Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                              OTTHON, PAPUCSBAN

   - Nos? - noszogatta a nő. - Jössz?

   - Nem - rázta a fejét. - Inkább itthon maradnék.

   - Meghívtak.  A nővéremék, érted?! - a nő hangja élesen metszett, akár  a
frissen fent borotva.

   - Értem - bólogatott a férfi. - Meghívtak. A nővéredék.

   - Kettőnket!

   - Világos - bólogatott a férfi, mint aki érti a dolgot. - Kettőnket.

   - Utoljára kérdezem: jössz? - Ez már gyilkos hang volt. A  porcelánnippek
összekoccantak a vitrinben.

   - Nincs  kedvem  - mondta férfi és úgy mosolygott, mint aki megtalálta  a
végső  érvet, mindennek az okát, a tökéletes és megfellebbezhetetlen választ
az  élet  és a világmindenség nagy kérdéseire, mint aki megfejtette a végső,
nagy titkot. A nő nem tudta, sírjon vagy nevessen. A hajába túrt.

   - Ez  őrült  -  gondolta  -  és én is őrült vagyok, hogy hozzá  mentem. -
Üvölteni  szeretett volna, belekarmolni abba a kedvesen, megnyerően mosolygó
arcba, ami most inkább rút pofának tűnt számára.

   - Nem  érted? - Úgy beszélt hozzá, mint egy egészen kis gyermekhez,  vagy
mint  egy elmebeteghez. - Fontos, hogy el gyere. Mind a kettőnknek fontos. A
nővéremék   összehoznak   minket   valakivel.  Egy  fontos  emberrel.  Végre
kiszabadulhatunk innen - mutatott körbe a szobában.

   A férfi körülnézett. Kiszabadulni? Innen? Nem látott erre semmilyen okot.
Nem  vágyott el máshová, bár megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett a tarka
perzsaszőnyeg  és  a  rózsaszín csipkefüggönyök iránt. Kifejezetten utálta a
rózsaszín  csipkét.  Nem  vágyott el, holott lelki szemeivel csizmának látta
magát  egy  ünnepi  ebédhez  terített  asztalon.  A  csizma  egy közönséges,
hétköznapi  tárgy,  de  mit  keres  az  asztalon?  Minek rakták oda? De hova
raknák,   hova  rakhatnák,  ha  mindenütt  csak  asztalok  vannak,  meisseni
porcelánnal és ezüst étkészlettel? A levesbe még kevésbé illik, különben sem
férne bele a levesestálba.

   - Itt akarsz nyomorogni egész életedben?

   A  férfi  megvonta a vállát. A nő társaságában megszűnt akarni. Vegetált,
mint egy jól gondozott szobanövény.

   - Szóval? - vágta csípőre kezét a nő.

   A  férfi  automatikusan  kelt  fel  az  ágyról,  ahol  eddig törökülésben
ücsörgött s kiment a fürdőszobába. Magára zárta az ajtót. Letelepedett a kád
szélére. Szeretett a kád szélén üldögélni. Megnyugtatónak találta. A fehérre
festett ajtót nézegette, melyet a felesége döngetett odakintről.

   - Gyere ki!

   Nem válaszolt. Minden szó csak olaj lenne a tűzre.

   Elgondolkodott. Közhelyeken, közhelyekben gondolkodott. Lehet másképp, ha
filozofálgatás  közben az ember füle mellett döngetnek egy furnér ajtót? Úgy
döng,  akár egy üstdob. A férfi nem szerette Haydnt, nem szerette az Üstdob-
szimfóniát.

   - Mert mindent nekem egyedül kell elintéznem! - hagyta abba egy sikollyal
a dörömbölést az asszony.

   A  férfi ismét megvonta a vállát. Tudta, hogy a fürdőszobában nincs rajta
kívül  senki,  nem látja senki ezt a gesztust, mégis megvonta. Ez már afféle
feltételes  reflexé  vált  nála.  Meghallotta  a  felesége hangját és sürgős
vállvonogatnivalója támadt.

   Nem felelt a nőnek.

   Csend lett.

   Hallgatódzott.

   Hallotta  a  nő  készülődésének  zajait, a ruhaválogatást, az öltözést, a
cipő  felhúzását,  a ruha levetését, egy másik ruha keresését, felvételét, a
cipő  lerúgását,  egy másik cipő felhúzását. Halkultak a zajok. Az asszony a
fésülködő  asztalkájához  telepedett, sminkelni. Közben magában mormogott. A
férfi  nem  tudta  kivenni  a  szavakat, csak sejtette, hogy őt csepüli. Nem
törődött vele. Már megszokta.

   Kopogtak  a  cipősarkak. A retikülválasztás művelete következett, művészi
színvonalon  előadva,  s az újabb cipő cseréké, mert a retikülnek, a cipőnek
és az övnek színben stimmelnie KELL egymáshoz, még atomtámadás esetén is.

   Már  sajnálta, hogy nem hozott stopperórát magával a fürdőszobába. Mennyi
lehet  a  női  öltözködés, készülődés világcsúcsa? Akármennyi is, a felesége
előkelő helyet foglalhat el a világranglistán.

   Ilyen  ostobaságok  szoktak  az eszébe jutni. Nem tartotta magát egy nagy
elmének,  túlságosan is szeretett elrágódni, töprengeni képtelen kérdéseken,
paradoxonokon, rejtvényeken, a megfejtés minden reménye nélkül. Mulatságból.
Sportból.

   Nem   csinált  karriert.  Gyönyörű,  meghökkentően  eszes,  sikeres  neje
árnyékában  élt,  mint afféle tartozék, függelék, mely van, de ha nem lenne,
nem  hiányozna senkinek. Életében csak egyszer került a társaság figyelmének
középpontjába,   amikor   egy   fogadáson  magára  rántotta  a  svédasztalt.
Elgondolkodott  és a tányérral együtt az abroszt is megemelte. Azóta tartják
számon, mint különálló személyt. Addig csak háttér volt az asszony mögött, a
kísérő,  a  férj.  Akinek  néha  összesúgtak a háta mögött. Nem foglalkozott
azzal, mit sugdosnak.

   Ismét döngött az ajtó.

   - Nem gondoltad meg magad? Biztos, hogy nem jössz? - neje higgadt  hangon
szólt  be  hozzá.  Megnyugodott. A készülődés többet használt neki, mint egy
doboz nyugtató.

   - Á, jó itt - felelte a férfi.

   - Te  töketlen  -  a becsmérlő kifejezés egyáltalán nem hangzott  sértőn,
inkább kedveskedőnek hatott, mint mikor a tanító néni barackot nyom a nebuló
fejére; "Pistike, a Hold messzebb van, mint Afrika!".

   - Szia - köszönt el a nő. - Sietek haza. vigyázz magadra.

   Már magára talált. Nem házsártos asszony volt, hanem hódítani induló nő.

   - Igyekszem - mondta a férfi.

   Megvárta,  míg becsukódott a bejárati ajtó. Megismerte a kulcs zörgését a
zárban. Nem először történt meg, hogy a fürdőszobába zárkózott.

   - Elment  -  állapította  meg  félhangosan,  mikor  végre  csend  lett  a
lakásban. Kinyitotta az ajtót és kióvakodott az előszobába. Körbeszimatolt a
lakásban.  Valóban  egyedül  maradt,  az  asszony  nem  bújt meg sehol, hogy
váratlanul  előlépve lecsapjon rá és elvonszolja magával. Ilyesmi előfordult
már. Azóta óvatos. Nem akar csapdába esni. Nem engedheti meg magának, hiszen
olyan kevés ideje jut a saját dolgaira.

   A  speizba  ment.  A  neje  nem  szeret főzni, nem szereti az ételszagot.
Legtöbbször  vendéglőben  esznek, vagy ha otthon, akkor hideget, így a speiz
megmaradt  az  ő  birodalmának,  az  egyetlen  helynek  a lakásban, ahol jól
érezhette   magát.   Két   négyzetméternyi  paradicsom,  Éden,  telezsúfolva
retortákkal,  lombikokkal,  behálózva  üveg,  réz  és  vascsövekkel,  körben
polcok,  rajtuk  üvegcsékben  furcsa  nevű  anyagok, közöttük kézirat lapok,
feljegyzések  latinul,  görögül,  héberül,  arameusul  és  arabul, elsárgult
fóliánsok,  kódexek,  mindezen  nyelveken  s még számtalan másikon, az egyik
sarokban   aprócska   hevítőkemence,   fölötte   a  falra  rajzszögezve  egy
kaballisztikus  ábrákkal  zsúfolt rajz. És legfelül, a legfelső polcon, amit
csak ő ért el, egy kicsiny ezüst szelence.

   Felágaskodott s leemelte. Kinyitotta.

   Benne  különös  anyag.  A Nagy Arkánum, a Vörös Oroszlán, a Bölcsek Köve,
sárgásfehér, lágy akár a balzsam.

   - Csinálok pár kiló aranyat - gondolta - míg haza nem jön. Szép  összegre
van szükségem, hogy a jövő héten befejezhessem az Örökmozgót...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező