''OTTHON, PAPUCSBAN
- Nos? - noszogatta a nő. - Jössz?
- Nem - rázta a fejét. - Inkább itthon maradnék.
- Meghívtak. A nővéremék, érted?! - a nő hangja élesen metszett, akár a
frissen fent borotva.
- Értem - bólogatott a férfi. - Meghívtak. A nővéredék.
- Kettőnket!
- Világos - bólogatott a férfi, mint aki érti a dolgot. - Kettőnket.
- Utoljára kérdezem: jössz? - Ez már gyilkos hang volt. A porcelánnippek
összekoccantak a vitrinben.
- Nincs kedvem - mondta férfi és úgy mosolygott, mint aki megtalálta a
végső érvet, mindennek az okát, a tökéletes és megfellebbezhetetlen választ
az élet és a világmindenség nagy kérdéseire, mint aki megfejtette a végső,
nagy titkot. A nő nem tudta, sírjon vagy nevessen. A hajába túrt.
- Ez őrült - gondolta - és én is őrült vagyok, hogy hozzá mentem. -
Üvölteni szeretett volna, belekarmolni abba a kedvesen, megnyerően mosolygó
arcba, ami most inkább rút pofának tűnt számára.
- Nem érted? - Úgy beszélt hozzá, mint egy egészen kis gyermekhez, vagy
mint egy elmebeteghez. - Fontos, hogy el gyere. Mind a kettőnknek fontos. A
nővéremék összehoznak minket valakivel. Egy fontos emberrel. Végre
kiszabadulhatunk innen - mutatott körbe a szobában.
A férfi körülnézett. Kiszabadulni? Innen? Nem látott erre semmilyen okot.
Nem vágyott el máshová, bár megmagyarázhatatlan ellenszenvet érzett a tarka
perzsaszőnyeg és a rózsaszín csipkefüggönyök iránt. Kifejezetten utálta a
rózsaszín csipkét. Nem vágyott el, holott lelki szemeivel csizmának látta
magát egy ünnepi ebédhez terített asztalon. A csizma egy közönséges,
hétköznapi tárgy, de mit keres az asztalon? Minek rakták oda? De hova
raknák, hova rakhatnák, ha mindenütt csak asztalok vannak, meisseni
porcelánnal és ezüst étkészlettel? A levesbe még kevésbé illik, különben sem
férne bele a levesestálba.
- Itt akarsz nyomorogni egész életedben?
A férfi megvonta a vállát. A nő társaságában megszűnt akarni. Vegetált,
mint egy jól gondozott szobanövény.
- Szóval? - vágta csípőre kezét a nő.
A férfi automatikusan kelt fel az ágyról, ahol eddig törökülésben
ücsörgött s kiment a fürdőszobába. Magára zárta az ajtót. Letelepedett a kád
szélére. Szeretett a kád szélén üldögélni. Megnyugtatónak találta. A fehérre
festett ajtót nézegette, melyet a felesége döngetett odakintről.
- Gyere ki!
Nem válaszolt. Minden szó csak olaj lenne a tűzre.
Elgondolkodott. Közhelyeken, közhelyekben gondolkodott. Lehet másképp, ha
filozofálgatás közben az ember füle mellett döngetnek egy furnér ajtót? Úgy
döng, akár egy üstdob. A férfi nem szerette Haydnt, nem szerette az Üstdob-
szimfóniát.
- Mert mindent nekem egyedül kell elintéznem! - hagyta abba egy sikollyal
a dörömbölést az asszony.
A férfi ismét megvonta a vállát. Tudta, hogy a fürdőszobában nincs rajta
kívül senki, nem látja senki ezt a gesztust, mégis megvonta. Ez már afféle
feltételes reflexé vált nála. Meghallotta a felesége hangját és sürgős
vállvonogatnivalója támadt.
Nem felelt a nőnek.
Csend lett.
Hallgatódzott.
Hallotta a nő készülődésének zajait, a ruhaválogatást, az öltözést, a
cipő felhúzását, a ruha levetését, egy másik ruha keresését, felvételét, a
cipő lerúgását, egy másik cipő felhúzását. Halkultak a zajok. Az asszony a
fésülködő asztalkájához telepedett, sminkelni. Közben magában mormogott. A
férfi nem tudta kivenni a szavakat, csak sejtette, hogy őt csepüli. Nem
törődött vele. Már megszokta.
Kopogtak a cipősarkak. A retikülválasztás művelete következett, művészi
színvonalon előadva, s az újabb cipő cseréké, mert a retikülnek, a cipőnek
és az övnek színben stimmelnie KELL egymáshoz, még atomtámadás esetén is.
Már sajnálta, hogy nem hozott stopperórát magával a fürdőszobába. Mennyi
lehet a női öltözködés, készülődés világcsúcsa? Akármennyi is, a felesége
előkelő helyet foglalhat el a világranglistán.
Ilyen ostobaságok szoktak az eszébe jutni. Nem tartotta magát egy nagy
elmének, túlságosan is szeretett elrágódni, töprengeni képtelen kérdéseken,
paradoxonokon, rejtvényeken, a megfejtés minden reménye nélkül. Mulatságból.
Sportból.
Nem csinált karriert. Gyönyörű, meghökkentően eszes, sikeres neje
árnyékában élt, mint afféle tartozék, függelék, mely van, de ha nem lenne,
nem hiányozna senkinek. Életében csak egyszer került a társaság figyelmének
középpontjába, amikor egy fogadáson magára rántotta a svédasztalt.
Elgondolkodott és a tányérral együtt az abroszt is megemelte. Azóta tartják
számon, mint különálló személyt. Addig csak háttér volt az asszony mögött, a
kísérő, a férj. Akinek néha összesúgtak a háta mögött. Nem foglalkozott
azzal, mit sugdosnak.
Ismét döngött az ajtó.
- Nem gondoltad meg magad? Biztos, hogy nem jössz? - neje higgadt hangon
szólt be hozzá. Megnyugodott. A készülődés többet használt neki, mint egy
doboz nyugtató.
- Á, jó itt - felelte a férfi.
- Te töketlen - a becsmérlő kifejezés egyáltalán nem hangzott sértőn,
inkább kedveskedőnek hatott, mint mikor a tanító néni barackot nyom a nebuló
fejére; "Pistike, a Hold messzebb van, mint Afrika!".
- Szia - köszönt el a nő. - Sietek haza. vigyázz magadra.
Már magára talált. Nem házsártos asszony volt, hanem hódítani induló nő.
- Igyekszem - mondta a férfi.
Megvárta, míg becsukódott a bejárati ajtó. Megismerte a kulcs zörgését a
zárban. Nem először történt meg, hogy a fürdőszobába zárkózott.
- Elment - állapította meg félhangosan, mikor végre csend lett a
lakásban. Kinyitotta az ajtót és kióvakodott az előszobába. Körbeszimatolt a
lakásban. Valóban egyedül maradt, az asszony nem bújt meg sehol, hogy
váratlanul előlépve lecsapjon rá és elvonszolja magával. Ilyesmi előfordult
már. Azóta óvatos. Nem akar csapdába esni. Nem engedheti meg magának, hiszen
olyan kevés ideje jut a saját dolgaira.
A speizba ment. A neje nem szeret főzni, nem szereti az ételszagot.
Legtöbbször vendéglőben esznek, vagy ha otthon, akkor hideget, így a speiz
megmaradt az ő birodalmának, az egyetlen helynek a lakásban, ahol jól
érezhette magát. Két négyzetméternyi paradicsom, Éden, telezsúfolva
retortákkal, lombikokkal, behálózva üveg, réz és vascsövekkel, körben
polcok, rajtuk üvegcsékben furcsa nevű anyagok, közöttük kézirat lapok,
feljegyzések latinul, görögül, héberül, arameusul és arabul, elsárgult
fóliánsok, kódexek, mindezen nyelveken s még számtalan másikon, az egyik
sarokban aprócska hevítőkemence, fölötte a falra rajzszögezve egy
kaballisztikus ábrákkal zsúfolt rajz. És legfelül, a legfelső polcon, amit
csak ő ért el, egy kicsiny ezüst szelence.
Felágaskodott s leemelte. Kinyitotta.
Benne különös anyag. A Nagy Arkánum, a Vörös Oroszlán, a Bölcsek Köve,
sárgásfehér, lágy akár a balzsam.
- Csinálok pár kiló aranyat - gondolta - míg haza nem jön. Szép összegre
van szükségem, hogy a jövő héten befejezhessem az Örökmozgót...