Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                               PAINT IT BLACK

   Ritkán  kapok  tőle utasítást, akkor is, mindig írásban. Késő este, mikor
rendszerint ébredek, már ott a cetli az ágyam mellett, az aznapi feladattal,
feladatokkal.

   Mondom,  ez  ritkán  fordul  elő.  Többnyire magam választhatom meg hol s
hogyan dolgozom, milyen munkadarabbal.

   Nem szeretem ezt a munkát.

   Beszéltem  már  olyan kollégákkal, akik élvezik, akiknek a szenvedélyükké
vált,  nekem  kényszerű  kötelesség  csupán.  Nem  jószántamból  vállalt,  a
körülmények folytán jutott kínos feladat. De nincs apelláta. Végeznem kell a
dolgom, akár egy gályarabnak, mert a felügyelő mögöttem lóbálja a korbácsát.
Ezt  persze csak képletesen értem. Sosem találkoztam semmiféle felügyelővel,
ellenőrrel s egy egyszerű korbáccsal sem lehetne rám ijeszteni.

   Iszonyú  sors  várna  rám,  ha  megtagadnám a munkát. A kötelességszegést
keményen büntetik.

   Hogy ki? És hogyan?

   Nem  tudom.  keveset  tudok.  Nem látom át a rendszert, a benne meghúzódó
felépítményt. Annyit értek csak, hogy kiszolgáltatott vagyok, de hogy kinek,
vagy  minek  vagyok  kiszolgáltatva, azt nem tudom. talán könnyebb lenne, ha
volna  akit  szidhatnék,  akivel  perelhetnék.  De  nincs.  Magányos vagyok,
magányosan teszem a dolgom.

   Néha,  mikor  járom  az  éjszakai  utcákat,  összeakadok  egy-egy, hozzám
hasonlóan  elveszetten kóborló kollégával. Elbeszélgetek velük, találgatjuk,
mi  lehet  ez  az  egész,  mi  a  célja, miért dolgozunk, ki az a titokzatos
személy,  vagy  csoport,  aki,  vagy  akik  a  feladatokat  adják. A konkrét
feladatokat, hogy mikor, melyik munkadarabot alakítsam megfelelővé.

   Ők  -  a kollégák - épp annyira értetlenül állnak eme abszurd vállalkozás
előtt, mint én s csak igen kevesen dolgoznak szívesen ennél a cégnél.

   Ha  nem  dolgozom,  keveset  gondolok  a  munkámra. Inkább a Szabályzaton
rágódom.  Miért  tilos nekünk minden, ami kellemes? Nem ülhetek be egy sörre
valamelyik bárba, nem csaphatom csinos lányoknak a szelet.

   Szerintem  itt  is  puszta  kitolásra  megy a dolog, mint a seregben. Ott
viszont  tudtam,  hány  év,  hány  hónap,  hány  hét,  hány  nap múlva fogok
leszerelni. Itt? Nincs semmi kilátásom. Még abban sem reménykedhetek, hogy a
halál megvált. Láthatatlan, megfoghatatlan főnökeim úgysem hagynának békében
nyugodni. Most sem hagynak.

   Talán  szakszervezetet  kéne  alakítanunk. Egy sztrájk talán segítene. Ha
másra  nem  is,  de  arra  jó  lehetne,  hogy  arctalan vezetőink szeme közé
nézzünk. De ki mer itt sztrájkolni?

   Még  sosem  hallottunk  róla  - se én, sem a kollégák - hogy megbüntettek
volna  valakit  közülünk,  még sem merné egyikünk sem megkockáztatni a nyílt
konfrontációt. Mert mit lehet tudni? Nem véletlenül van ez így.

   Jól kitalálták. Behúztak minket a csőbe, ahonnan nincs más kiút, csak egy
irányba, előre, arra, amerre Ők akarják. Azonban még senki sem járta végig a
számára kijelölt utat. Már, ha létezik ilyen egyáltalán.

   Egyetlen  dologban  lehetek  tökéletesen  biztos,  hogy nem vagyok biztos
semmiben. Úgy játszanak velem és a többiekkel, mint a gyerekek a hangyákkal.
Bökdösnek  minket azzal a bizonyos szalmaszállal s mi, az engedelmes, ostoba
jószágok,  riadtan  kóválygunk, utunkat veszítve. Jelentéktelenségünk érzése
nyomasztóbb,  mint  az elveszített örömök hiánya, szinte állandó depressziót
okoz. De hol az a pszichológus, aki hajlandó lenne a fajtámon segíteni?

   Nem  állnak  szóba  velünk.  Senki  sem  áll szóba velünk. Félnek tőlünk.
Nyomorúságunkon  talán egy szánakozó pillantást is enyhíthetne s talán akkor
másképp  alakulna  azok  sorsa  is,  akikkel  találkoznunk  kell.  De csak a
rettegéstől  eltorzult,  vagy  gyanútlan,  érdeklődő  arcokat  láthatunk  és
sosincs idő elmondani bánatunkat, mert a munkát gyorsan kell elvégezni.

   Munka?  Végül  is  az, pedig nem ez a legjobb szó rá. Nem szórakozásból s
csak  kevéssé  önös  érdekből  végezzük,  tesszük,  mert  nem tehetünk mást.
Helyünk  van  a világban, akár a cápának, vagy a tigrisnek, de ezt nem látja
be  senki. Nem is törődik vele senki. Átoknak tekintenek bennünket, már akik
egyáltalán   tudomást   szereznek   a   létezésünkről,  iszonytató  átoknak,
értelmetlen és fölösleges átoknak.

   Átkok  volnánk? Talán. De fölöslegesek vagyunk. Tudom. És? tehetek ellene
valamit?

   Nem. Rajtam nem múlik semmi. A dróton rángatható báb csak a mesékben tépi
el a szálakat, amik a tagjait mozgatják. Ezek a szálak eltéphetetlenek.

   Gyakran  töröm  rajta  a  fejem,  mi sül ki ebből? Ezt talán mondtam már.
Gyakran visszatér ez a gondolat.

   És nem jutok semmire.

   Jó volna meghalni.

   Néha  azt  álmodom, hogy álomtalanul alszom, mindörökké s nem ébredek fel
többé. Csodálatos, gyönyörű álom.

   De csak álom.

   Mindig  újra  eljön  az  este  és  én  felébredek.  Nem  csörög mellettem
ébresztőóra,  nincs  aki  felkeltsen, mégis, minden nap ugyanabban az időben
ébredek.  Ugyanabban  a  másodpercben, óramű pontossággal. Teszek-veszek egy
kicsit,  aztán  indulok  dolgozni.  Munka  után egyenesen hazatérek s szinte
azonnal bezuhanok az ágyamba. A koporsómba.

   Ennyi  az  életem.  valaha  másképp volt s kezdetben, mikor még erősebben
gyötörtek  a  múlt  emlékei,  reméltem,  hogy egyszer majd másképp lesz. Már
tudom, hogy tévedtem.

                   "Látok egy vörös ajtót, feketére fessék
                    Váljon feketére rögtön minden festék
                    Látok boldog lányokat nyári ruhákban
                    Elfordítom fejem, szemem éjszakában"

   Ezt szoktam dúdolgatni. Valaha nagyon szerettem ezt a dalt. Elmúlt ez is,
mint a többi érzelem. Maradt a megszokás, az üresen csengő szavak.

   Talán, ha elfelejtenék mindent, ami AZELŐTT volt...

   De  nem  tudok  felejteni.  A memóriám tökéletes, az információk folyton-
folyvást zakatolnak körbe az agyamban, lüktetnek az emlékek. Csak az érzések
fakultak  meg.  A  régi  érzések.  Lehet,  egyszer majd én is gyűlölni fogok
mindent  és  mindenkit,  mint  néhányan  közülünk. Akkor majd talán szívesen
végzem  a dolgomat. Meglehet, ez a célja ismeretlen főnökömnek. A gyűlöletet
akarja előcsalogatni belőlünk.

   De miért?

   Érzelemmentesen is pont olyan hatékonyan dolgozunk, akár, ha dühöngenénk.
Nem   vagyunk   képesek   hibázni,   a   feladatot  csak  tökéletesen  lehet
végrehajtani, vagy sehogy.

   A  kényszert  kellene leküzdeni, a kényszert mely belőlünk indul ki, mert
belénk  ültették  s  kiűz minket az utcára, nem hagy nyugodni, ha leszáll az
éj, gyötör, mint narkóst a heroin hiánya s nincs menekvés. Dolgozni kell. Az
megnyugtat.

   Csak   nem  rég  ébredtem  fel,  de  máris  mocorog  bennem  a  kisördög,
sarkantyúz.

   "Indulnod kell!"

   Hamarosan  befejezem  az  elmélkedést  s kimegyek az utcára, mint tegnap,
mint a múlt héten, mint a múlt évben, mint a múlt évszázadban. Mióta élhetek
így?  Talán  ezer  éve. Vagy csak tegnap óta? Nem tudom. Az idő elveszítette
jelentőségét, a létezés van csupán, a konokul gyötrő létezés.

   Nem bírom tovább. Megyek. Indulnom kell.

   "Ha szólít az Úr, indulnod kell!"

   S   én,  a  vámpír,  kimegyek  megint  az  éjszakába,  hogy  áldozataimra
vadásszak, hogy elszívjam az emberek vérét, hogy gyilkoljak, hogy elraboljam
a lelküket, hogy vámpírokká tegyem őket.

   Hasonlók lesztek a hasonlók között.

   Jövök.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező