''NAPLOPÓK
A kopott, piros kislábasban rotyogott a körömpörkölt. Kanyar Oszkár
üvöltött.
- Elegem van abból, hogy folyton rést nyitsz az erőtéren, csak, hogy az
ebédedet megmelegíthesd! Muszáj neked protuberanciát csinálnod, hogy
falhass? Ha már annyira utálod a robotszakács főztjét, miért nem éred be a
hajó atommáglyájával?
Laja a vállát vonogatta és hümmögött, mint akinek semmi köze az egészhez.
- Minden egyes kitöréssel csökken a csillag energiakészlete! Rongálod az
árut? A megrendelő olyan G típusú napot kért, amelyik még legalább öt
milliárd évig üzemképes. Alig hiszem, hogy ez kibír még annyit! Minden
egyes, nyavalyás ebédeddel millió éveket fecsérelsz el, szívfájdalom nélkül.
És ha a vevő a nyakunkra jár majd reklamálni? Talán ingyen akarod majd
javítgatni? Olyan állapotban kell leszállítani, ezerszer megmondtam már,
hogy a garanciális idő lejártáig kihúzza! Aztán felőlem szét is eshet, de
addig... Nem akarok milliárd évenként visszajárni toldozni-foldozni! Főleg
nem ingyen!
- Jól van, no...
- Ezt hajtogatod állandóan - huppant le mérgesen a vezérlőpult előtti
pilótaülésbe Kanyar Oszkár. Néhány gyors mozdulattal lezárta a
csillaguszályuk vontatta napot körülvevő erőteret. A kopott, piros kislábas,
benne a körömpörkölttel, elúszott az űr mélységeibe.
- Az ebédem! - jajdult fel Laja.
- Majd eszel a hajó készleteiből - dühöngött tovább Kanyar Oszkár. -
Abból is elegem van, hogy a kabinodat teletömöd hazaival, te meg a reaktor
előterében alszol. Két pofára zabálod a sugárvédő tablettákat, de ha
közelítek hozzád a Geiger-Müller számlálóval, az úgy ketyeg, mint Mari néni
vekkere a moziban! Minek kellett nekem egy ilyennel összeállnom?!
Laja nem felelt a költői kérdésre. Megszokta már az ehhez hasonló
kitöréseket, és különben is: őt soha, semmilyen kitörés nem idegesítette. Az
a fő, hogy menjen a hajó, meg az üzlet. Gond pedig egyikkel sincs, ha ő
veszi kézbe a dolgokat. Minden olyan simán megy, mint a napszél hajtotta
vitorlások.
Nincs a raktáron G típusú csillag, öt milliárd éves garanciával? Semmi
vész, Laja elköt egyet, amelyik szemre megteszi. És hogy ez merő
véletlenségből az otthoni, a nagybetűs Nap? Az okosok majd kerítenek
másikat.
De Oszkár jobb, ha nem tud erről. Mindig idegeskedik. Nem is csoda, nehéz
gyerekkora volt. Az iskolában a srácok folyton csúfolták:
Kanyar Oszkár, Kanyar Oszkár,
kanyarósztár, kanyarósztár!
És az ilyesmi megfekszi egy zsenge, érzékeny lelkületű gyermek gyomrát.
Még akkor is, ha tényleg négyszer volt kanyarós két év alatt, ami a maga
nemében világrekord. Benne is van a Rekordok Könyvében, de ezt nem túl okos
cselekedet Oszkár előtt emlegetni, mert hamar eljár a keze és ritkán üresen,
kedveli a súlyos fémtárgyakat...
- A békesség még a csokifagylaltnál is jobb - Laja meg az ilyen egyszerű
bölcsességeket kedvelte és a felesége főztjét. Minden üzleti út előtt
főzetett az asszonnyal pár hétre valót, lefagyasztotta és magával vitte.
Kanyar Oszkár, a meggyőződéses agglegény és neurotikus pedig, ettől mindig
idegrángást kapott. És ennyiben maradtak.
Sűrű veszekedéseik ellenére jól megvoltak együtt, az üzlet összekötötte
őket. Laja remekül, bár kissé törvénysértőn működött, mint beszerző, Kanyar
Oszkár pedig akár egy fekete lyukat is képes lett volna rásózni akárkire, A
osztályú csillag helyett.
Oszkár ült a vezérlőpult mellett és félhangosan káromkodott, hosszan és
élvezettel. Laja hátrament a kabinjába egy újabb adag körömpörköltért.
Útközben betért a hajó konyhájába és, már csak megszokásból is, megrugdalta
a robotszakácsot. Az, bár nem érezhetett fájdalmat, fennhangon tiltakozott
az inzultus ellen.
Úgy tűnt, a hajó élete, a röpke affér után, visszatér a megszokott
kerékvágásba.
Ám ekkor...
Ám ekkor a hiperűrből előbukkanó hadihajók vették körül őket. Nyolc
bolygóromboló, nyolcvan lézerágyúja szegeződött hajójukra, a Bugs Bunnyra.
- Riadó - üvöltötte Kanyar Oszkár mikor észrevette a veszedelmet. Laja és
a robotszakács rohanvást érkeztek.
- Mi történt? - kérdezte Laja kifulladtan. Elszokott a kocogástól és a
három méter, amit a saját lábán, futva kellett megtennie, kimerítette.
- Nézd - bökött Oszkár a környező űrt mutató képernyőkre.
Laja egy pillanatig bámulta a bolygórombolók cseppet sem felemelő
látványát, aztán a telekommunikációs berendezéshez lépett.
- Itt Vakvarjúcska, itt Vakvarjúcska, jó volt-e a kisfiúcska...
- Mit zagyvál itt össze-vissza!? - csattant fel a kommunikációs panelen
feltűnő zord külsejű katona.
- Izé... Ez a mi egyezményes jelünk, és... - dadogta Laja. Kár volt a
hullámhosszukra kapcsolnia. Jobb ha az ilyesmit Oszkárra hagyja...
- Nem érdekelnek a jeleik! - ordította a katona. - Vesznek virslit, vagy
nem?
- Azt hiszem, nem értettem a kérdést... - makogta Laja.
- Amennyiben három percen belül nem döntik el, hány tonna virslit
rakodjunk át a lélekvesztőjükre, tüzet nyitunk. Óra indul! - közölte velük a
katona.
- Ember, magának elment a természetes esze! - dühöngött Laja. - Ez egy
csillag-üzembehelyező kft. uszálya! Mi nem kereskedünk virslivel...
- Ki mondta, hogy kereskedjenek vele - lepődött meg őszintén a katona. -
Vegyék meg, aztán felőlem akár az űrbe is szórhatják. De figyelmeztetnem
kell magukat, hogy egy perc már letelt az idejükből.
Laja letekerte a hangerő-szabályozót és Oszkárhoz fordult.
- Ezek komolyan gondolják. Muszáj venni tőlük pár tonna virslit, mert még
merő gazdasági lelkesedéből cafatokra lőnek minket.
- És ha megpróbálnánk a csillagunkkal valamit... - merült fel Kanyar
Oszkárban a nyerőnek tetsző ötlet.
- Á, nincs annyi időnk. majd legfeljebb többet számlázunk a
megrendelőnek, megnövekedett szállítási költség címén...
Oszkár leverten bólintott.
- Legyen így.
Mindig súlyos lelki traumát okozott neki, ha pénzt kellett kiadnia
valamiért. Nem volt zsugori, csak sajnálta.
A negyvenhét tonna virsli átrakodása gyorsan és zökkenőmentesen zajlott.
Közben az egyik idegen robotkatonától megtudták, akkora a világukban a
virsli túltermelés, hogy kénytelenek ilyen módszerekkel élni a gazdasági
egyensúly fenntartása és a túltermelési válság leküzdése érdekében.
Laja ötletére, miszerint gyártsanak kevesebb virslit, az idegenek
komolyan meglepődtek. Ez még nem jutott eszükbe. Ígérték, hogy megemlítik a
dolgot a kormányuknak.
Kanyar Oszkár a száját húzva fizette ki az idegenek a háromszáz-
húszezret, amennyire sikerült lealkudnia a virsli árát. Alkudozás közben
többször sírva fakadt és nem létező, ám ennek ellenére éhező gyermekeire
hivatkozva mutogatta a nejlon zokniján tátongó lyukakat. De az idegenek
vezetőjét sem akármilyen fából faragták, megszaggatta a lézerálló páncélját
és a Jóistent hívta tanúul, hogy ilyen csapnivaló árat virsliért még nem
kapott, és ez okvetlenül a bolygójuk totális gazdasági csődjéhez fog
vezetni. Tettek még néhány kitérőt egymás felmenő ági rokonaival
kapcsolatban, külön kiemelve a nőneműek ledér életmódját, aztán egymás
markába csaptak és az üzlet megköttetett.
A kissé erőszakos kereskedők az adásvétel lebonyolítása után épp olyan
gyorsan eltűntek, mint ahogy előbukkantak.
Oszkár űrkalózokat, kozmikus zsarolókat emlegetett és esküdözött, hogy az
első útjukba akadó őrszobán feljelentést tesz. Laja igyekezett erről
lebeszélni barátját, attól tartva, hogy a vizsgálat során esetleg arról a
bizonyos eltűnt Napról is szó eshetne, meg arról, hogy a hiányzó égitest
feltűnően hasonlít, a rakományukban lévőre.
Ezen aztán természetesen ismét összevesztek, és még akkor is teli
torokból perlekedtek, mikor a bekapcsolva felejtett telekommunikátorból
rájuk süvöltött egy hang.
- Azonnal hagyják el a pályát! Azonnal hagyják el a versenyhez lezárt
pályát!
- Micsoda!? - ordított vissza Laja - Miféle verseny... és mi az, hogy
lezárt pálya? Demokrácia van! Az űr mindenkié!
Egy dühtől fuldokló versenybíró elmagyarázta nekik, hogy egy aszteroida-
cross verseny kellős közepébe navigálták magukat és már fél órája próbálják
hívni őket, - mely idő alatt már nyolc versenygépet törtek ripityára - csak
eddig nem sikerült eltalálni a frekvenciát, amin a vevőjük működik.
Ezt sem úszták meg fizetés nélkül. Kicsikarták belőlük a közlekedési
szabálysértésért kirótt bírságot és nyolc összetört gép árát is. Hiába
esküdöztek, hogy hírét sem hallották a környéken aszteroida-cross versenynek
és nem is volt kitáblázva, vagy valami takarta a "Behajtani tilos" táblákat.
Felrakodták az immáron a tulajdonukat képező roncs crosshajókat és mentek
tovább. Sietve, mert már amúgy is késésben voltak. A megrendelő pedig nem
várhat! Legalábbis nem többet egy-két hónapnál, ha már három napos
határidővel vállalták a szállítást.
Alighogy elhagyták a lezárt rendszert - Kanyar Oszkár távoztukban buzgón
figyelte, de sehol sem látott tiltó táblákat - a kozmosz legveszélyesebb
kátyújába keveredtek: egy intergalaktikus reklámadásba. A hiperűrön át,
hihetetlen energiával sugárzott reklámfilmek megzavarták új, még
tapasztalatlan fedélzeti számítógépük processzorát. A szerencsétlen komputer
ezután még hosszú ideig minden egyes kérdésükre különféle mosóporokat és
intim betéteket dicsőítő dalocskákkal felelt.
Mindeme sorscsapások közepette, megtörten, megfáradtan, főtt virslit
ettek minden nap.
A változatosság kedvéért éppen hot dogot majszoltak méla undorral, mikor
a galaktikus Járőrszolgálat egyik hajója feltartoztatta őket, és a szerv
egy, a Naprendszerből eltűnt G osztályú csillag felől érdeklődött.
Laja rémisztő csuklások közepette tárgyalt velük, sűrűn hivatkozva az
engedélyszámukra, a köz érdekére, az emberi jogokra, a Nőszövetségre és
végső érvként a Béke Nobel-díjra.
A járőrparancsnokot mindez nem igazán érdekelte, viszont körül akart
nézni a rakterükben. Ehhez mindaddig mereven ragaszkodott, míg pár láda
virslit át nem pakoltak a járőrhajóra, súlyos esküvéssel fogadva, hogy ezt,
és csakis ezt, mármint virslit, szállítanak jótékonysági célzattal, éhező
civilizációknak. A rakodás befejeztével a járőrparancsnok megköszönte a
virslit és sok szerencsét kívánt a nap értékesítéséhez, figyelmeztetve
hőseinket, hogy lehetőleg külföldinek adják el, aki nem tudja szétszerelni
és ellenőrizni az alvázszámot.
Laja megnyugtatta, hogy ezzel nem lesz gond, mert már régen átütötte az
ominózus számot.
Búcsúzóul megittak két üveg fütyülős barackpálinkát és nagy barátsággal
váltak el, még hívószámot is cseréltek, hogy ha közeljövőben akad valamilyen
üzlet, amihez szükségük lehet egymásra, fel tudják venni a kapcsolatot.
Már csaknem célhoz értek, mikor a Világegyetem rosszakaratú szelleme
ismét megzavarta az útjukat.
Előttük az űrben egy aprócska hajó keringett egy láthatatlan középpont
körül és minden létező kommunikációs frekvencián harsány jazzt sugárzott.
Laja dühöngve ült a telekommunikátor mellett - nehezen lehetett kihozni a
sodrából, de a jazzt világéletében utálta. Igyekezetét, hogy kapcsolatba
lépjen az elmebeteggel, nagy sokára koronázta csak siker. És akkor is,
milyen feltételekkel.!
A zenét sugárzó egyed kizárólag bugi-vugi ritmusban volt hajlandó
társalogni, mindaddig, míg Laja, türelmét veszítve meg nem ígérte neki, hogy
atomfüstté lövi a hajóját és még fel is pofozza, amennyiben nem hagyja abba
a bohóckodást.
- Ez nem cirkusz, hanem zenei - misszió tiltakozott hevesen az idegen,
Laja becsmérlő jelzői hallatán.
Az nem firtatta, hogy a másik kit akar jazz-hivővé téríteni, itt, a
mélységes-mély, nagy, büdös semmi közepén, mert minek izgatni egy
megszállottat. Inkább a maradék virslit próbálta rásózni, mert azt a
háborodottak is szerethetik tormával, mustárral, vagy akár ananászlekvárral
is.
Az időközben bemutatkozott idegent - Isten Jánosnak hívták - nem
érdekelte a virsli. Saját közlése szerint végtelen hatalommal rendelkezett,
tehát teremthetett magának amennyit csak akart, de nem akart egy dekát se.
Viszont feltűnő érdeklődést mutatott a Napjuk iránt. Azt ugyanis nehéz
házilag barkácsolni, meg minek is, ha egyszer beszerezhető a piacon?
Majdnem a kétszeresét kínálta annak az árnak a csillagért, mint amennyit
a megrendelőjüktől kaphatnának és ráadásul garanciára sem tartott igényt.
Laja húzta kicsit a száját, mikor Kanyar Oszkár szívfájdalom és
skrupulusok nélkül megkötötte az üzletet Istennel, neki egyáltalán nem volt
szimpatikus a jazzbolond, de üzlet az üzlet. Különben is, ekkora pénzért
valószínűleg az édes mamáját is árúba bocsátotta volna - ha érdekelne
egyáltalán valakit egy szenilis, iszákos, de legalább rosszindulatú
vénasszony.
Meg aztán... Jobb a peremvidéken megszabadulni az ilyen eldughatatlan,
lopott holmitól, mintsem a galaxis sűrűjében eladni, ahol jóval nagyobb a
lebukás veszélye.
Ittak persze egy pohárkával az üzletre, aztán még egyet, aztán még
tizenhetet, hogy még a robotszakács is csuklott. De helyén való volt az
áldomás címén történő lerészegedés, mert mindenki jól járt. Oszkár és társa
egy nagy halom pénzzel, amit Isten maga teremtett, igen csekély
fáradtsággal, viszont komoly élethűséggel. A bankókat a legjobb szakértők
sem különböztethették volna meg a forgalomban lévő legkeményebb valutától.
Isten pedig egy készen kapott csillaggal, legalább nem kellett nekiállnia a
teakonyhában összeberhelnie egyet.
Poharazgatás közben kérdezték Istentől, hogy mihez kezd, mi a szándéka a
csillaggal.
Az elmondta, hogy csinál hozzá bolygókat - pár planétát lényegesen
könnyebb összedobni, mint egy jó minőségű napot - aztán az egyik bolygóra
teremt emberek és a következő pár milliárd évben remekül elszórakozik
rajtuk, mert nincs nevetségesebb az emberi lényeknél.
Kanyar Oszkár, akibe szorult némi filozófus hajlam, igazat adott neki.
Erre megint inni kellett és aztán még nagyon sok mindenre...
Aztán aludni mentek.
Másnap Laja zúgó, sajgó fejjel, de nevetve támolygott be a vezérlőbe,
ahol Kanyar Oszkár már méla, másnapos rosszindulattal bámult a navigációs
komputer monitorán a galaktika csillagtérképét.
- Mit vigyorogsz, mint eb a hentesüzletre - dörrent barátjára, üzlet- és
tettestársára.
- Azon a népségen mulatok, akiknek egy iszákos jazzmániás lesz az
Istenük, és mindennek tetejébe még orgazda is a fickó!
- Hehe - imitálta a nevetést Kanyar Oszkár. - Inkább azt mondd meg, mihez
kezdünk ezzel a töméntelen virslivel? Még nem ettünk meg harminc kilónál
többet a negyvenhét tonnából. És én már nagyon útálom...
Laja a fejét vakarta. Ez nála körülbelül annyi jelentett, hogy tudja az
ombudsman. És foglalkozzon az vele.
Ekkor szólt közbe a robotszakács, aki a sarokban álldogálva éppen bitjeit
rendezgette, amiket kissé összekavartak az előző esti energiafröccsök.
- Uraim, ha megengedik...
- Nem engedjük meg! - torkollta le kórusba Laja és Kanyar Oszkár.
- Csak az bátorkodnám a tudomásukra hozni...
Laja bámulatos gyorsasággal termet a gép mellett és nyomta meg a tarkóján
lévő áramtalanító gombot.
- Van nekem elég bajom ma reggel, nem hogy még egy beszélő fazékkal is
vesződjek - magyarázta Kanyar Oszkárnak, aki helyeslően bólogatott.
Ez is ritkán fordult elő, hogy egyet értettek valamiben. De pár perc és
néhány doboz - szigorúan gyógyászati céllal elfogyasztott sör - múlva vége
szakadt a békés egyetértésnek.
Laja haza akart térni az ő kis asszonykájához, Kanyar Oszkár viszont
folytatni kívánta üzleti körútjukat, elpasszolni a rakomány virslit és
megforgatni a most már nem is olyan csekély pénzüket. Ezen valószínűleg
órákig békésen elordítozgattak volna, ha Oszkárnak nem jut eszébe a végső
érv.
- Csak nem akarsz egy kazal hamis pénzzel hazaállítani? És ha az első
trafikban lebukunk vele?
Ez hatott. Laja kora ifjúkora óta viszolygott a rendőrségi fogdáktól,
mikor is több látogatást tett az említett műintézményekben, különféle
gépjárművek eltulajdonítása kapcsán.
- De hol lehet elsütni kilencmillió-hatszázezer hamis kreditet - kérdezte
Oszkártól.
- Valami nagyon primitív fajnál kell próbálkozni, olyanoknál, akik nem
túl régen léptek be a Galaktikus Szövetségbe és még nem annyira tudják
megkülönböztetni a kávéfőzőt a parizertől - találta fején a szöget - szokása
szerint - Oszkár.
Az ötlet nem volt rossz.
Laja megkísérelt rácsatlakozni a fedélzeti komputerrel a hipergalaktikus
hálózatra, hogy valami adatbázisból előkaparja a Szövetségbe legújabban
belépett bolygók pozícióit, de nem sikerült neki. Letiltották valamennyi
hozzáférési jogát, mert már több éves késésben volt a Háló használati
díjával. Kanyar Oszkár Nem is kísérletezett, őt már réges rég törölték a
hálózat bejegyzett felhasználói közül, pornográf anyagok, víruskódok és
trójai programok terjesztéséért.
Ott álltak tehát pár billentyű nyomásnyira a világ valamennyi
információjától, de nem tudtak azzal mit kezdeni, nem tudtak hozzáférni.
- A jó franc egye meg ezt az egész információs társadalmat - dühöngött
Laja.
De nem estek kétségbe. Maradt a régi módszer. Kikapcsolták a navigációs
számítógép monitorát, Kanyar Oszkár rábökött ujjával a sötét képernyőre,
aztán visszakapcsolták a monitort. Addig nagyították a képet, míg egyetlen
bolygó maradt Oszkár ujja alatt.
- Lássuk csak... - keresték ki a csillag adatait.
- A Tasteharan... - kezdte olvasni Laja.
- Az mindegy! - torkollta le barátja. - Odamegyünk.
Beütötték az új célkoordinátákat és elmentek reggelizni, mert a sörök
helyrerázták a gyomrukat.
A reggeli, egészen kivételesen, virsli volt...
Útjuk ezúttal szokatlanul eseménytelenül telt el. Mindössze egy csillagot
változtattak szupernóvává, mikor, egy aprócska navigációs hiba folytán,
kilencszer egymás után beleütköztek. A kár nem volt igazán jelentős,
uszályuknak csak néhány, lényegtelenebb antennája tört le. Ja, és
elpusztították az adott csillag egész bolygórendszerét, az egyik bolygón a
fejlődés már viszonylag magas fokán álló, értelmes lazacok társadalmával. A
lazacok legjobbjai már azon törték a fejüket, hogy találhatnák fel a tüzet
és hogy gyújthatnák meg azt a víz alatt, mikor a szétrobbanó napjuk először
egy bolygónyi hallevessé változtatta az egész civilizációt, majd megsütötte
és végképp odaégette azt.
Kanyar Oszkárékat ez nem igazán zavarta, főként mert nem is tudtak a
lazacvilág pusztulásáról semmit. Ők azt hitték, hogy csak egy út menti,
egyszerű világító égitestet vágtak tönkre, már megint.
A Tasteharan nem volt túl szép hely. Napja a végső kihunyás határán
tántorogva alig világította meg az aprócska bolygót. Kanyar Oszkár
esküdözött, hogy tiszta vakrepülés az ilyen helyen való leszállás és, hogy
jobban menne kikapcsolt monitorokkal, de Laja nem hagyta, hogy már megint
vakon próbálkozzék. Amikor a legutóbb ezt tette, a Szövetségi Tudományos
Akadémia ülésére érkeztek, a Tanácsterem plafonján keresztül. Szerencsére ez
egy fejlett, liberális világban történt, ahol nem igazán csípték a
tudósokat, ezért aztán megúszták egyszerű hatósági megrovással, hogy
legyalulták a föld színéről a világegyetem keletkezéséről eszmét cserélő
gyülekezetet.
Így tehát - a tasteharani légiirányítást igénybe véve - a bolygó egyetlen
űrkikötőjében szálltak le. Az irányítás nem állt a helyzet magaslatán, mert
először a bolygónak mintegy egy százalékát borító óceánba navigálták őket,
azután pedig a Déli-sarkra, ahol felettébb éhesnek és falánknak látszó
jegesmedvoidok már kötötték fel a partedlijüket a váratlanul érkező reggeli
láttán. Harmadszorra sikerült eltalálniuk az űrkikötőt, az irányítás minden
igyekezete ellenére.
Az űrkikötőben mintegy háromszázezer tasteharani fogadta őket, akik a
környező településekről ugrottak be, megnézni a bolygólyukra kilenc
évszázada először érkező idegeneket. Kilencszáz évvel Lajáék érkezése előtt
már jár egy szövetségi felderítő hajó a Tasteharanon és felderítette, sőt
megnevettette lakóit azzal, hogy ők ezután a tagjai valamiféle Galaktikus
Szövetségnek. A tasteharaniakat nem igazán érdekelte mi történik odakint, az
űrben, az meg még kevésbé, hogy más bolygókon mi a helyzet. A szövetségi
kormánytól érkező támogatásnak viszont örültek, felépítették belőle az,
amúgy szerintük teljesen felesleges űrkikötőt, ahol jobbára nyaranta rock
koncerteket és szabadtéri színielőadásokat rendeztek, hogy kihasználják
valamire és számtalan gyorsbüfét, az egyetlen találmányt, amit átvettek a
Szövetségtől.
Lajáéknak sikerült a kilenc kilométernyi szuprabeton mezőből landolásra
pontosan azt a helyet kiválasztaniuk, ahol színpad állt. A fémvázas emelvény
egyetlen ócskavas halommá változtatta a Bugs Bunny.
Kanyar Oszkár és társa kitámolygott az uszályból, kicsit megviselte őket
a földet, azaz a Tasteharant érés. Ugyanis miközben szétnyomták a színpadon,
rajta a helyi Shakespeare egy darabját próbáló társulattal, uszályuk
rendesen összerázkódott és a házilag barkácsolt gravitációs kiegyenlítő
felmondta a szolgálatot. A Tasteharanon pedig két és félszer akkora volt a
nehézkedési erő, mint amit megszoktak.
- Mindig tudtam, hogy nehéz fejem van, na de ennyire! - nyögött Laja,
mikor már lent álltak a betonon.
Velük szemben, mintegy négyszázezer térdükig érő tasteharani.
Folyamatosan érkeztek az őslakosokból az újabb és újabb csapatok, mert a
távolabb lakók sem szándékoztak kihagyni a remeknek ígérkező mókát.
A már befutottak csendesen álldogáltak és öklömnyi, dülledt szemükkel
meredten bámulták a Külvilágból érkezett óriásokat. Volt rajtuk mit nézni.
Ilyen szörnyű szörnyeket a videókölcsönzőkből kivett horrorfilmeken sem
lehet látni, ez volt az általános vélemény a tömegben.
És Kanyar Oszkárnak is ez volt a meglátása. A kicsi, ám feltűnően ronda
helybeliek tömege azonban nem vette el üzletelési kedvét.
- Volna némi eladó virslink... Úgy negyvenhét tonna, de egy kicsi
hiányzik belőle - kezdte, de a tasteharaniak egy tasteharaniként hördültek
fel. A félmillió torokból - most már a távolabbról indult turistabuszok is
befutottak - megremegtette a levegőt és Lajáék uszályát. A Bugs Bunnyról
néhány újabb antenna pottyant a földre.
- Mi mind az egészséges táplálkozás hívei vagyunk - lépett elő a
legborzasztóbb külsejű tasteharani, a kormányzó.
Itt az volt a szokás, hogy mindig az év szépségkirályát választották meg
kormányzónak és szépségideáljuk kicsit eltért a hőseink által megszokottól.
Úgy négy-öt fényévnyire...
- A bolygónkon tilos a hús forgalmazása. A tilalmat megszegők harminc év
börtönnel és ötszázezer kredit pénzbírsággal sújthatók...
Laja és Oszkár egymásra néztek. Lehet, hogy ezután alaposabban
informálódni kellene az uralkodó szokásokról, mielőtt belevágnának egy
üzleti tranzakció kivitelezésébe?
- Ez a virsli fűből készült - találta fel magát Laja.
Most a tasteharaniak néztek egymásra, mind a hatszázezren. Kezdtek
befutni ugyanis az ideiglenesen megindított repülőjáratok is.
- Ez egy igen nagy marhaság - mondta a kormányzó. - Ki enne fűből készült
virslit? Azt mindenki tudja, hogy a virslit nutriából csinálják...
- Várjunk csak! Az nem hús? - csapott le Kanyar Oszkár a logikai
ellentmondásra.
- De igen - bólogatott hétszázezer tasteharani.
- Amit tilos forgalmazni...
- Persze. De ki tart be egy ilyen hülye tilalmat? - tette fel a költői
kérdést a kormányzó. - Akkor még egy nyomorult hot dogot sem vehetnénk...
- Megveszik a virslinket? - ütötte a vasat Kanyar Oszkár.
- Persze - bólogatott a kormányzó és vele nyolcszázezer tasteharani. -
Úgy is itt az ideje egy kis népünnepélynek, elvégre nem kell
végigszenvednünk a Shakespeare-társulat Kilencvennegyedik, avagy Sanyarú
Sorsú Edömér című kétszázhuszonegy felvonásos drámáját.
- Miért? - értetlenkedett szokásához híven Laja.
- Mert volt szerencséjük eltaposni az egész társulatot. Ezért minimum
nemzeti hőssé kell kikiáltanunk önöket - mondta a kormányzó és a
kilencszázezer tasteharani fergeteges tapsviharban tört ki.
- Csak van egy aprócska probléma... - folytatta, mikor jó tíz perc után
elült a taps és az egy millió tasteharani szomorúan sóhajtott fel,
kormányzójuk példáját követve.
A sóhaj támasztotta vihar csaknem elfújta Lajáékat.
- Nem is tudom, hogy magyarázzam meg - tördelte a kézcsápjait a
kormányzó. - Mi itt elég elszigetelten élünk és nem vagyunk bekapcsolódva a
Galaktikus Bankrendszerbe. Az a pár bankó, amit a szövetségiek hagytak itt,
már évszázadokkal ezelőtt elhasználódott.
- Akkor mivel tudnának fizetni? - kérdezte gyanakodva Kanyar Oszkár.
- Először is, helyi valutával, ami a vízicsiga. Most nagyon előnyös az
árfolyama...
- Ezt inkább hagyjuk - javasolta Kanyar Oszkár. - Mi van még?
- Természetesen vannak saját előállítású szövetségi bankjegyeink is...
Laja és Oszkár egymásra pillantottak. Már megint hamis pénz. De legalább
a virslitől megszabadulnak.
- Maradjunk talán az utóbbinál - javasolta Kanyar Oszkár a kormányzónak.
- De ezzel is van egy kis probléma - mondta a kormányzó. - A mi szemünk
ugyanis nem érzékeli az önök által színeknek nevezett jellemzőit a
tárgyaknak.
- Vagyis színvakok - állapította meg Laja kíméletlenül. - De akkor, hogy
tudnak hamis pénzt gyártani?
- Ez itt a probléma. Bankjegyeink rajzolata tökéletesen megegyezik a
szövetségiek által itt hagyottakéval, de a színükről nem sok fogalmunk van -
mondta kormányzó és előhúzott a zsebéből egy teljesen lila zöldhasút.
- Az nem létezik, hogy akkora balekot találjunk, akiknek ezt is el lehet
sózni - sóhajtotta Kanyar Oszkár a lila bankó láttán.
- Ennek zöldnek kéne lennie... - kezdte magyarázni Laja, de aztán
rádöbbent, ritka nagy butaságot csinál. Színvakoknak előadást tartani a
színekről...
- Azt hiszem, nem kötünk üzletet - jelentette be a szomorú tényt Kanyar
Oszkár.
- Ez esetben sajnálattal kell bejelentenem, hogy letartóztatom önöket,
tiltott húsforgalmazás vádjával - mondta elkomorodva a kormányzó. Vele
komorodott egymilliószázezer tasteharani is.
- Akkor mégiscsak lesz üzlet - döntött villámgyorsan Kanyar Oszkár. Laja
egyetértőn bólogatott. - Csak azt kell kitalálni, mit tudnak cserébe adni a
virsliért. Hogy állnak például hasadóanyaggal.
- Az Első Tasteharani Székgyár termékei remekül hasadnak - derült fel a
kormányzó és az egymilliókétszázezer békésen tipródó tasteharani. - Elég
egyszer ráülni bármelyikre és az garantáltan széthasad!
- Nem egészen ilyesmire gondoltunk... - nyögte Kanyar Oszkár, aki már
sejtette, hogy nehéz órák, ha nem napok várnak rá, ha valami használható,
sőt értékesíthető holmit akar kialkudni a virsliért cserébe.
És nem tévedett. Még három nap múlva is ott ült a hideg szuprabetonon,
szemközt a kormányzóval, mintegy harmincmillió tasteharani gyűrűjében és
apránként sorra vették a bolygó gazdaságának főbb termékeit, kitermelt
ásvány kincseit és egyáltalán, mindent, ami eladható lehetett volna máshol.
De nem találtak ilyesmit. Kanyar Oszkár megivott már vagy húsz liter kávét
és marokszámra zabálta az élénkítő tablettákat, hogy bírja a maratoni
alkudozást. A kormányzó nem vett igénybe ilyen segédeszközöket, mert mint
megjegyezte, feléjük egy elkapkodott üzleti tárgyalás sem rövidebb két
hétnél.
Laja kételkedett benne, hogy Oszkár bírná két hétig. Vagy legalább addig,
míg valami használhatót ki tudnak húzni a kormányzóból.
És ekkor...
Ekkor életében talán először, használható ötlete támadt.
Abbahagyta a pókert, amire a kultúra terjesztése nevében okítgatta a
tasteharaniakat, és mellesleg, segítségével, szép vízicsiga készletet
gyűjtött össze.
- Meg van! - támolygott oda Kanyar Oszkárékhoz. A tasteharani whisky nem
is volt annyira ihatatlan, mint amilyennek először tűnt.
- Mi van meg? - nézett rá Oszkár véreres szemekkel.
- A Nap!
- Igen - bólogatott Oszkár. - Az valóban meg van. Fent az égen.
- Nem! A megoldás van meg! A Nap a megoldás.
Kanyar Oszkár végre kapcsolt.
- És mit szólnának a Napjukhoz? - fordult a kormányzóhoz.
- Nem is tudom... - gondolkozott el az. - Mostanában ritkán beszélgetünk
vele. Maguk szoktak a Napjukkal konzultálni?
Laja és Kanyar Oszkár összenéztek. Már kezdték megszokni a tasteharaniak
velük született, megfellebbezhetetlen hülyeségét, de ez még nekik is sok
volt.
- A Napjukat cserébe a virsliért... Erre gondoltunk - mondta Oszkár.
- Rendben - bólintott rá elsőre a kormányzó.
Lajában megállt az ütő. Ennél olcsóbban legfeljebb akkor juthatnának egy
jó állapotban lévő, majdnem új csillaghoz, ha ellopnák. De ez most teljesen
tisztességes úton kerül a birtokukba. Akár még otthonra is eladhatnák, és ők
lennének a világ megmentői!
Oszkárnak hasonló gondolatok jártak a fejében. Még talán valamilyen
érdemrendet is kaphatnának, ha hazavinnék ezt a csillagot. Mindig szeretett
volna kitüntetett lenni...
- A virsliért cserébe a maguké a Napunk - próbálta ütni a vasat a
kormányzó. Azt hitte, a másik kettő azért némult el váratlanul, mert még sem
kell nekik a Nap. - Vigyék csak nyugodtan, ma kibírjuk nélküle, holnap meg
úgyis felkel egy másik...
Kanyar Oszkár ekkora csillagászati bakira még egy tasteharanitól sem
számított, ezért villámgyorsan belecsapott a kormányzó kinyújtott tenyerébe,
nehogy meggondolja magát, nehogy valamelyik értelmesebb honfitársa
felvilágosítsa, hogy a napból csak egy van...
Az üzletet fénysebességgel kötötték meg és a negyvenmillió tasteharani
percek alatt kirakodta a virslit.
Laja sejtette, hogy ekkora tömegnek már kevés lesz ennyi virsli, de majd
elosztják valahogy. A fejeseknek nyilván jut bőven.
Aztán már nem volt ideje ilyesmin törni a fejét. Mivel Kanyar Oszkár az
alkudozástól kimerülten horkolt a pilótaülésben, a másodpilóta helyéről neki
kellett irányítania a felszállást. A bonyolult műveletet tovább nehezítette,
hogy az űrkikötőben csak úgy nyüzsögtek a helybeliek és Laja nem akart a
feltétlenül szükségesnél többet halálra égetni a hajtóműből kicsapó
lángokkal.
Némi kínlódás és néhány kisebb tömegkatasztrófa után sikerült
felemelkednie a bolygó felszínéről.
A csillag befogása már sokkal könnyebben ment. Ebben már komoly
gyakorlata volt. Az automata pilótára bízta a vezérlést, és pucoltak a tett
színhelyéről.
Másnap reggel ismét elkínzottan ébredtek. Kanyar Oszkárra az alkudozás
hatott sorscsapásszerűen, Lajára a whisky. Így ő volt, aki, szokásával
ellentétben, javasolta, kapcsolják be robotszakácsot és főzessenek vele
korhelylevest. De virsli nélkül!
Oszkár habozás nélkül egyezett bele és újraindította a még mindig a
pilótakabin sarkában álldogáló készüléket.
A robotszakács ott folytatta, ahol abbahagyta:
- Csak az bátorkodnám a tudomásukra hozni, hogy le vannak tartóztatva!
- Micsoda?! - nézett rá bután Laja. Nem esett túlságosan nehezére.
- Önök közveszélyes csillagtolvajok! A Biztonsági Szolgálat csak azért
hagyta látszólag futni önöket, hogy kideríthessem, ki a kapcsolatuk. Kinek
adják el a Napot. Lebuktak!
- Kapcsold ki. Ez meg van húzatva - intett Laja barátjának.
Oszkár a robot felé lépett, de a ki tudja honnan előbukkanó
sugárpisztoly, a szakács kezében, megállította.
- A 007.-es ügynökkel nem olyan könnyű elbánni - csattant fel a robot.
- Ennek megzavarodtak a bitjei a régi filmektől - nézett Kanyar Oszkár
Lajára. - Nem kellett volna hagyni, hogy minden szabadidejét a video előtt
töltse...
De nem volt mit tenniük. A magasba kellett emelni kezüket és hagyniuk,
hogy a robotszakács, a szintén rejtélyes rejtekhelyről előkerített,
bilincsekkel megbilincselje őket.
Arccal a falnak, hátul rögzített kezekkel álltak, s úgy hallgatták, amint
a szakács a Biztonsági Szolgálat legközelebbi hajóját hívja. Ami, mint
kiderült, nem véletlenül tartózkodott mindössze fél parszeknyire. Őket
követte, a Föld óta.
Fél óra múlva már egy gombostű leejtése is komoly nehézségekbe ütközött
volna a Bugs Bunnyn. Minden lehetséges és lehetetlen helyen a Biztonsági
Szolgálat ügynökei nyüzsögtek. Eleinte úgy látszott, ügyet sem vetnek a két
fogolyra, de amikor Laja elkezdett az egyik mentőkabin felé oldalogni,
megrugdosták kicsit.
Kanyar Oszkár nem is próbálkozott szökéssel. Neki sokkal jobb ötlete
támadt. Követelni kezdte, hogy beszélhessen az ügynökök parancsnokával.
Könyörgött, kért, siránkozott, hogy vallomást akar tenni.
Végül már mindenki unta monoton zsolozsmázását, úgy hogy előkerítették
neki a parancsnokot.
- Mit akar? - kérdezte zord szerv.
- Töredelmes beismerő vallomást tenni! - tört ki Oszkárból. - Bűnös
vagyok, bűnös!
- Beismeri, hogy ellopták a Napot?
- Nem vagyunk mi tolvajok! - csattant fel Kanyar Oszkár sértődötten. -
Csak csaltunk kicsit...
- Mi az, hogy csaltak?! A Naprendszer óta a hajójukon volt az ügynökünk.
Tanúskodni fog maguk ellen. Nincs olyan ügyvéd, aki ki tudná mosni a
szennyesüket! - mérgelődött az ügynökök parancsnoka. - Bizonyítani tudjuk,
hogy maguk lopták el a Napot! Kell annál több bizonyíték, hogy az uszályuk
rak-erőterében ott a Nap?
- Felhívnám arra az aprócska tényre a figyelmét, hogy a Föld Napja egy G
osztályú csillag. Amit pedig mi szállítunk az F osztályú... - somolygott
Kanyar Oszkár.
- Micsoda?! Ellenőrizni! - pattogott a parancsnok és két fickó már ugrott
is. Nem telt bele két perc és már érkeztek is vissza Oszkárékhoz.
Az egyik fickó a parancsnokhoz hajolt és a fülébe súgta:
- Igazat mond. A csillag tényleg F típusú.
A parancsnok Oszkárra nézett.
- Honnan szerezték ezt a csillagot? És miért mondta, hogy csalók - hangja
már sokkal enyhébben csengett. Azt a bizonyos perdöntő bizonyítékot egy
pillanat alatt elfújta a szél.
- A Tasteharanon kötöttük egy előnyös barter-üzletet. Szóval cseréltük...
És csalónak pedig azért neveztem magunkat, mert ilyen derék, primitív
értelmes lényeket így becsapni, mint mi a tasteharaniakat... Mea culpa, mea
maxima culpa - verte a mellét Kanyar Oszkár, s közben úgy rezegtette a
hangját, hogy bármelyik harmadosztályú ripacs megirigyelhette volna a
produkcióját.
Aztán elmesélte a parancsnoknak, hogyan estek meg a dolgok a
Tasteharanon. Külön ecsetelve, hogy míg ők vérrel-verítékkel kínlódtak a
Föld külkereskedelme fellendítésén, addig a robotszakácsuk folyamatos
energiafröccsökkel töltögette fel magát. A megvádolt ügynök próbált
tiltakozni, de parancsnok maga intette csendre.
- Végül is, maguk nem csalók - mondta a parancsnok. - Arról nem tehetnek,
hogy a tasteharaniak nem tudták, hogy ez az egyetlen Napjuk van. Bár az
üzlet lehet, hogy etikai szempontból hagy némi kívánnivalót maga után,
teljesen törvényesnek tűnik. Bár minden a papíroktól függ...
Laja közben előkerítette a csillagról szóló adás-vételi szerződést. A
megváltozott helyzetre való tekintettel, az ügynökök viszonylag szabad
mozgást engedélyeztek neki. Ezt, a papírok között való keresgélésen kívül,
főként arra használta, hogy az ál-robotszakácsot rugdossa.
Az hevesen tiltakozott ugyan, de senki nem állt a pártjára. Az ügynökök
diszkréten félrenéztek és Laja nem sajnálta a bakancsát.
Az adás-vételi szerződés végleg meggyőzte az ügynökök parancsnokát.
Parancsot adott beosztottjainak a távozásra, ő pedig elnézést kért a
zaklatásért.
Kanyar Oszkár pár pillanatig azon törte a fejét, hogy megfenyegeti a
parancsnokot, hogy feljelenti zaklatásért, hitelrontásért és
becsületsértésért, de aztán letett róla. Nem kell azért túlzásba vinni a
pofátlanságot sem.
A távozók magukkal vitték a robotszakácsot is, aki feltűnően csekély
népszerűségnek örvendett körükben. Ők is rugdosták. Valamennyien
előléptetésre, kitüntetésre számítottak, mert aki benne van a csapatban,
amelyik visszaszerzi a Föld Napját, az megcsinálta a szerencséjét. Ehhez
képest hetekig követtek feleslegesen két ártatlan kereskedőt. Akik akár be
is perelhetnék őket...
Laja és barátja magukra maradtak.
- És most? - kérdezte Laja. - Leszállítjuk a megrendelőnek ezt a
csillagot?
- Á, ha eddig tudott várni, várhat még pár hetet. És különben is, neki G
osztályú csillag kell - felelte Oszkár.
- Akkor?
- Irány a Föld! Úgy tudom az emberiség krónikus naphiányban szenved. És
én mindig szerettem volna az emberiség megmentője lenni... - felelte Kanyar
Oszkár.