Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

                               ''PITYPANG VILÁGA

   Vaksötét  éj  ült a városon. Nem rég állt el az eső s a víz hangtalan kis
patakokban   csordogált  a  kivilágítatlan  utcákon  és  tócsákba  gyűlt  az
eltömődött  lefolyók körül, olajossűrűn az összegyűjtött, bűzölgő mocsoktól,
csak  néha  tört meg a halotti csend, ha a szél odábbsöpört egy-egy könnyebb
hulladékdarabkát,  vagy  ha  megnyikorgatott  egy-egy elrozsdállt cégtáblát,
vagy  ha  AZOKNAK  a  járműveknek  a  dübörgését hozta magával, valahonnan a
távolból.  AZOK  dübörgését  senki  sem  szerette volna közelről hallani, az
elsötétített  házakba zárkózott, nyugtalanul alvó, vagy ébren vacogó emberek
közül.

   Riadtan  nyávogott bele egy macska a kriptai hangulatba. Léptek koppantak
közelében az aszfalton. A macska - ha képes volt rá egyáltalán - meglepődött
és  felháborodott.  Nem  elég,  hogy  a  szörnyek nappal, puszta mulatságból
vadásznak  rá,  de  most  még az ő éji, háborítatlannak, hitt birodalmába is
betolakodnak!  Ilyesmit  még  a  legöregebb  macska  sem  látott,  nemhogy a
kölyökkorból  épp  kinőtt  kandúr,  amelyik a meghökkenéstől és a rémülettől
dermedten figyelte a közeledő alakot.

   Felocsúdott és egy pillanatra kieresztette karmait, aztán csöppnyi agyába
villant,  hogy  túl  gyenge a harchoz. Megfeszítette hát izmait és készült a
Nagy Futásra, az életéért és ezernyi, még meg sem született macska életéért,
az utódaiért, önmaga és a faj fennmaradásáért.

   És  ekkor az Ember - feltehetően ugyanolyan jól látott a sötétben, mint a
macska  - halk cicc-cicc hangokat hallatott. A kandúr megmerevedett. Fajának
ősi emléktárából halvány képek bukkantak elő.

   - Ez jelent valamit. Ez nem rosszat jelent. Ez jót jelent!

   Mozdulni  sem  tudott  a  csodálkozástól,  mert  érezte,  közel  van  egy
emberhez,  olyan  közel,  mint  még soha és mégsem fenyegeti veszély. Tűrte,
hogy az ember odalépjen hozzá, a karjaiba vegye.

   A  félelmetes  kéz  becéző,  szelíd érintése csodálatosan jól esett neki,
halk dorombolás-palántákat csalt elő belőle.

   - Hol laksz cicus? - kérdezte a férfi súgva.

   A macska a hang hallatán megremegett.

   -  Hiszen  te  félsz...  Mitől félsz, te kis buta? - A férfi körülnézett.
Sehol  senki.  Hacsak  nem  bújt  meg kutya valamelyik törmelékkupac mögött.
Akadt belőlük elég, köröskörül. De nem, ez a macska nem kutyától fél. Tőle.

   Elcsodálkozott.  Tőle  nem  szoktak  félni  az  állatok.  Talán, mert még
sohasem vadászott rájuk, talán más a szaga, mint a legtöbb emberé, mert alig
van benne valami emberi. Beleszimatolt a levegőbe. Esőszag, benzinbűz, füst,
vegyszerek  kipárolgása, erjedő hulladék. Kettejükön kívül nincs más élőlény
a közelben.

   - Szomorú  sorsod  lehetett,  kicsikém  -  súgta oda a cicának,  miközben
tovább vakargatta a hasát. - Most menjünk. Szállást kell találnom éjszakára.
És persze neked is - tette hozzá -, mert velem jössz, ugye?

   Elindult.  Újra felhangzott magányos lépteinek kísérteties kopogása. Ment
végig,  a  megvakult  utcákon, az összeroskadt, vagy csak roskadófélben lévő
házak  során,  kerülgetve  a  járdára dőlt falakat, a lehullott téglák közül
csontkézként  előmeredő  csöveket,  melyekben  valaha  víz  folyt,  vagy gáz
ömlött,  de  most  már, funkciójukat vesztve kopjafák csupán egy civilizáció
sírján.  A pusztulás és a pusztítás dögletes leheletét lélegezte be, ahogy a
többiek  is  tették  ebben  a  világban,  mely végleg idegenné vált az ember
számára,  egy  oly  korban,  mi  a Semmi pörölyének csapásai után kezdődött,
halvány árnyékaként az egykori életnek.

   Sehol  sem  látott fényt, vagy embert. Csak néha-néha surrant el mellette
egy-egy árny. Állatok. A Föld Urai odúik mélyére húzódva várták a nappalt, a
napfelkeltét,  hogy  újrakezdhessék  életüket  egy olyan bolygón, ahol semmi
szükség  sincs  rájuk,  ahogyan  maguknak sincs semmi szükségük az életükre.
Csak  őseiktől  örökölt  ösztöneik  tartották  vissza  a  legtöbbjüket, hogy
bevégezzék, amit elkezdtek s megpihenjenek a Nemlét hópuha párnáján.

   A  férfi  különösen  fogékony  volt  a hangulatokra, megérezte a városból
áradó  halált, a félelmet, de uralkodott rajta, ahogy a saját testén is. Nem
érzett fáradtságot, pedig tudta, az eszével tudta, hogy kimerült, de még nem
jött  el  az  ideje  az Álmok Országában való utazásnak, az emlékezésnek, és
annak a csodának, amit mind közönségesen megnyugvásnak neveznek.

   Befordult  egy  sarkon  és akkor látta meg a gépkocsit. Ott parkolt, tőle
nem messze. Motorja váratlanul feldübörgött - a hang akár egy szuperszonikus
nehézbombázóé   is  lehetett  volna  -  és  vakító  fénnyel  kigyulladtak  a
reflektorai. A férfi megtorpant. Emberek.

   Kivágódtak az autó ajtói és három alak szállt ki belőle. Emberek. A férfi
nem  látta  jól őket, káprázott a szeme az erős, hirtelen jött fénytől. Agya
parancsot  adott pupilláinak az összehúzódásra és lassan kitisztult előtte a
világ.  A  macska,  riadtan, figyelmeztetőleg nyávogott a karjában. Óvatosan
letette  az aszfaltra és szemügyre vette a közeledőket. Érezte, hogy valami,
puhán a lábához dörgölődzik, aztán elillan.

   - Szervusz, barátom - intett gondolatban a macska után.

   Újra  a  három  közeledő  férfire  figyelt.  Azok  széthúzódva, háromszög
alakban  jöttek feléje. Középen, a háromszög csúcsán, tőle a legtávolabb egy
szőke,   két   oldalt   két  barna  hajú  fickó.  Mindnyájan  magasak,  erős
testalkatúak,  kisportoltak  -  regisztrálta magában. - Vajon miféle sportot
űzhetnek,  manapság,  amikor  az  ilyesminek még az emléke is kezd feledésbe
merülni?

   Költői kérdés volt, mert tudta jól a választ. A vadászat az a sport... Az
embervadászat.

   Egyforma  kezeslábast  viseltek,  a mellrészen felirattal. A szöveget nem
tudta  kibetűzni  az  ellenfény  miatt.  Lehet, amúgy sem mondott volna neki
semmit. Ki tudja, milyen nyelven, nyelvjárásban írhatták?

   - A  baloldali a legmagasabb, valóságos óriás, de nem ő a vezér. A  szőke
az,  látszik a tartásán. Gyorsan, határozottan, összeszokottan mozognak, süt
belőlük  a  veszély,  akár  a  kezükben  tartott fegyverekből. Nagykaliberű,
tízlövetű,  lefűrészelt  tusú  és csövű puskák. csak közelharcra alkalmasak,
harminc-negyven  méteren  túl  már  alaposan  félrehordhatnak, megrövidített
csövük  miatt.  Ez  is  egy  jelzés.  Nem  félnek  a  közelharctól. Biztosak
magukban. Még sohasem találkoztak magukhoz hasonló ellenféllel - mosolyodott
el lustán a férfi. - ravasznak tűnnek. Nagy kaliberű fegyverekkel. Az ekkora
golyók ütötte lyukakat nem könnyű befoltozni. Ha egyáltalán érdemes...

   Az óriás hangja akasztotta meg fénysebességgel száguldó gondolatait.

   - Hé, fickó - rikkantotta.

   A  férfi  kihúzta magát. Békés görnyedtsége tovatűnt s most már látszott,
valójában  csaknem  olyan  magas,  mint  amaz,  de  sokkal  vékonyabb. Talán
nyolcvan-nyolcvanöt  kiló,  a  másik százötvenével szemben. és annak még ott
vannak a társai is, a maguk izmaival. És fegyvereivel.

   - Nekem  szólt, uram? - kérdezte csendesen, békéltető hangon. Nem  érzett
bennünk dühöt, vagy haragot, csak agresszivitást. Ezek szórakozni akarnak, a
maguk  módján,  játszani kicsit, mint macska az egérrel. - Erre a gondolatra
újfent elmosolyodott. Ha ezt az elillant cica hallaná!

   - Mit keresel az utcán ilyenkor? Nem tudod, hogy kijárási tilalom  van? -
kérdezte  a  szőke és tapasztalatlanabb fülű ember azt hihette volna, hogy a
kérdés szelíd és jóindulatú.

   Tudta, mindegy mit válaszol. Megmondta hát az igazat.

   - Nem vagyok idevalósi, ma éjszaka érkeztem.

   Az óriás felröhögött.

   - Honnan? A Holdból?

   A szőke megvonta a vállát.

   - Nem hiszem el, amit beszélsz. De úgyis mindegy...

   - Vetkőzz! - szólalt meg a harmadik, aki mindeddig hallgatott. A  férfira
emelte ez idáig lazán, oldala mellett lógatott puskáját. - De gyorsan.

   - Mit akarnak - kérdezte a férfi. Hangja a három támadó  tapasztalataival
és várakozásával ellentétben cseppet sem volt riadt.

   - Cimborám  pont  az  ilyen csinos fiúkat kedveli - vigyorgott az  óriás.
Kedélyesen hátba vágta a szőkét. - Azért, főnök, mi már csak jobban bírjuk a
csajokat, mi?!

   A férfi az oldaltáskája szíjához nyúlt és megadóan leemelte a válláról. A
három  idegen  közül  egyiknek  sem  tűnt  fel,  hogy  szabad keze egy röpke
pillanatra megmerült a táskában.

   Vad erővel vágta közéjük az összes pénzét és szerény élelmiszertartalékát
rejtő   holmit,   majd   a  dobás  lendületét  felhasználva  vetődött  ár  a
kerítésmaradványon,  amely mellett állt. Bár mozdulatai abnormálisan gyorsak
voltak,  támadói a másodperc tört része alatt reagáltak. Még le sem érkezett
a  földre  a  kerítés túlsó oldalán, mikor gonoszul felugattak a puskák és a
becsapódó golyók téglákat vertek ki fedezékéből.

   Nagy  rakás bűzlő szeméten hevert. Összerázkódott, ahogy a nyálkás mocsok
a  bőréhez ért. Zöldes-barna masszába süllyedt bele lassan és nem akart arra
gondolni,  mi  lehet az, amin, amiben fekszik. A düledező téglafal egy résén
kinézett   a  lövöldözőkre.  Úgy  viselkedtek,  mint  jókedvű  családapák  a
céllövöldében.  Nevettek,  mutogatták  egymásnak  találataikat  a  falon.  A
legkevésbé sem vették komolyan ezt a kis affért.

   A  férfi  a  kezében  tartott tárgyra pillantott. Acélosan csillant meg a
felhők  mögül  előbúvó  Hold fényében. A kegyetlen tárgy súlyát méregette és
összeszorult  a szíve és gombóc nőtt a nyelőcsövében. Sóhajtott. Még sohasem
csinált ilyesmit. Eddig mindig sikerült elkerülnie...

   - Nincs más lehetőség. Meg kell tennem...

   Felemelte fegyverét, a réshez illesztette és meghúzta a ravaszt. Egyetlen
másodpercig  tartotta  "kioldás"  állapotban, de ezalatt kétszázötven golyót
szórt   szét,   kiürítve  a  tárat.  A  nagysebességű  acélmagvas  lövedékek
valósággal    széttépték   ellenfeleit.   Vér   fröccsent,   csontszilánkok,
húscafatok, agyvelő darabkák repültek szét.

   Nem  bírta tovább. Öklendezve hányni kezdett, észre sem véve, hogy közben
kihullik kezéből a fegyver.

   Megtörölte az arcát, a száját a kabátja ujjával. Kinézett az útra.

   - Az  ott  három ember... volt - mondta magának és leitatta homlokáról  a
verítéket.  Lehajolt,  felvette  az  apró  géppisztolyt, kiugratta a kiürült
tárat  és  a  zsebébe  csúsztatta.  Újat vett elő és betárazta a halált hozó
szerszámot. Mindezt térden állva, combtőig a mocsokban. Felnézett az égre.

   - Talán  el  kéne  mondanom  egy  imát  - gondolta, de nem hitt  egyetlen
istenben sem és nem tudott egy imát sem.

   Felállt  és  átlépett  a  falmaradványon. Tekintetével gondosan kerülve a
tetemeket, az autóhoz ment.

   Az  ajtók  még  mindig  nyitva  álltak,  a motor járt, egykori utasai nem
vették  a  fáradtságot,  hogy leállítsák. Beült a volán mögé. Elfordította a
slusszkulcsot  és a dohogó motor elhallgatott. Egy újabb kézmozdulat, melyet
kattanás  kísért  s  kialudtak  a  reflektorok. A jobb oldali ülésre tette a
géppisztolyt.  Eddig  úgy  szorongatta,  mint  kétségbeesett fuldokló a felé
dobott kötelet.

   Belenézett  a  visszapillantó  tükörbe.  Az  arca olyan volt, mint eddig,
amilyennek  megismerte,  megszokta  magát.  Mégis,  most  más  szemmel nézte
tulajdon tükörképét, mást látott, nem a jól ismert arcot. Egy gyilkos nézett
vissza rá, részvétlen szemekkel. Félt ettől a pillanattól, bár tudta, előbb-
utóbb  be  fog  következni.  Nem  olyan  az  élet ebben a világban, hogy ezt
megúszhassa, aki élni akar.

   Aztán  elmúlt  az  a  bizonyos pillanat és megint minden olyan lett, mint
régen. Mint AZELŐTT.

   A  szeme  sarkából  vette észre a mozgást. Az utca túloldalán, épp iménti
fedezékével  szemben,  egy  hajdani  kert mélyén düledező ház ajtaja lassan,
milliméterről-milliméterre kinyílt.

   Várta,   hogy   megcsikorduljanak   a   sarokvasak,  de  azokat  alaposan
megzsírozhatta  valaki,  mert  olyan nesztelenül működtek, mintha nem is egy
félig  romos  épület  összevissza  hasadozott  ajtaját  tartanák,  hanem egy
vadonatúj palotáét.

   Sötét  alak  siklott  ki a szűk résen s mögötte azonnal bezárult az ajtó.
Először  valamilyen  állatnak  vélte  és  ugyancsak meg kellett erőltetnie a
szemét,  hogy  megbizonyosodhassék  róla:  ember  araszol négykézláb az utca
felé.

   Önkéntelenül  is  lejjebb  csúszott  az  ülésen,  hangtalanul,  akár  egy
árnykígyó,  de  a  másik mégis észlelte jelenlétét, mozgását. Vagy tán tudta
is,  hogy  ott  lapul  a  kocsiban,  védekezésre  készen, elszántan és immár
gátlástalanul.

   - Ne lőjön, kérem nem lőjön - vonyította bele az éjszaka feketeségébe egy
öreges  hang.  A  hang  tulajdonosa  két  lábra állt és görnyedt lemondással
meregette szemét a kocsi felé.

   A  macskaszemű  férfi  tudta,  az  öreg  nem  láthatja  őt, csak a szemét
erőlteti, de mégis megborzongott. A hosszú, loncsos, ősz hajú, ősz szakállú,
rá  nem  illő,  hihetetlenül  rongyos  ruhát  viselő ember tekintete izzott.
Különös  őrület  tüzelhette belülről mocskos arcát, s bár karja tehetetlenül
lógott  teste  mellett,  ujjai  karomként,  görcsösen görbültek, láthatatlan
tárgyat markolva, mint egy megzavarodott, koszlott ragadozó madáré.

   - Mit  akar  tőlem?  -  kérdezte a férfi és hangja még a maga  számára is
idegenül csengett.

   - Éhes  vagyok!  A  hús...  A húst... A húst adja nekem - Az öreg  utolsó
mondata  sikoltásba  csapott  át. Vékony hangja baljóslatúan szárnyalt az ég
felé, aztán elhalt.

   - Miféle húst? - kérdezte őszinte meglepődéssel a macskaszemű férfi.

   - Láttam... Láttam, hogy hármat ejtettél el az előbb. Annyit úgysem tudsz
egyedül  felfalni!  És nekem... nekem a hús az élet - visította eszelősen az
öregember. Ha nem adod, megöllek! Nekem kell az a hús!

   A  férfi  végre  megértette,  három  támadójának holttestére fáj a vénség
foga.   Beleborzongott  a  gondolatba.  A  világ  kifordult  a  sarkából,  a
törvények,  tabuk  kártyavárként  omlottak  össze,  mint  a  házak,  a Halál
Angyalának szárnycsapásaitól.

   A  vénember  sipító  hangja,  mint  varázsige  elevenítette  meg az eddig
éjszakába   és   némaságba   burkolódzott  utcát.  Ajtók  pattantak  fel  és
csatornafedelek  csúsztak  félre  és  bádoglapok zuhantak a földre, szabaddá
téve  a  földbevájt  üregek  kijáratát  és szeméthalomnak álcázott menedékek
hullottak  szét  és padlásablakok pattantak fel, hogy kötélhágcsók hulljanak
alá belőlük és félig beomlott pincék beszakadt födémnyílásaiban jelentek meg
létrák  és  kúszott, csúszott, imbolygott, tántorgott, rohant elő rejtekéből
az  Éjfél  Reményvesztett  Hadserege.  Ezer  egymásba  fonódó  hang  kárált,
rikácsolt,  sipított, bömbölt és üvöltött bele a csendbe. Valamikori emberek
torz  karikatúrái  lepték  el  az  utcát,  hajdani  civilizáltságuk máza már
régesrég lepattogzott róluk, vadabbak voltak, mint egy sereg dajak fejvadász
és  ocsmányabbak  az  emberi fantázia kitermelte legundorítóbb szörnyetegnél
is.

   Az  iszonyat úgy hullott alá a macskaszemű férfira, mint halálraítéltre a
nyaktiló  bárdja. Keze remegett, mikor indított és sebességbe tette a kocsit
s a felharsanó nitro-turbó motor kiragadta a tomboló Valpurgis-éjből.

   A  váratlan  gyorsulás az üléshez préselte, alig négy másodperc múlva már
több,  mint  száz  kilométeres sebességgel ragadta magával a gép. Később nem
emlékezett rá, hogy elütött-e valakit s ha igen hányat, a Bosch festményről,
a valóságba szabadult rémalakok közül.

   Teljes  erejével  szorította  a  kormányt  és  az  útra  meredt. Nyaktörő
tempóban  kerülgette  az  akadályokat  és  vette  a  kanyarokat,  igyekezett
megszabadulni  a  gondolataitól,  maga  mögött  hagyni azokat. Arra vágyott,
tiszta,  fehér  lap  legyen az agya, melyre még nem írtak egyetlen szót sem,
exponálatlan film, melyre egyetlen kép sem rögzült.

   Száguldott  és száguldott, úgy tűnt, már az idők kezdete óta, de nem mert
lassítani,  csak  mikor keleten halványan felparázslott az ég alja s az első
napsugár megtörte az éjszaka fekete mágiáját.

   Rálépett  a  fékre,  a  gumik  csikorogtak,  füstöltek,  csíkot húztak az
aszfaltra és a kocsi megállt.

   Park lehetett valaha a hely, ahová érkezett. Most már csupán bokrok, fák,
gyomok  ágas-bogas  szövevénye  maradt  belőle.  Nem  köszöntötte  a nappalt
madárdal,  még  rovarok sem zümmögtek, szél se rezdült a keskeny aszfaltcsík
felett.  A  fák,  mint  megannyi  komor  agg,  úgy  hajoltak  a  macskaszemű
férfiautója  fölé, lombjuk vesztett ágaik egymásba fonódtak s a néhány friss
hajtás,  csenevész  levél  csak  még jobban kihangsúlyozta a múló, az elmúlt
időt.

   - Széttört játékszer csupán a világ - mondták a haldokló fák. Vagy csak a
macskaszemű férfi képzelődött?

   Nem  adott  választ  a  magának  feltett kérdésre, mert megélte a körötte
borongó  gyászt  és  fájdalmat  és  átkozta  magát,  hogy elhagyta otthonát,
átkozta  kalandvágyó  kíváncsiságát,  az  erőt,  mely  útnak indította, hogy
lásson, hogy tapasztaljon s hogy megértse: ennek vége van.

   - Hiábavaló  minden,  az  élet, a halál, az idő, az önnön farkába  harapó
kígyó.  Az álmok úgy pukkannak szét, mint a léggömb, ha túl magasra száll és
úgy hullanak szét, mit az élő anyag, mikor átlépve a bűvös határt, megszűnik
élőnek lenni s pusztán anyag marad.

   Úgy   érezte  magát,  mint  a  légy,  mely  újra  és  újra  nekirepül  az
ablaküvegnek,  nem  értve,  hogy az a dolog, ami pont olyan átlátszó, mint a
levegő, hogyan akadályozhatja meg a továbbhaladásban.

   Kiszállt  a  kocsiból, fegyverét szorosan markolva. Már félt s a félelem,
mint  rosszindulatú  féreg,  berágta  magát sejtjei közé, sejtjei mélyére és
olyasmiket  támasztott  fel  benne,  amikről  nem  is  képzelte,  hogy benne
lakoznak.  Végigjárta  a  borzongás hetvenhét stációját, a normális szinttől
le,  egészen  a sok millió kilométeres szakadékok fenekéig, ahová ha egyszer
eljut  az  ember,  többé  nem tud kikapaszkodni, ott marad örökre, bezárva a
föld  mélyébe, míg homok és humusz nem hullik rá és nem koppannak a kavicsok
koporsója fedelén.

   Mikor a legmélyebb ponton járt, mikor a legjobban fájt, akkor látta meg a
lányt. Egy fa törzse mögül lépett elő, a félelem legcsekélyebb jele nélkül.

   Mosolygott  és  szőke  volt  és  fiatal.  tiszta,  viseltes,  de gondosan
megvarrogatott  ruhája sokat ígérőn feszült testén és más volt, hihetetlenül
más,  mint  bármi,  akit, vagy amit a macskaszemű férfi eddig látott ebben a
városban.  Nem  illett a megvénült világba, mert magában hordozta az ifjúság
valamennyi  ígéretét  s azt a csodát, melytől a macskaszemű torka elszorult.
Nem  úgy,  mint  nem  túl  rég, mikor harcolnia és ölnie kellett, az fájt és
undorította, ez pedig kellemes volt.

   - Hogy hívnak? - kérdezte a lánytól, mert jobb nem jutott eszébe.

   - Pitypang - felelte az készségesen.

   - Pitypang? Különös név.

   - A  bátyám  nevezett  el  így.  Volt  másik  nevem  is, de arra már  nem
emlékszem  -  a  lányon  nem látszott szomorúság, hogy elfelejtette a valódi
nevét.

   - A bátyád?

   - Vele élek. Ő vigyáz rám.

   - Kell is - mondta a macskaszemű és az éjszaki rémseregre gondolt.

   Az   ágak  között  átszűrődő  napfény  megcsillant  a  lány  haján  és  a
macskaszemű   mellét   kellemes  fájdalom  szorította  össze.  Eddigi  kínzó
idegensége  lehulló  sziklaként  tűnt tova. Elfeledkezett róla hol jár. Csak
Pitypangot  látta  és  felszabadult  az  eddigi nyomás alól. Szeretett volna
odabújni  a  lányhoz, magához szorítani kemény húsú, fiatal testét és nem is
akart  többet,  csak  megpihenni  az  ölén és bámulni az égen futó felhőket,
pihenni és felejteni, hogy aztán megújult erővel folytathassa útját.

   Bizonytalanul    lépett    előre,    de    a   lány   mosolya   elsöpörte
határozatlanságát.  Kitár  karral  ment  Pitypang  felé,  de  az  egy  ügyes
mozdulattal kitért előle.

   A  macskaszemű  megütődve  torpant meg, már azt hitte, rosszat tett, de a
lány megfogta kezét.

   - Gyere - csengett a hangja, mint egy kis ezüstharang és maga  után húzta
a férfit a sűrűbe. - Ne az úton... Jöhet valaki... Jöhetnek AZOK...

   A  macskaszemű nem értette kikről beszél a lány, de kába engedelmességgel
követte  az  elaggott erdőbe. Gyorsan haladtak az alig észrevehető ösvényen,
vagy  inkább rejtekúton, mert aki nem ismerte a terepet, mint a tenyerét, az
csak  nehezen,  inkább  csak  véletlenül  akadhatott  volna rá. A férfi csak
feltételes   reflexeinek   köszönhette,   hogy   öntudatlan  automatizmussal
megjegyezte  a  kanyarokat, fordulókat és elágazásokat. Szemét szinte le sem
véve,  az előtte fél lépéssel haladó lány ringó alakjáról, rögzítette agyába
az  utat,  hogy  később  visszataláljon a kocsijához, ha ugyan valaha vissza
akar még térni a kocsihoz...

   Megérkeztek  a  lány  céljához,  egy  göcsörtös törzsű, békésen korhadozó
fákkal  körülvett, apró tisztáshoz. Pitypang itt szembefordult a férfival és
kivette  kezéből  a géppisztolyt, melyet az még mindig szorongatott. Könnyed
mozdulattal dobta háta mögé a fegyvert.

   - Erre itt nem lesz szükséged - mondta és a férfi szó nélkül hagyta, hogy
tegyen, amit akar. - Itt mindig biztonságban vagyok...

   Pitypang  egy  lépést  tett  hátrafelé  és a férfi idegen vágású szemeibe
nézett,  majd lassú mozdulattal, a fején keresztül, lehúzta magáról a ruhát.
Alatta nem viselt semmit.

   A  macskaszeműnek elakadt a lélegzete. A lány tökéletes teste lenyűgözte.
Megbabonázva lépett oda hozzá és ölelte magához.

   Egy  hosszú-hosszú  csók  következett  ,  aztán  a  lány kibontakozott az
ölelésből  s  finom mozdulattal elheveredett a hihetetlenül selymes és friss
illatú fűben, mely legalább olyan idegenül hatott a zord fák tövében, mint a
messziről érkezett férfi és a gyönyörű Pitypang egymás mellett.

   Magára  húzta  férfit  és  szorosan ölelte, olyan erővel, amit az fel sem
tételezett  volna  a  törékeny  alkatú  lányról, de nem tiltakozott, maga is
igyekezett  minél  inkább  a  partnernőjéhez simulni és arcát a széna illatú
hajtömegbe fúrva lihegni kezdett az izgalomtól.

   Ekkor érte a döfés.

   Pitypang  valósággal lesöpörte magáról az elernyedő testet. A macskaszemű
még nyögött egyet s elszállt belőle az élet. A lány hanyatt fekve nézett fel
bátyjára, kinek késéről még csepegett áldozatának vére.

   Kinyújtotta  kezét  a  fiú felé, aki épp oly szőke és ártatlan arcú volt,
mint ő.

   - Gyere, kedves. Enni ráérünk azután is...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2024
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva.