Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                                  NAPLOPÓK

   A  kopott,  piros  kislábasban  rotyogott  a  körömpörkölt. Kanyar Oszkár
üvöltött.

   - Elegem  van abból, hogy folyton rést nyitsz az erőtéren, csak, hogy  az
ebédedet   megmelegíthesd!   Muszáj  neked  protuberanciát  csinálnod,  hogy
falhass?  Ha  már annyira utálod a robotszakács főztjét, miért nem éred be a
hajó atommáglyájával?

   Laja a vállát vonogatta és hümmögött, mint akinek semmi köze az egészhez.

   - Minden egyes kitöréssel csökken a csillag energiakészlete! Rongálod  az
árut?  A  megrendelő  olyan  G  típusú  napot  kért, amelyik még legalább öt
milliárd  évig  üzemképes.  Alig  hiszem,  hogy  ez kibír még annyit! Minden
egyes, nyavalyás ebédeddel millió éveket fecsérelsz el, szívfájdalom nélkül.
És  ha  a  vevő  a  nyakunkra  jár majd reklamálni? Talán ingyen akarod majd
javítgatni?  Olyan  állapotban  kell  leszállítani, ezerszer megmondtam már,
hogy  a  garanciális  idő lejártáig kihúzza! Aztán felőlem szét is eshet, de
addig...  Nem  akarok milliárd évenként visszajárni toldozni-foldozni! Főleg
nem ingyen!

   - Jól van, no...

   - Ezt  hajtogatod  állandóan  - huppant le mérgesen a vezérlőpult  előtti
pilótaülésbe   Kanyar   Oszkár.   Néhány   gyors   mozdulattal   lezárta   a
csillaguszályuk vontatta napot körülvevő erőteret. A kopott, piros kislábas,
benne a körömpörkölttel, elúszott az űr mélységeibe.

   - Az ebédem! - jajdult fel Laja.

   - Majd  eszel  a  hajó  készleteiből - dühöngött tovább Kanyar  Oszkár. -
Abból  is  elegem van, hogy a kabinodat teletömöd hazaival, te meg a reaktor
előterében  alszol.  Két  pofára  zabálod  a  sugárvédő  tablettákat,  de ha
közelítek  hozzád a Geiger-Müller számlálóval, az úgy ketyeg, mint Mari néni
vekkere a moziban! Minek kellett nekem egy ilyennel összeállnom?!

   Laja  nem  felelt  a  költői  kérdésre.  Megszokta  már  az ehhez hasonló
kitöréseket, és különben is: őt soha, semmilyen kitörés nem idegesítette. Az
a  fő,  hogy  menjen  a  hajó, meg az üzlet. Gond pedig egyikkel sincs, ha ő
veszi  kézbe  a  dolgokat.  Minden olyan simán megy, mint a napszél hajtotta
vitorlások.

   Nincs  a  raktáron  G típusú csillag, öt milliárd éves garanciával? Semmi
vész,   Laja   elköt  egyet,  amelyik  szemre  megteszi.  És  hogy  ez  merő
véletlenségből  az  otthoni,  a  nagybetűs  Nap?  Az  okosok  majd kerítenek
másikat.

   De Oszkár jobb, ha nem tud erről. Mindig idegeskedik. Nem is csoda, nehéz
gyerekkora volt. Az iskolában a srácok folyton csúfolták:

                        Kanyar Oszkár, Kanyar Oszkár,
                        kanyarósztár, kanyarósztár!

   És  az  ilyesmi megfekszi egy zsenge, érzékeny lelkületű gyermek gyomrát.
Még  akkor  is,  ha  tényleg négyszer volt kanyarós két év alatt, ami a maga
nemében  világrekord. Benne is van a Rekordok Könyvében, de ezt nem túl okos
cselekedet Oszkár előtt emlegetni, mert hamar eljár a keze és ritkán üresen,
kedveli a súlyos fémtárgyakat...

   - A békesség még a csokifagylaltnál is jobb - Laja meg az ilyen  egyszerű
bölcsességeket  kedvelte  és  a  felesége  főztjét.  Minden  üzleti út előtt
főzetett  az  asszonnyal  pár  hétre valót, lefagyasztotta és magával vitte.
Kanyar  Oszkár,  a meggyőződéses agglegény és neurotikus pedig, ettől mindig
idegrángást kapott. És ennyiben maradtak.

   Sűrű  veszekedéseik  ellenére jól megvoltak együtt, az üzlet összekötötte
őket.  Laja remekül, bár kissé törvénysértőn működött, mint beszerző, Kanyar
Oszkár  pedig akár egy fekete lyukat is képes lett volna rásózni akárkire, A
osztályú csillag helyett.

   Oszkár  ült  a vezérlőpult mellett és félhangosan káromkodott, hosszan és
élvezettel.  Laja  hátrament  a  kabinjába  egy  újabb adag körömpörköltért.
Útközben  betért a hajó konyhájába és, már csak megszokásból is, megrugdalta
a  robotszakácsot.  Az, bár nem érezhetett fájdalmat, fennhangon tiltakozott
az inzultus ellen.

   Úgy  tűnt,  a  hajó  élete,  a  röpke  affér után, visszatér a megszokott
kerékvágásba.

   Ám ekkor...

   Ám  ekkor  a  hiperűrből  előbukkanó  hadihajók  vették körül őket. Nyolc
bolygóromboló, nyolcvan lézerágyúja szegeződött hajójukra, a Bugs Bunnyra.

   - Riadó - üvöltötte Kanyar Oszkár mikor észrevette a veszedelmet. Laja és
a robotszakács rohanvást érkeztek.

   - Mi  történt?  - kérdezte Laja kifulladtan. Elszokott a kocogástól  és a
három méter, amit a saját lábán, futva kellett megtennie, kimerítette.

   - Nézd - bökött Oszkár a környező űrt mutató képernyőkre.

   Laja  egy  pillanatig  bámulta  a  bolygórombolók  cseppet  sem  felemelő
látványát, aztán a telekommunikációs berendezéshez lépett.

   - Itt Vakvarjúcska, itt Vakvarjúcska, jó volt-e a kisfiúcska...

   - Mit  zagyvál itt össze-vissza!? - csattant fel a kommunikációs  panelen
feltűnő zord külsejű katona.

   - Izé...  Ez  a  mi egyezményes jelünk, és... - dadogta Laja. Kár  volt a
hullámhosszukra kapcsolnia. Jobb ha az ilyesmit Oszkárra hagyja...

   - Nem érdekelnek a jeleik! - ordította a katona. - Vesznek virslit,  vagy
nem?

   - Azt hiszem, nem értettem a kérdést... - makogta Laja.

   - Amennyiben  három  percen  belül  nem  döntik  el,  hány tonna  virslit
rakodjunk át a lélekvesztőjükre, tüzet nyitunk. Óra indul! - közölte velük a
katona.

   - Ember,  magának  elment a természetes esze! - dühöngött Laja. - Ez  egy
csillag-üzembehelyező kft. uszálya! Mi nem kereskedünk virslivel...

   - Ki mondta, hogy kereskedjenek vele - lepődött meg őszintén a  katona. -
Vegyék  meg,  aztán  felőlem  akár az űrbe is szórhatják. De figyelmeztetnem
kell magukat, hogy egy perc már letelt az idejükből.

   Laja letekerte a hangerő-szabályozót és Oszkárhoz fordult.

   - Ezek komolyan gondolják. Muszáj venni tőlük pár tonna virslit, mert még
merő gazdasági lelkesedéből cafatokra lőnek minket.

   - És  ha  megpróbálnánk  a  csillagunkkal valamit... - merült fel  Kanyar
Oszkárban a nyerőnek tetsző ötlet.

   - Á,   nincs   annyi   időnk.   majd   legfeljebb  többet   számlázunk  a
megrendelőnek, megnövekedett szállítási költség címén...

   Oszkár leverten bólintott.

   - Legyen így.

   Mindig  súlyos  lelki  traumát  okozott  neki,  ha  pénzt kellett kiadnia
valamiért. Nem volt zsugori, csak sajnálta.

   A  negyvenhét tonna virsli átrakodása gyorsan és zökkenőmentesen zajlott.
Közben  az  egyik  idegen  robotkatonától  megtudták,  akkora a világukban a
virsli  túltermelés,  hogy  kénytelenek  ilyen módszerekkel élni a gazdasági
egyensúly fenntartása és a túltermelési válság leküzdése érdekében.

   Laja   ötletére,  miszerint  gyártsanak  kevesebb  virslit,  az  idegenek
komolyan  meglepődtek. Ez még nem jutott eszükbe. Ígérték, hogy megemlítik a
dolgot a kormányuknak.

   Kanyar  Oszkár  a  száját  húzva  fizette  ki  az  idegenek  a háromszáz-
húszezret,  amennyire  sikerült  lealkudnia  a virsli árát. Alkudozás közben
többször  sírva  fakadt  és  nem létező, ám ennek ellenére éhező gyermekeire
hivatkozva  mutogatta  a  nejlon  zokniján  tátongó lyukakat. De az idegenek
vezetőjét  sem akármilyen fából faragták, megszaggatta a lézerálló páncélját
és  a  Jóistent  hívta  tanúul, hogy ilyen csapnivaló árat virsliért még nem
kapott,  és  ez  okvetlenül  a  bolygójuk  totális  gazdasági  csődjéhez fog
vezetni.   Tettek   még   néhány   kitérőt  egymás  felmenő  ági  rokonaival
kapcsolatban,  külön  kiemelve  a  nőneműek  ledér  életmódját, aztán egymás
markába csaptak és az üzlet megköttetett.

   A  kissé  erőszakos  kereskedők az adásvétel lebonyolítása után épp olyan
gyorsan eltűntek, mint ahogy előbukkantak.

   Oszkár űrkalózokat, kozmikus zsarolókat emlegetett és esküdözött, hogy az
első  útjukba  akadó  őrszobán  feljelentést  tesz.  Laja  igyekezett  erről
lebeszélni  barátját,  attól  tartva, hogy a vizsgálat során esetleg arról a
bizonyos  eltűnt  Napról  is  szó eshetne, meg arról, hogy a hiányzó égitest
feltűnően hasonlít, a rakományukban lévőre.

   Ezen  aztán  természetesen  ismét  összevesztek,  és  még  akkor  is teli
torokból  perlekedtek,  mikor  a  bekapcsolva  felejtett telekommunikátorból
rájuk süvöltött egy hang.

   - Azonnal  hagyják  el  a pályát! Azonnal hagyják el a versenyhez  lezárt
pályát!

   - Micsoda!?  -  ordított  vissza Laja - Miféle verseny... és mi az,  hogy
lezárt pálya? Demokrácia van! Az űr mindenkié!

   Egy  dühtől fuldokló versenybíró elmagyarázta nekik, hogy egy aszteroida-
cross  verseny kellős közepébe navigálták magukat és már fél órája próbálják
hívni  őket, - mely idő alatt már nyolc versenygépet törtek ripityára - csak
eddig nem sikerült eltalálni a frekvenciát, amin a vevőjük működik.

   Ezt  sem  úszták  meg  fizetés  nélkül. Kicsikarták belőlük a közlekedési
szabálysértésért  kirótt  bírságot  és  nyolc  összetört  gép árát is. Hiába
esküdöztek, hogy hírét sem hallották a környéken aszteroida-cross versenynek
és nem is volt kitáblázva, vagy valami takarta a "Behajtani tilos" táblákat.

   Felrakodták az immáron a tulajdonukat képező roncs crosshajókat és mentek
tovább.  Sietve,  mert  már amúgy is késésben voltak. A megrendelő pedig nem
várhat!   Legalábbis  nem  többet  egy-két  hónapnál,  ha  már  három  napos
határidővel vállalták a szállítást.

   Alighogy  elhagyták a lezárt rendszert - Kanyar Oszkár távoztukban buzgón
figyelte,  de  sehol  sem  látott tiltó táblákat - a kozmosz legveszélyesebb
kátyújába  keveredtek:  egy  intergalaktikus  reklámadásba.  A hiperűrön át,
hihetetlen   energiával   sugárzott   reklámfilmek   megzavarták   új,   még
tapasztalatlan fedélzeti számítógépük processzorát. A szerencsétlen komputer
ezután  még  hosszú  ideig  minden egyes kérdésükre különféle mosóporokat és
intim betéteket dicsőítő dalocskákkal felelt.

   Mindeme  sorscsapások  közepette,  megtörten,  megfáradtan,  főtt virslit
ettek minden nap.

   A  változatosság kedvéért éppen hot dogot majszoltak méla undorral, mikor
a  galaktikus  Járőrszolgálat  egyik  hajója feltartoztatta őket, és a szerv
egy, a Naprendszerből eltűnt G osztályú csillag felől érdeklődött.

   Laja  rémisztő  csuklások  közepette  tárgyalt velük, sűrűn hivatkozva az
engedélyszámukra,  a  köz  érdekére,  az  emberi jogokra, a Nőszövetségre és
végső érvként a Béke Nobel-díjra.

   A  járőrparancsnokot  mindez  nem  igazán  érdekelte, viszont körül akart
nézni  a  rakterükben.  Ehhez  mindaddig  mereven ragaszkodott, míg pár láda
virslit  át nem pakoltak a járőrhajóra, súlyos esküvéssel fogadva, hogy ezt,
és  csakis  ezt,  mármint virslit, szállítanak jótékonysági célzattal, éhező
civilizációknak.  A  rakodás  befejeztével  a  járőrparancsnok megköszönte a
virslit  és  sok  szerencsét  kívánt  a  nap értékesítéséhez, figyelmeztetve
hőseinket,  hogy  lehetőleg külföldinek adják el, aki nem tudja szétszerelni
és ellenőrizni az alvázszámot.

   Laja  megnyugtatta,  hogy ezzel nem lesz gond, mert már régen átütötte az
ominózus számot.

   Búcsúzóul  megittak  két üveg fütyülős barackpálinkát és nagy barátsággal
váltak el, még hívószámot is cseréltek, hogy ha közeljövőben akad valamilyen
üzlet, amihez szükségük lehet egymásra, fel tudják venni a kapcsolatot.

   Már  csaknem  célhoz  értek,  mikor  a Világegyetem rosszakaratú szelleme
ismét megzavarta az útjukat.

   Előttük  az  űrben  egy aprócska hajó keringett egy láthatatlan középpont
körül és minden létező kommunikációs frekvencián harsány jazzt sugárzott.

   Laja dühöngve ült a telekommunikátor mellett - nehezen lehetett kihozni a
sodrából,  de  a  jazzt  világéletében utálta. Igyekezetét, hogy kapcsolatba
lépjen  az  elmebeteggel,  nagy  sokára  koronázta  csak siker. És akkor is,
milyen feltételekkel.!

   A  zenét  sugárzó  egyed  kizárólag  bugi-vugi  ritmusban  volt  hajlandó
társalogni, mindaddig, míg Laja, türelmét veszítve meg nem ígérte neki, hogy
atomfüstté  lövi a hajóját és még fel is pofozza, amennyiben nem hagyja abba
a bohóckodást.

   - Ez  nem  cirkusz, hanem zenei - misszió tiltakozott hevesen az  idegen,
Laja becsmérlő jelzői hallatán.

   Az  nem  firtatta,  hogy  a  másik  kit akar jazz-hivővé téríteni, itt, a
mélységes-mély,   nagy,   büdös   semmi  közepén,  mert  minek  izgatni  egy
megszállottat.  Inkább  a  maradék  virslit  próbálta  rásózni,  mert  azt a
háborodottak  is szerethetik tormával, mustárral, vagy akár ananászlekvárral
is.

   Az  időközben  bemutatkozott  idegent  -  Isten  Jánosnak  hívták  -  nem
érdekelte  a virsli. Saját közlése szerint végtelen hatalommal rendelkezett,
tehát  teremthetett  magának amennyit csak akart, de nem akart egy dekát se.
Viszont  feltűnő  érdeklődést  mutatott  a  Napjuk  iránt. Azt ugyanis nehéz
házilag barkácsolni, meg minek is, ha egyszer beszerezhető a piacon?

   Majdnem  a kétszeresét kínálta annak az árnak a csillagért, mint amennyit
a megrendelőjüktől kaphatnának és ráadásul garanciára sem tartott igényt.

   Laja   húzta  kicsit  a  száját,  mikor  Kanyar  Oszkár  szívfájdalom  és
skrupulusok  nélkül megkötötte az üzletet Istennel, neki egyáltalán nem volt
szimpatikus  a  jazzbolond,  de  üzlet az üzlet. Különben is, ekkora pénzért
valószínűleg  az  édes  mamáját  is  árúba  bocsátotta  volna - ha érdekelne
egyáltalán   valakit   egy  szenilis,  iszákos,  de  legalább  rosszindulatú
vénasszony.

   Meg  aztán...  Jobb  a peremvidéken megszabadulni az ilyen eldughatatlan,
lopott  holmitól,  mintsem  a galaxis sűrűjében eladni, ahol jóval nagyobb a
lebukás veszélye.

   Ittak  persze  egy  pohárkával  az  üzletre,  aztán  még egyet, aztán még
tizenhetet,  hogy  még  a  robotszakács  is csuklott. De helyén való volt az
áldomás  címén történő lerészegedés, mert mindenki jól járt. Oszkár és társa
egy   nagy   halom   pénzzel,   amit  Isten  maga  teremtett,  igen  csekély
fáradtsággal,  viszont  komoly  élethűséggel. A bankókat a legjobb szakértők
sem  különböztethették  volna meg a forgalomban lévő legkeményebb valutától.
Isten  pedig egy készen kapott csillaggal, legalább nem kellett nekiállnia a
teakonyhában összeberhelnie egyet.

   Poharazgatás  közben kérdezték Istentől, hogy mihez kezd, mi a szándéka a
csillaggal.

   Az  elmondta,  hogy  csinál  hozzá  bolygókat  -  pár planétát lényegesen
könnyebb  összedobni,  mint  egy jó minőségű napot - aztán az egyik bolygóra
teremt  emberek  és  a  következő  pár  milliárd  évben remekül elszórakozik
rajtuk, mert nincs nevetségesebb az emberi lényeknél.

   Kanyar Oszkár, akibe szorult némi filozófus hajlam, igazat adott neki.

   Erre megint inni kellett és aztán még nagyon sok mindenre...

   Aztán aludni mentek.

   Másnap  Laja  zúgó,  sajgó  fejjel, de nevetve támolygott be a vezérlőbe,
ahol  Kanyar  Oszkár  már méla, másnapos rosszindulattal bámult a navigációs
komputer monitorán a galaktika csillagtérképét.

   - Mit vigyorogsz, mint eb a hentesüzletre - dörrent  barátjára, üzlet- és
tettestársára.

   - Azon  a  népségen  mulatok,  akiknek  egy  iszákos  jazzmániás  lesz az
Istenük, és mindennek tetejébe még orgazda is a fickó!

   - Hehe - imitálta a nevetést Kanyar Oszkár. - Inkább azt mondd meg, mihez
kezdünk  ezzel  a  töméntelen  virslivel? Még nem ettünk meg harminc kilónál
többet a negyvenhét tonnából. És én már nagyon útálom...

   Laja  a  fejét vakarta. Ez nála körülbelül annyi jelentett, hogy tudja az
ombudsman. És foglalkozzon az vele.

   Ekkor szólt közbe a robotszakács, aki a sarokban álldogálva éppen bitjeit
rendezgette, amiket kissé összekavartak az előző esti energiafröccsök.

   - Uraim, ha megengedik...

   - Nem engedjük meg! - torkollta le kórusba Laja és Kanyar Oszkár.

   - Csak az bátorkodnám a tudomásukra hozni...

   Laja bámulatos gyorsasággal termet a gép mellett és nyomta meg a tarkóján
lévő áramtalanító gombot.

   - Van  nekem  elég bajom ma reggel, nem hogy még egy beszélő fazékkal  is
vesződjek - magyarázta Kanyar Oszkárnak, aki helyeslően bólogatott.

   Ez  is  ritkán fordult elő, hogy egyet értettek valamiben. De pár perc és
néhány  doboz  - szigorúan gyógyászati céllal elfogyasztott sör - múlva vége
szakadt a békés egyetértésnek.

   Laja  haza  akart  térni  az  ő kis asszonykájához, Kanyar Oszkár viszont
folytatni  kívánta  üzleti  körútjukat,  elpasszolni  a  rakomány virslit és
megforgatni  a  most  már  nem  is olyan csekély pénzüket. Ezen valószínűleg
órákig  békésen  elordítozgattak  volna, ha Oszkárnak nem jut eszébe a végső
érv.

   - Csak  nem  akarsz  egy kazal hamis pénzzel hazaállítani?  És ha az első
trafikban lebukunk vele?

   Ez  hatott.  Laja  kora  ifjúkora óta viszolygott a rendőrségi fogdáktól,
mikor  is  több  látogatást  tett  az  említett  műintézményekben, különféle
gépjárművek eltulajdonítása kapcsán.

   - De hol lehet elsütni kilencmillió-hatszázezer hamis kreditet - kérdezte
Oszkártól.

   - Valami  nagyon  primitív fajnál kell próbálkozni, olyanoknál, akik  nem
túl  régen  léptek  be  a  Galaktikus  Szövetségbe és még nem annyira tudják
megkülönböztetni a kávéfőzőt a parizertől - találta fején a szöget - szokása
szerint - Oszkár.

   Az ötlet nem volt rossz.

   Laja  megkísérelt rácsatlakozni a fedélzeti komputerrel a hipergalaktikus
hálózatra,  hogy  valami  adatbázisból  előkaparja  a Szövetségbe legújabban
belépett  bolygók  pozícióit,  de  nem sikerült neki. Letiltották valamennyi
hozzáférési  jogát,  mert  már  több  éves  késésben  volt a Háló használati
díjával.  Kanyar  Oszkár  Nem  is kísérletezett, őt már réges rég törölték a
hálózat  bejegyzett  felhasználói  közül,  pornográf  anyagok, víruskódok és
trójai programok terjesztéséért.

   Ott   álltak   tehát   pár   billentyű  nyomásnyira  a  világ  valamennyi
információjától, de nem tudtak azzal mit kezdeni, nem tudtak hozzáférni.

   - A  jó  franc egye meg ezt az egész információs  társadalmat - dühöngött
Laja.

   De  nem  estek kétségbe. Maradt a régi módszer. Kikapcsolták a navigációs
számítógép  monitorát,  Kanyar  Oszkár  rábökött ujjával a sötét képernyőre,
aztán  visszakapcsolták  a monitort. Addig nagyították a képet, míg egyetlen
bolygó maradt Oszkár ujja alatt.

   - Lássuk csak... - keresték ki a csillag adatait.

   - A Tasteharan... - kezdte olvasni Laja.

   - Az mindegy! - torkollta le barátja. - Odamegyünk.

   Beütötték  az  új  célkoordinátákat  és elmentek reggelizni, mert a sörök
helyrerázták a gyomrukat.

   A reggeli, egészen kivételesen, virsli volt...

   Útjuk ezúttal szokatlanul eseménytelenül telt el. Mindössze egy csillagot
változtattak  szupernóvává,  mikor,  egy  aprócska  navigációs hiba folytán,
kilencszer  egymás  után  beleütköztek.  A  kár  nem  volt  igazán jelentős,
uszályuknak   csak   néhány,   lényegtelenebb  antennája  tört  le.  Ja,  és
elpusztították  az  adott csillag egész bolygórendszerét, az egyik bolygón a
fejlődés  már viszonylag magas fokán álló, értelmes lazacok társadalmával. A
lazacok  legjobbjai  már azon törték a fejüket, hogy találhatnák fel a tüzet
és  hogy gyújthatnák meg azt a víz alatt, mikor a szétrobbanó napjuk először
egy  bolygónyi hallevessé változtatta az egész civilizációt, majd megsütötte
és végképp odaégette azt.

   Kanyar  Oszkárékat  ez  nem  igazán  zavarta, főként mert nem is tudtak a
lazacvilág  pusztulásáról  semmit.  Ők  azt  hitték, hogy csak egy út menti,
egyszerű világító égitestet vágtak tönkre, már megint.

   A  Tasteharan  nem  volt  túl  szép  hely. Napja a végső kihunyás határán
tántorogva   alig   világította  meg  az  aprócska  bolygót.  Kanyar  Oszkár
esküdözött,  hogy  tiszta vakrepülés az ilyen helyen való leszállás és, hogy
jobban  menne  kikapcsolt  monitorokkal, de Laja nem hagyta, hogy már megint
vakon  próbálkozzék.  Amikor  a  legutóbb ezt tette, a Szövetségi Tudományos
Akadémia ülésére érkeztek, a Tanácsterem plafonján keresztül. Szerencsére ez
egy   fejlett,  liberális  világban  történt,  ahol  nem  igazán  csípték  a
tudósokat,   ezért  aztán  megúszták  egyszerű  hatósági  megrovással,  hogy
legyalulták  a  föld  színéről  a világegyetem keletkezéséről eszmét cserélő
gyülekezetet.

   Így tehát - a tasteharani légiirányítást igénybe véve - a bolygó egyetlen
űrkikötőjében  szálltak le. Az irányítás nem állt a helyzet magaslatán, mert
először  a  bolygónak mintegy egy százalékát borító óceánba navigálták őket,
azután  pedig  a  Déli-sarkra,  ahol  felettébb  éhesnek és falánknak látszó
jegesmedvoidok  már kötötték fel a partedlijüket a váratlanul érkező reggeli
láttán.  Harmadszorra sikerült eltalálniuk az űrkikötőt, az irányítás minden
igyekezete ellenére.

   Az  űrkikötőben  mintegy  háromszázezer  tasteharani fogadta őket, akik a
környező   településekről   ugrottak  be,  megnézni  a  bolygólyukra  kilenc
évszázada  először érkező idegeneket. Kilencszáz évvel Lajáék érkezése előtt
már  jár  egy  szövetségi felderítő hajó a Tasteharanon és felderítette, sőt
megnevettette  lakóit  azzal,  hogy ők ezután a tagjai valamiféle Galaktikus
Szövetségnek. A tasteharaniakat nem igazán érdekelte mi történik odakint, az
űrben,  az  meg  még  kevésbé, hogy más bolygókon mi a helyzet. A szövetségi
kormánytól  érkező  támogatásnak  viszont  örültek,  felépítették belőle az,
amúgy  szerintük  teljesen  felesleges űrkikötőt, ahol jobbára nyaranta rock
koncerteket  és  szabadtéri  színielőadásokat  rendeztek,  hogy kihasználják
valamire  és  számtalan  gyorsbüfét, az egyetlen találmányt, amit átvettek a
Szövetségtől.

   Lajáéknak  sikerült  a kilenc kilométernyi szuprabeton mezőből landolásra
pontosan azt a helyet kiválasztaniuk, ahol színpad állt. A fémvázas emelvény
egyetlen ócskavas halommá változtatta a Bugs Bunny.

   Kanyar  Oszkár és társa kitámolygott az uszályból, kicsit megviselte őket
a földet, azaz a Tasteharant érés. Ugyanis miközben szétnyomták a színpadon,
rajta  a  helyi  Shakespeare  egy  darabját  próbáló  társulattal,  uszályuk
rendesen  összerázkódott  és  a  házilag  barkácsolt gravitációs kiegyenlítő
felmondta  a  szolgálatot. A Tasteharanon pedig két és félszer akkora volt a
nehézkedési erő, mint amit megszoktak.

   - Mindig  tudtam,  hogy  nehéz fejem van, na de ennyire! - nyögött  Laja,
mikor már lent álltak a betonon.

   Velük   szemben,   mintegy   négyszázezer   térdükig   érő   tasteharani.
Folyamatosan  érkeztek  az  őslakosokból  az újabb és újabb csapatok, mert a
távolabb lakók sem szándékoztak kihagyni a remeknek ígérkező mókát.

   A  már  befutottak  csendesen  álldogáltak és öklömnyi, dülledt szemükkel
meredten  bámulták  a Külvilágból érkezett óriásokat. Volt rajtuk mit nézni.
Ilyen  szörnyű  szörnyeket  a  videókölcsönzőkből  kivett horrorfilmeken sem
lehet látni, ez volt az általános vélemény a tömegben.

   És  Kanyar  Oszkárnak is ez volt a meglátása. A kicsi, ám feltűnően ronda
helybeliek tömege azonban nem vette el üzletelési kedvét.

   - Volna  némi  eladó  virslink...  Úgy  negyvenhét  tonna,  de egy  kicsi
hiányzik  belőle  - kezdte, de a tasteharaniak egy tasteharaniként hördültek
fel.  A  félmillió torokból - most már a távolabbról indult turistabuszok is
befutottak  -  megremegtette  a  levegőt és Lajáék uszályát. A Bugs Bunnyról
néhány újabb antenna pottyant a földre.

   - Mi  mind  az  egészséges  táplálkozás  hívei  vagyunk  -  lépett elő  a
legborzasztóbb külsejű tasteharani, a kormányzó.

   Itt  az volt a szokás, hogy mindig az év szépségkirályát választották meg
kormányzónak  és szépségideáljuk kicsit eltért a hőseink által megszokottól.
Úgy négy-öt fényévnyire...

   - A bolygónkon tilos a hús forgalmazása. A tilalmat megszegők harminc  év
börtönnel és ötszázezer kredit pénzbírsággal sújthatók...

   Laja   és   Oszkár   egymásra  néztek.  Lehet,  hogy  ezután  alaposabban
informálódni  kellene  az  uralkodó  szokásokról,  mielőtt  belevágnának egy
üzleti tranzakció kivitelezésébe?

   - Ez a virsli fűből készült - találta fel magát Laja.

   Most  a  tasteharaniak  néztek  egymásra,  mind  a  hatszázezren. Kezdtek
befutni ugyanis az ideiglenesen megindított repülőjáratok is.

   - Ez egy igen nagy marhaság - mondta a kormányzó. - Ki enne fűből készült
virslit? Azt mindenki tudja, hogy a virslit nutriából csinálják...

   - Várjunk  csak!  Az  nem  hús?  -  csapott  le  Kanyar Oszkár a  logikai
ellentmondásra.

   - De igen - bólogatott hétszázezer tasteharani.

   - Amit tilos forgalmazni...

   - Persze.  De  ki tart be egy ilyen hülye tilalmat? - tette fel a  költői
kérdést a kormányzó. - Akkor még egy nyomorult hot dogot sem vehetnénk...

   - Megveszik a virslinket? - ütötte a vasat Kanyar Oszkár.

   - Persze  -  bólogatott a kormányzó és vele nyolcszázezer  tasteharani. -
Úgy   is   itt   az   ideje   egy   kis  népünnepélynek,  elvégre  nem  kell
végigszenvednünk  a  Shakespeare-társulat  Kilencvennegyedik,  avagy Sanyarú
Sorsú Edömér című kétszázhuszonegy felvonásos drámáját.

   - Miért? - értetlenkedett szokásához híven Laja.

   - Mert  volt  szerencséjük  eltaposni az egész társulatot.  Ezért minimum
nemzeti   hőssé   kell  kikiáltanunk  önöket  -  mondta  a  kormányzó  és  a
kilencszázezer tasteharani fergeteges tapsviharban tört ki.

   - Csak  van egy aprócska probléma... - folytatta, mikor jó tíz perc  után
elült  a  taps  és  az  egy  millió  tasteharani  szomorúan  sóhajtott  fel,
kormányzójuk példáját követve.

   A sóhaj támasztotta vihar csaknem elfújta Lajáékat.

   - Nem  is  tudom,  hogy  magyarázzam  meg  -  tördelte  a  kézcsápjait  a
kormányzó.  - Mi itt elég elszigetelten élünk és nem vagyunk bekapcsolódva a
Galaktikus  Bankrendszerbe. Az a pár bankó, amit a szövetségiek hagytak itt,
már évszázadokkal ezelőtt elhasználódott.

   - Akkor mivel tudnának fizetni? - kérdezte gyanakodva Kanyar Oszkár.

   - Először  is,  helyi valutával, ami a vízicsiga. Most nagyon előnyös  az
árfolyama...

   - Ezt inkább hagyjuk - javasolta Kanyar Oszkár. - Mi van még?

   - Természetesen vannak saját előállítású szövetségi bankjegyeink is...

   Laja  és Oszkár egymásra pillantottak. Már megint hamis pénz. De legalább
a virslitől megszabadulnak.

   - Maradjunk talán az utóbbinál - javasolta Kanyar Oszkár a kormányzónak.

   - De  ezzel is van egy kis probléma - mondta a kormányzó. - A mi  szemünk
ugyanis   nem  érzékeli  az  önök  által  színeknek  nevezett  jellemzőit  a
tárgyaknak.

   - Vagyis színvakok - állapította meg Laja kíméletlenül. - De akkor,  hogy
tudnak hamis pénzt gyártani?

   - Ez  itt  a  probléma.  Bankjegyeink rajzolata tökéletesen megegyezik  a
szövetségiek által itt hagyottakéval, de a színükről nem sok fogalmunk van -
mondta kormányzó és előhúzott a zsebéből egy teljesen lila zöldhasút.

   - Az nem létezik, hogy akkora balekot találjunk, akiknek ezt is el  lehet
sózni - sóhajtotta Kanyar Oszkár a lila bankó láttán.

   - Ennek  zöldnek  kéne  lennie...  -  kezdte  magyarázni  Laja, de  aztán
rádöbbent,  ritka  nagy  butaságot  csinál.  Színvakoknak előadást tartani a
színekről...

   - Azt  hiszem, nem kötünk üzletet - jelentette be a szomorú tényt  Kanyar
Oszkár.

   - Ez  esetben  sajnálattal kell bejelentenem, hogy letartóztatom  önöket,
tiltott  húsforgalmazás  vádjával  -  mondta  elkomorodva  a kormányzó. Vele
komorodott egymilliószázezer tasteharani is.

   - Akkor mégiscsak lesz üzlet - döntött villámgyorsan Kanyar Oszkár.  Laja
egyetértőn  bólogatott. - Csak azt kell kitalálni, mit tudnak cserébe adni a
virsliért. Hogy állnak például hasadóanyaggal.

   - Az  Első Tasteharani Székgyár termékei remekül hasadnak - derült fel  a
kormányzó  és  az  egymilliókétszázezer  békésen tipródó tasteharani. - Elég
egyszer ráülni bármelyikre és az garantáltan széthasad!

   - Nem  egészen  ilyesmire  gondoltunk... - nyögte Kanyar Oszkár, aki  már
sejtette,  hogy  nehéz  órák, ha nem napok várnak rá, ha valami használható,
sőt értékesíthető holmit akar kialkudni a virsliért cserébe.

   És  nem  tévedett.  Még három nap múlva is ott ült a hideg szuprabetonon,
szemközt  a  kormányzóval,  mintegy  harmincmillió tasteharani gyűrűjében és
apránként  sorra  vették  a  bolygó  gazdaságának  főbb termékeit, kitermelt
ásvány  kincseit és egyáltalán, mindent, ami eladható lehetett volna máshol.
De  nem  találtak ilyesmit. Kanyar Oszkár megivott már vagy húsz liter kávét
és  marokszámra  zabálta  az  élénkítő  tablettákat,  hogy  bírja a maratoni
alkudozást.  A  kormányzó  nem vett igénybe ilyen segédeszközöket, mert mint
megjegyezte,  feléjük  egy  elkapkodott  üzleti  tárgyalás  sem rövidebb két
hétnél.

   Laja kételkedett benne, hogy Oszkár bírná két hétig. Vagy legalább addig,
míg valami használhatót ki tudnak húzni a kormányzóból.

   És ekkor...

   Ekkor életében talán először, használható ötlete támadt.

   Abbahagyta  a  pókert,  amire  a  kultúra terjesztése nevében okítgatta a
tasteharaniakat,   és  mellesleg,  segítségével,  szép  vízicsiga  készletet
gyűjtött össze.

   - Meg van! - támolygott oda Kanyar Oszkárékhoz. A tasteharani whisky  nem
is volt annyira ihatatlan, mint amilyennek először tűnt.

   - Mi van meg? - nézett rá Oszkár véreres szemekkel.

   - A Nap!

   - Igen - bólogatott Oszkár. - Az valóban meg van. Fent az égen.

   - Nem! A megoldás van meg! A Nap a megoldás.

   Kanyar Oszkár végre kapcsolt.

   - És mit szólnának a Napjukhoz? - fordult a kormányzóhoz.

   - Nem is tudom... - gondolkozott el az. - Mostanában ritkán  beszélgetünk
vele. Maguk szoktak a Napjukkal konzultálni?

   Laja  és Kanyar Oszkár összenéztek. Már kezdték megszokni a tasteharaniak
velük  született,  megfellebbezhetetlen  hülyeségét,  de ez még nekik is sok
volt.

   - A Napjukat cserébe a virsliért... Erre gondoltunk - mondta Oszkár.

   - Rendben - bólintott rá elsőre a kormányzó.

   Lajában  megállt az ütő. Ennél olcsóbban legfeljebb akkor juthatnának egy
jó  állapotban lévő, majdnem új csillaghoz, ha ellopnák. De ez most teljesen
tisztességes úton kerül a birtokukba. Akár még otthonra is eladhatnák, és ők
lennének a világ megmentői!

   Oszkárnak  hasonló  gondolatok  jártak  a  fejében.  Még talán valamilyen
érdemrendet  is kaphatnának, ha hazavinnék ezt a csillagot. Mindig szeretett
volna kitüntetett lenni...

   - A  virsliért  cserébe  a  maguké  a  Napunk  - próbálta ütni a vasat  a
kormányzó. Azt hitte, a másik kettő azért némult el váratlanul, mert még sem
kell  nekik  a Nap. - Vigyék csak nyugodtan, ma kibírjuk nélküle, holnap meg
úgyis felkel egy másik...

   Kanyar  Oszkár  ekkora  csillagászati  bakira  még egy tasteharanitól sem
számított, ezért villámgyorsan belecsapott a kormányzó kinyújtott tenyerébe,
nehogy   meggondolja   magát,   nehogy   valamelyik  értelmesebb  honfitársa
felvilágosítsa, hogy a napból csak egy van...

   Az  üzletet  fénysebességgel  kötötték meg és a negyvenmillió tasteharani
percek alatt kirakodta a virslit.

   Laja  sejtette, hogy ekkora tömegnek már kevés lesz ennyi virsli, de majd
elosztják valahogy. A fejeseknek nyilván jut bőven.

   Aztán  már  nem volt ideje ilyesmin törni a fejét. Mivel Kanyar Oszkár az
alkudozástól kimerülten horkolt a pilótaülésben, a másodpilóta helyéről neki
kellett irányítania a felszállást. A bonyolult műveletet tovább nehezítette,
hogy  az  űrkikötőben  csak  úgy nyüzsögtek a helybeliek és Laja nem akart a
feltétlenül   szükségesnél   többet  halálra  égetni  a  hajtóműből  kicsapó
lángokkal.

   Némi   kínlódás   és   néhány   kisebb   tömegkatasztrófa  után  sikerült
felemelkednie a bolygó felszínéről.

   A   csillag  befogása  már  sokkal  könnyebben  ment.  Ebben  már  komoly
gyakorlata  volt. Az automata pilótára bízta a vezérlést, és pucoltak a tett
színhelyéről.

   Másnap  reggel  ismét  elkínzottan ébredtek. Kanyar Oszkárra az alkudozás
hatott  sorscsapásszerűen,  Lajára  a  whisky.  Így  ő volt, aki, szokásával
ellentétben,  javasolta,  kapcsolják  be  robotszakácsot  és főzessenek vele
korhelylevest. De virsli nélkül!

   Oszkár  habozás  nélkül  egyezett  bele  és  újraindította a még mindig a
pilótakabin sarkában álldogáló készüléket.

   A robotszakács ott folytatta, ahol abbahagyta:

   - Csak az bátorkodnám a tudomásukra hozni, hogy le vannak tartóztatva!

   - Micsoda?! - nézett rá bután Laja. Nem esett túlságosan nehezére.

   - Önök  közveszélyes  csillagtolvajok! A Biztonsági Szolgálat csak  azért
hagyta  látszólag  futni önöket, hogy kideríthessem, ki a kapcsolatuk. Kinek
adják el a Napot. Lebuktak!

   - Kapcsold ki. Ez meg van húzatva - intett Laja barátjának.

   Oszkár   a   robot   felé   lépett,  de  a  ki  tudja  honnan  előbukkanó
sugárpisztoly, a szakács kezében, megállította.

   - A 007.-es ügynökkel nem olyan könnyű elbánni - csattant fel a robot.

   - Ennek  megzavarodtak  a bitjei a régi filmektől - nézett  Kanyar Oszkár
Lajára.  -  Nem kellett volna hagyni, hogy minden szabadidejét a video előtt
töltse...

   De  nem  volt  mit tenniük. A magasba kellett emelni kezüket és hagyniuk,
hogy   a   robotszakács,  a  szintén  rejtélyes  rejtekhelyről  előkerített,
bilincsekkel megbilincselje őket.

   Arccal a falnak, hátul rögzített kezekkel álltak, s úgy hallgatták, amint
a  szakács  a  Biztonsági  Szolgálat  legközelebbi  hajóját hívja. Ami, mint
kiderült,  nem  véletlenül  tartózkodott  mindössze  fél  parszeknyire. Őket
követte, a Föld óta.

   Fél  óra  múlva már egy gombostű leejtése is komoly nehézségekbe ütközött
volna  a  Bugs  Bunnyn.  Minden lehetséges és lehetetlen helyen a Biztonsági
Szolgálat  ügynökei nyüzsögtek. Eleinte úgy látszott, ügyet sem vetnek a két
fogolyra,  de  amikor  Laja  elkezdett  az  egyik mentőkabin felé oldalogni,
megrugdosták kicsit.

   Kanyar  Oszkár  nem  is  próbálkozott  szökéssel. Neki sokkal jobb ötlete
támadt.  Követelni  kezdte,  hogy  beszélhessen  az ügynökök parancsnokával.
Könyörgött, kért, siránkozott, hogy vallomást akar tenni.

   Végül  már  mindenki  unta monoton zsolozsmázását, úgy hogy előkerítették
neki a parancsnokot.

   - Mit akar? - kérdezte zord szerv.

   - Töredelmes  beismerő  vallomást  tenni!  -  tört ki  Oszkárból. - Bűnös
vagyok, bűnös!

   - Beismeri, hogy ellopták a Napot?

   - Nem  vagyunk  mi tolvajok! - csattant fel Kanyar Oszkár  sértődötten. -
Csak csaltunk kicsit...

   - Mi az, hogy csaltak?! A Naprendszer óta a hajójukon volt az  ügynökünk.
Tanúskodni  fog  maguk  ellen.  Nincs  olyan  ügyvéd,  aki  ki tudná mosni a
szennyesüket!  -  mérgelődött az ügynökök parancsnoka. - Bizonyítani tudjuk,
hogy  maguk  lopták el a Napot! Kell annál több bizonyíték, hogy az uszályuk
rak-erőterében ott a Nap?

   - Felhívnám arra az aprócska tényre a figyelmét, hogy a Föld Napja  egy G
osztályú  csillag.  Amit  pedig  mi szállítunk az F osztályú... - somolygott
Kanyar Oszkár.

   - Micsoda?! Ellenőrizni! - pattogott a parancsnok és két fickó már ugrott
is. Nem telt bele két perc és már érkeztek is vissza Oszkárékhoz.

   Az egyik fickó a parancsnokhoz hajolt és a fülébe súgta:

   - Igazat mond. A csillag tényleg F típusú.

   A parancsnok Oszkárra nézett.

   - Honnan szerezték ezt a csillagot? És miért mondta, hogy csalók - hangja
már  sokkal  enyhébben  csengett.  Azt  a bizonyos perdöntő bizonyítékot egy
pillanat alatt elfújta a szél.

   - A Tasteharanon kötöttük egy előnyös barter-üzletet. Szóval cseréltük...
És  csalónak  pedig  azért  neveztem  magunkat,  mert  ilyen derék, primitív
értelmes  lényeket így becsapni, mint mi a tasteharaniakat... Mea culpa, mea
maxima  culpa  -  verte  a  mellét  Kanyar Oszkár, s közben úgy rezegtette a
hangját,  hogy  bármelyik  harmadosztályú  ripacs  megirigyelhette  volna  a
produkcióját.

   Aztán   elmesélte   a   parancsnoknak,   hogyan  estek  meg  a  dolgok  a
Tasteharanon.  Külön  ecsetelve,  hogy  míg ők vérrel-verítékkel kínlódtak a
Föld   külkereskedelme  fellendítésén,  addig  a  robotszakácsuk  folyamatos
energiafröccsökkel   töltögette   fel  magát.  A  megvádolt  ügynök  próbált
tiltakozni, de parancsnok maga intette csendre.

   - Végül is, maguk nem csalók - mondta a parancsnok. - Arról nem tehetnek,
hogy  a  tasteharaniak  nem  tudták,  hogy ez az egyetlen Napjuk van. Bár az
üzlet  lehet,  hogy  etikai  szempontból  hagy  némi kívánnivalót maga után,
teljesen törvényesnek tűnik. Bár minden a papíroktól függ...

   Laja  közben  előkerítette  a  csillagról szóló adás-vételi szerződést. A
megváltozott  helyzetre  való  tekintettel,  az  ügynökök  viszonylag szabad
mozgást  engedélyeztek  neki. Ezt, a papírok között való keresgélésen kívül,
főként arra használta, hogy az ál-robotszakácsot rugdossa.

   Az  hevesen  tiltakozott ugyan, de senki nem állt a pártjára. Az ügynökök
diszkréten félrenéztek és Laja nem sajnálta a bakancsát.

   Az  adás-vételi  szerződés  végleg  meggyőzte  az  ügynökök parancsnokát.
Parancsot  adott  beosztottjainak  a  távozásra,  ő  pedig  elnézést  kért a
zaklatásért.

   Kanyar  Oszkár  pár  pillanatig  azon  törte a fejét, hogy megfenyegeti a
parancsnokot,     hogy    feljelenti    zaklatásért,    hitelrontásért    és
becsületsértésért,  de  aztán  letett  róla. Nem kell azért túlzásba vinni a
pofátlanságot sem.

   A  távozók  magukkal  vitték  a  robotszakácsot is, aki feltűnően csekély
népszerűségnek   örvendett   körükben.   Ők   is   rugdosták.   Valamennyien
előléptetésre,  kitüntetésre  számítottak,  mert  aki benne van a csapatban,
amelyik  visszaszerzi  a  Föld  Napját, az megcsinálta a szerencséjét. Ehhez
képest  hetekig  követtek feleslegesen két ártatlan kereskedőt. Akik akár be
is perelhetnék őket...

   Laja és barátja magukra maradtak.

   - És  most?  -  kérdezte  Laja.  -  Leszállítjuk  a  megrendelőnek  ezt a
csillagot?

   - Á, ha eddig tudott várni, várhat még pár hetet. És különben is,  neki G
osztályú csillag kell - felelte Oszkár.

   - Akkor?

   - Irány  a Föld! Úgy tudom az emberiség krónikus naphiányban szenved.  És
én  mindig szerettem volna az emberiség megmentője lenni... - felelte Kanyar
Oszkár.
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező