé sem foglalkoztatta Urrayet, az volt,
hogy a crlemek miképp vélekednek róla. Az ő érdeklődése a crlemekkel
kapcsolatban csupán addig terjedt, hogy élnek-e még, vagy tennie kell ez
ügyben valamit.
- Halottak? Maradjanak is azok a Feltámadásig. Még élnek? Meg kell ölni
őket - vallotta és ügyet sem vetett semmilyen más lehetőségre, még csak fel
sem merült benne más alternatíva.
A város, melynek utcáit járta, kihalt volt - ide nem jártak crlem kutató
különítmények, hogy bányásszanak a szemét és romhalmazból -, de nem is azért
jött ide, hogy ősellenségeire vadásszon. Nem, pihenni akart, pihenni, egy
keveset, nyugalomban, biztonságban. Egyre nehezebben hordozta évei terhét,
mind nehezebben tudta teljesíteni önként vállalt kötelezettségét úgy, hogy
ne vesszen rajta. Tudta, hamarosan eljön majd az a nap, mikor majd nem ő
hagyja el győztesen a csatateret, mikor ott maradt a porban fekve, oldalában
egy crlem golyóval. És azon a napon véget ér egy születő, új faj első
legendája és egyben az emberiség utolsó háborúja.
- Remélem, párat azért még magammal tudok majd vinni - morogta maga elé
mindig, ha felötlött benne ez a gondolat.
Tudta, ez a város kívül esik mind a crlemek, mind az emberek lakott
területein, ezért is választotta ezt egyik menedékhelyéül. Különösebb
biztonságot persze ez a hely sem nyújtott, hiszen bármikor idevetődhetett
egy crlem expedíció, de mégis kisebb volt a valószínűsége, hogy valakik
belebotoljanak elrejtett készleteibe, mint a lakott területek közelében.
Régen létesítette ezt a menedéket. Akkor még fiatal volt, az utolsó
fiatalemberek egyike, de már akkor is vívta kilátástalan harcát az egyre
növekvő crlem áradat ellen. Ifjú volt, de előrelátó, sejtette, hogy ez még
majd jól jöhet, ha vannak titkos támaszpontjai, ahol elrejtőzhet, ahol
fegyvert, lőszert, konzerveket talál, ahol kivárhatja a kedvező pillanatot a
harc folytatására.
Ez volt az utolsó ilyen rejtekhelye. A többit már mind kiürítette,
felszámolta, vagy mások, crlemek, akadtak rá és semmisítették meg. Mindig
tervezte, hogy létesít újabb támaszpontokat, de valahogy sosem volt ideje,
kedve erre a munkára. Tudta, drága árat fizethet az efféle hanyagságért, de
még ez sem érdekelte.
Fáradt volt, rettenetesen fáradt. belefáradt minden, a háborúba, az
életbe. De nem adta fel. Nem olyan fából faragták.
Könnyen rátalált a házra, mintha csak az előző napon járt volna benne
utoljára, nem pedig vagy harminc évvel azelőtt.
Óvatosan közelítette meg, nem nyíltan ment, az utca közepén, mint hajdan,
hanem kaputól kapuig, kerítéstől kerítésig, szeméthalomtól szeméthalomig
osonva. Megtörtént már, hogy a crlemek, felfedezve valamelyik titkos
raktárát, csapdát állítottak neki.
Már nem bízott a gyorsaságában, a reflexeiben. Ügyessége, ereje megkopott
az hosszú-hosszú évtizedek során. Inkább a tapasztalataira, megérzéseire
támaszkodott, mintsem, hogy megkockáztassa a nyílt harcot.
Mielőtt belépett volna, alaposan körülszaglászta a házat s csak akkor
került a hátsó ajtó felé, mikor úgy találta, hogy minden rendben van.
Nem véletlenül nem használta az utcai bejáratot. Szokásává vált, hogy
támaszpontjai főkapuját csapdával védi az illetéktelenül betolakodóktól.
Hajdanán, kóborlásai során, egy elhagyatott raktárban, talán a hadseregé
lehetett valamikor, amikor még volt hadsereg, talált néhány láda gyalogsági
taposóaknát. Burkolatukat rozsda marta, de ennek ellenére kifogástalanul
működtek a kipróbálásukkor.
Míg tartott a szűkös készlet, igyekezett aknazárral körülvenni a
támaszpontjait, egyetlen kacskaringós átjárót hagyva csupán a maga építette
aknamezőkön át, hogy elvegye a túl kíváncsi crlemek kedvét.
Sosem rajzolt térképet, min megjelölhette volna, hová tette az aknákat.
Bízott memóriájában. És eddig még sohasem kellett csalódnia benne.
Ezúttal is elég volt egyetlen pillantás a ház egykori hátsó udvarára s
már tudta is, hova nem szabad lépnie.
Kert lehetett ez itt, mikor még éltek emberek ebben a városban, talán
virágoskert, vagy inkább konyhakert. Most gazverte, szemétlepte kis négyszög
egy rommező közepén, elhagyatott és magányos, mint az öregember, aki
lehajolva lopakodott, hogy a magasra nőtt, burjánzó gyomnövények eltakarják.
Mert lehet, hogy odabent lapulnak.
Egyre ravaszabbak, egyre ügyesebbek lettek az utóbbi időben, mind
nehezebben tudott csak túljárni az eszükön. Magának sem szívesen vallotta
be, de így volt, jó néhány alkalommal csak a vakszerencse mentette meg, hogy
a csapdájukba ne essen.
De nem talált a házban más élőlény, mint néhány, riadtan szerteszaladó
patkányt.
Körbejárta a földszintet.
Évtizedek óta nem háborgatta senki a régesrég elhagyatottan álló
szobákat, nem látszottak friss lábnyomok a szürke porban, csak a patkányok
csapásai, a patkányoké, amik összerágták mindazt, mit a hajdani lakók
hátrahagytak.
Felment az emeletre is. Ott is végigvizsgálta a helyiségeket, nem hagyva
ki egyetlen zugot sem, mert már régen csak abban hitt, amit a saját szemével
látott, és abban is inkább csak félig.
A felső szint épp olyan elhagyatott volt, mint maga a város.
A lépcsőn lefelé jövet megállt. A város neve után kutatott emlékezetében,
fel akarta idézni, hogy hívták egykori lakói. De nem sikerült előcsiholnia
memóriájából a nevet, melyet fiatalkorában még ismert, mikor térképpel a
kezében járta be az országot, a kontinenst, egy ócska furgonnal, crlemek
után kutatva, támaszpontokat építve.
Elfelejtette a város nevét, mint annyi más nevet, mit ismert,
elfelejtette, ahogy elfelejtette azt is, hogyan kell másképpen élni. Már a
békére sem emlékezett.
Lassan lépkedett lefelé a lépcsőn. Nehezére esett a járás. Még sohasem
érezte magát ennyire kimerültnek, vénnek.
Már hetek óta csak néhány órát aludt naponta, s bár egész életében kevés
pihenéssel beérte, öregkorára pedig még kevesebbel, mégis, ez túlságosan
megterhelte. Az utóbbi időben többet futott, mint aludt. És már nem voltak
olyan könnyűek a lábai, mint valaha, elnehezült a kortól.
Megkapaszkodott a roskatag lépcső ingatag karfájában s előregörnyedve,
hosszan, erőlködve köhögött.
Megfázhatott a szabadban, tűz nélkül eltöltött hosszú éjszakák
valamelyikén, megfázhatott, ő, aki azelőtt nem is tudta mi az a betegség.
És nem tudott gyógyszert szerezni, pedig érezte szüksége lenne rá, nagyon
nagy szüksége.
Legyengülve pedig nem kockáztathatott meg támadást crlem falvak ellen,
még éjszakai rabló rohamot sem. Magányos crlemeket meg hiába lőtt le lesből,
nem talál náluk gyógyszert, csak magára uszította környék bosszúszomjas
crlemjeit.
Üldözték. Úgy hajszolták, ahogy a veszett kutyát szokás, irgalmatlanul,
kitartóan a nyomában maradva, gyilkos dühtől hajtva, mégis óvatosan, mert a
menekülő könnyen osztja a halált.
Alig tudott meglépni előlük. Ha nincs az évtizedes tapasztalata, tán nem
is sikerül, de a vén róka ismét túljárt az ifjú kopók eszén. Nem volt könnyű
leráznia őket, a vérebek kitartásával követték nyomait, de sikerült. Most
még sikerült. De tudta, hogy valószínűleg legközelebb másképpen lesz. Akkor
már nem fog sikerülni...
Tudta, ideje a végéhez közeleg. Úgy tervezte, beveszi magát ide, az
utolsó erődítményébe s kivárja, míg a crlemek ráakadnak. Mert rá fognak
akadni. Nem adja meg magát. Harcolni fog az utolsó töltényig, vagy amíg el
nem kapja egy, a többinél ügyesebb, merészebb crlem.
Már leszámolt életével. Egyetlen célja maradt csupán. Hogy az utolsó
alkalommal, az utolsó találkozáskor minél többet vigyen magával "odaátra"
ellenségei közül.
Végre elmúlt róla az egész testét görcsbe rántó köhögés.
Kihúzta magát és a pincelejáró felé indult.
Odalent vannak az elrejtett készletei. Talán gyógyszer is akad köztük,
talán olyan gyógyszert is talál, mely nem vált még halálos méreggé az évek
során...
Már nyúlt a pinceajtó rozsdás kilincse felé, mikor felötlött benne
valami. Lefékezte a mozdulatot, inkább a homlokáról törölte le a verejtéket.
A gyengeségtől és a láztól kiverte a víz. Raktárai kapujába mindig tett
valamilyen "meglepetést", hogy a rátaláló crlemek ne érezhessék, olcsón
jutottak a zsákmányukhoz.
Egy darabig csak állt s a fejét törte. Ide milyen csapdát helyezhetett
el?
Sehogy sem jött rá. Nem jutott az eszébe. Egyszerűen nem emlékezett.
Mérgelődött egy keveset, aztán nekilátott módszeresen átkutatni az ajtó
környékét.
Egy olyan vén róka, mint ő, ne találna meg egy csapdát?!
Megtalálta. Nem is volt túl nehéz.
A hajszálvékony drótszál a kilincshez volt erősítve, végigfutott, le, az
ajtófélfa mentén, a küszöb felé s alig pár ujjnyival afölött egy apró, alig
észrevehető lyukon át benyúlt a pincében.
Elmosolyodott magában. Még fiatal volt, mikor ezzel a primitív módszerrel
védte a búvóhelyeit. Lenyomják a kilincset, kinyitják az ajtót s odabent
robban egy akna, felrobbantva az elrejtett lőszert s azzal minden mást is.
Így semmije nem kerülhetett a crlemek kezébe.
Milyen naiv is volt! Ilyen átlátszó csapdákat állítani! Ma már sokkal
jobb módszereket ismer, de az akkori időkben még ez is megtette. A
crlemeknek akkor még nem voltak drágán megfizetett harci tapasztalataik.
Most már ők sem ugranának be egy ilyen nyilvánvaló csapdának.
Az övén lógó tokból előhúzta kését. Régi kés volt, öregebb, mint ő maga.
Még gyerekként találta, egy kifosztott lerombolt üzletben hányódott az
összetört berendezés alatt. A fosztogatók ott felejthették, vagy
félredobták, mint értéktelen, érdektelen holmit. Neki megtetszett a hosszú,
széles pengéjű kés és azóta sem vált meg tőle.
Egyetlen metszéssel vágta el a drótot.
Lenyomta a kilincset, kinyitotta az ajtót.
Akkor hallotta meg a kattanást. Arról jutott eszébe minden, amit
elfelejtett.
Bizonyos helyeken látszatcsapdákat állított fel, könnyen felfedezhető,
hatástalanítható csapdákat, melyek elterelték a figyelmet az igazi, a
valóban veszélyes csapdáról s tőrbecsalták az óvatlan behatolót.
Mint ezúttal őt.
A romváros felett végigrobajló robbanást már nem hallotta.