''A HALOTTASHÁZ ŐRE
Sadden nem vitte valami sokra. Igazán nem nevezhető nagy karriernek, ha
valaki éjjeliőr egy halottasházban. Egy eldugott városszéli halottasházban,
ahová alig érkeznek "páciensek". Sadden így hívta klienseit, akiket a
mentők, vagy a hullaszállítók hoztak be, éjszakánként talán kettőt-hármat.
De előfordult, hogy egyet sem. Nem is lett volna értelme külön ügyeletest
tartania a városnak itt, ahol a forgalom ilyen kicsi. Ezért adódott aztán
úgy, hogy az éjjeliőrnek kettős feladata volt, egyrészt a szokásos
biztonsági tevékenységek ellátása, másrészt pedig a holttestek átvétele a
beszállítóktól, felcímkézése és elhelyezése a hűtőrekeszek valamelyikében.
Kevesen vállalnak ilyen munkát és még kevesebben úgy, hogy egész
éjszakájukat magányosan kell tölteniük egy rakás hulla társaságában. Saddent
nem zavarta a dolog. Egyáltalán nem is érdekelte. teljesen hiányzott belőle
az a misztikus kényelmetlenség, amit általában az emberek éreznek, ha
halottakkal kerülnek kapcsolatba. Nem mintha szerette volna a hullákat, de
hozzávetőleg annyit törődött velük, mint azzal, hogy milyen kocsija van a
szomszédjának. Azt sem tudta, ki a szomszédja.
Kora reggel, mikor hazaindult a munkából, bevásárolta a szükséges
dolgokat, és általában olyankor ért haza, mikor a ház többi lakója még
aludt. Többnyire otthon töltötte az egész napot, aludt, olvasott vagy a
videót nézte és csak este hagyta el a lakását, későn, mikor dolgozni indult.
Néha a liftben összeakadt egy-egy emberrel, de mivel nem tudta, ott laknak-
e, ahol ő, senkinek sem köszönt. Elfordult tőlük a rövid, közös utazás
alatt, vagy a válluk fölött a semmibe meredt.
Nem izgatta, mit gondolnak róla. Sem a szomszédai, sem a váltótársai a
munkahelyén, sem a főnöke véleménye nem érdekelte különösebben. A
szomszédaihoz semmi köze sem volt, a váltótársaival naponta csak néhány
percet töltött együtt, míg átadta nekik az éjszaka érkezettek papírjait -
már ha voltak egyáltalán papírjaik - és tőmondatokban tájékoztatta őket az
éjszakai eseményekről, egy szóval sem mondva többet, mint amennyi az
előírásokban szerepelt. A főnökével pedig azért nem foglalkozott, mert
tudta, az ő állását nem fenyegeti veszély, nehezen találnának hozzá
hasonlót, aki vállalná a szolgálatot egy elhagyatott halottasházban.
Az első időkben kollégái még meg-megpróbálták ugratni, hogy nem félt-e
éjszaka egyedül, de aztán ez a tréfálkozás is elmaradt, mikor látták
mennyire nem veszi a lapot. Kicsit furcsán néztek rá, de békén hagyták.
Mindenki így tett, akit Sadden csak megismert élete harminchét éve alatt.
Az gyermekotthonban, ahol felnőtt, sorstársai kerülték a zárkózott
kisgyermeket épp úgy, mint a hosszúra nőtt, csontos, mindig halálosan sápadt
kamaszt, aki a könyvtárban érezte magát a legjobban. Sokat olvasott, de a
tanulmányaiban nem jeleskedett. Talán, mert az iskolában olyasmit
tanítottak, ami a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte. Nem tartozott azok
közé, akikkel az árvaház büszkélkedhetett volna. És soha nem próbálták
örökbe fogadni, pedig az intézetben gyakorta megfordultak fiatal és idősebb
párok, akik - maguknak nem lévén - innen szerettek volna gyereket. Pedig
Júlia nővér, aki a maga szótlan módján kedvelte az örökös komorságba
burkolódzott kisfiút, sokszor külön felhívta rá a lehetséges nevelőszülők
figyelmét. De Sadden senkinek sem kellett, mint ahogy neki sem kellett
senki.
Kortársait ostobának, éretlennek találta, a felnőtteket eleinte csodálta,
de aztán, úgy tíz éves kora táján ráébredt, ők is esendőek s ráadásul a
legtöbbjüknél jóval intelligensebb. Ezután már könnyebb dolga volt az
iskolában is, felmérte, mi kell ahhoz, hogy észrevétlen maradhasson, hogy se
kiemelkedő teljesítményeiért - egy-kettő azért akadt, míg kisdiákként nagyon
meg akart felelni a tanító néninek - se feltűnő lustaságáért,
érdektelenségéért ne zaklassák.
Júlia nővér egyszer azt mondta róla, mikor azt hitte a gyerek nem hallja:
- Ebből a gyerekből vagy szent lesz, vagy elkárhozott lélek.
Megjegyezte ezt a mondatot. Júlia nővér volt az egyetlen, akit
megvilágosodása - ő így nevezte azt a napot, azt a pillanatot mikor
elvesztette a felnőttekbe vetett hitét - után is sokra tartott. Érezte, az
idős apáca valamiképp olyan, mint ő. Mintha lényének ellenpontja lenne, mint
feketének a fehér.
Mikor tizennyolc évesen elhagyta az árvaházat, egyedül tőle búcsúzott el.
A nővér mélyen a szemébe nézett és csak ennyit mondott:
- Te már választottál. Az Úr legyen hozzád irgalmas.
Sadden azonban csak egyet kívánt az Úrtól: hagyja őt békén.
Az első időkben ide-oda vetődött, míg végül kikötött a halottasházban.
Már tizenöt éve ennek. Azóta olvassa éjszakánként a halottak között
magányosan a horror regényeket, a mágiáról szóló könyveket, nézi borzongató
filmeket a videóján. Ezért is csodabogárnak tartották, egyszer egy tréfás
kedvű kollégája kicserélte kedvenc kazettáit pornófilmekre. Úgymond, hogy ne
unatkozzon éjszaka egyedül. Másnap reggel kiverte a fickó két fogát, pedig
az vagy harminc kilóval lehetett nehezebb nála és gyakran nagy hangon mesélt
a győztes kocsmai verekedéseiről. Ezután nem akadt vállalkozó szellem, aki
hozzá mert volna nyúlni a könyveihez, vagy a filmjeihez. És Sadden szerint
így volt jól.
Azon az éjszakán is az asztalánál ült, kényelmesen, hátradőlve, az
asztallapra feltett lábbal. Ölében könyvvel, olvasott. Éppen lapozni
készült, mikor megszólalt a csengő. Morogva tápászkodott fel, nem szerette
ha zavarták. És egyértelműen zavarásnak minősített mindent, ami miatt félbe
kellett szakítania olvasmányait, még akkor is, ha ez a munkaköréhez
tartozott.
A kulcsra zárt üvegajtóhoz ment, ami kivezetett a hátsóudvarra, ahová az
érkező gépkocsik szoktak beállni. Nem látott odakint sem vöröskeresztes
mentőt, sem szürke hullaszállítót. Egy sötét alak álldogált mindössze
odakint. A kinti lámpa ráeső gyér fényében csak annyit lehetett róla
megállapítani, hogy derekánál szorosan összeszíjazott esőkabátot és mélyen a
szemébe húzott kalapot visel. Nem volt valami bizalomgerjesztő jelenség,
különösen éjszaka, egy olyan környéken, amerre senki sem jár. A régen
leállított gyárak, az évek óta elhagyatottan omladozó raktárak kerületében
csak ez a halottasház képviselte morbid módon az életet.
Más talán óvakodott volna ajtót nyitni, de Saddent nem abból a fából
faragták, nem abból a fajtából való volt, amelyik elgondolkodik, mit keres
egy ilyen helyen éjszaka egy idegen. Habozás nélkül tárta szélesre az ajtót.
Az ismeretlen sikerült az, ami már nagyon régen senkinek sem, felkeltette
Sadden érdeklődését.
- Mit akar? - kérdezte mogorván az odakint állótól. Nem volt nehéz
kitalálnia, hogy ezúttal nem új "ügyfele" érkezett.
A másik a kalapjához nyúlt és megbillentette egy olyan mozdulattal,
amelyet kis fantáziával akár köszönésnek is vehetett volna a vele szemben
álló.
- Egy üzletet kínálok - tért a lényegre azonnal. Úgy látszott, Saddenhez
hasonlóan, ő sem híve a felesleges szócséplésnek, tiszteletköröknek.
- Nem veszek semmit - legyintett elutasítóan a hullaház őre. Nem
szívelhette az ügynököket. Bár ez a férfi nem látszott ügynöknek, nem
lehetett más. Neki nem volt eladnivalója, tehát a másiknak kellett
rendelkeznie ilyesmivel.
- Én akarok vásárolni valamit magától - mondta az idegen. - De
bemehetnék?
Saddennek nem volt szüksége pénzre, de kíváncsi volt, hogy mit akar venni
tőle a férfi. Félreállt és beengedte az idegent. Aztán gondosan bezárta
mögötte az ajtót. Nem szerette volna, ha valaki véletlenül rájuk nyit. Sem
az új "pácienseket" hozók, sem a férfi esetleges társai. Mert félős ugyan
nem volt, de óvatos igen. És nem kívánt egy pengét, vagy golyót a bordái
közé. Ezen a környéken pedig bármi megtörténhetett.
Az idegen megállt a folyosón és ott visszafordulva nézte, hogyan zárja be
mögötte Sadden a törhetetlen üvegből készült ajtót. Az még a biztonsági
láncot is beakasztotta, szokásától eltérően.
Miután végzett az idegenhez fordult.
- Hallgatom - mondta hangsúlytalanul, ahogy a robotok beszélnek a sci-fi
filmekben. Érzelemmentesen, hidegen.
A férfi a zsebébe nyúlt és Sadden izmai megfeszültek. Tudta, még akkor is
van esélye, ha az egy pisztolyt húz elő. A szinte emberfeletti gyorsaság,
amivel megáldotta a sors, elég bárkivel szemben. De nem kellett kihasználnia
képességeit. A másik egy köteg pénzt vett elő és Sadden felé nyújtotta.
- Ez a magáé.
- Mit kér cserébe? - kérdezte az őr.
- Egy órát, magányosan a boncteremben, a legfrissebb halottal, ami csak
akad.
Sadden lassan rábólintott. Nem a pénz miatt, pedig igazán szép összegnek
látszott a vastag köteg bankó.
- Miért akarhat valaki egy őszi hajnalon eltölteni egy órát egy halottal?
- gondolta, de nem tette fel hangosan a kérdést. Inkább a pénzért nyúlt.
Higgye az idegen, hogy az győzte meg. Az hagyta, hogy kivegye a kezéből a
bankjegy köteget. Sadden elsüllyesztette a zsebében a pénzt, aztán a
halottasház egyetlen boncterme felé intett.
- Kettő van odabent. Még válogathat is... Egy koszos öregasszony.
Valamelyik pincében találtak rá, a közelben. Lehet már, vagy két napos. De
csak ma akadt rá valami másik csavargó, aki ismerte. A másik egy fiatal
fickó. Lőtt seb. Ma délután még élt.
- Ez kell - mondta az idegen. - A friss. A másikat vigye ki.
- Zavarja? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Sadden.
A másik metszőn nézett rá, de nem felelt. Csak meredt rá kifejezéstelen,
hideg szemeivel. Sadden nem szégyellte el magát és nem jött zavarba. De a
másik fizetett. Ment és kitolta a boncteremből a guruló asztalt, melyen a
vénasszony hullája hevert. Eredetileg is a hűtőkamrák valamelyikében lett
volna a helye, az előírás úgy szólt, hogy a már nem friss halottakat hűtve
kell tárolni, de ő kellemetlenséget akart okozni a kollégájának, aki reggel
jött váltani őt.
Betolta az asztalt a hűtőkamrák előterébe, aztán visszatért a folyosón
várakozó férfihez.
- Már csak a pasi van odabent. Ott fekszik, letakarva a középső asztalon.
Az idegen bólintott.
- Gondolom van dolga - mondta Saddennek - foglalkozhat például a halott
nővel, vagy azzal, amivel akkor foglalkozott, amikor érkeztem. Nem szeretem
ha zavarnak.
- Ha reggel hatig végez, nem fogja senki sem zavarni - felelte Sadden.
Háromra járhatott az idő.
Az idegen ismét helyeslően intett.
- Annyi idő bőven elég lesz. Nem hiszem, hogy egy óránál tovább kellene
maradnom... - mondta.
Sadden megrántotta vállát és ment, hogy betegye a nőt valamelyik
rekeszbe. De esze ágában sem volt visszatérnie a könyvéhez. Azt remélte, ma
éjjel olyasmit láthat, amiről eddig csak olvasott, amit eddig csak filmeken
láthatott.
Mint később kiderült, nem is tévedett.
Az öregasszonyt belökni valamelyik rekeszbe néhány pillanat műve volt.
Aztán azzal a nesztelen, lopakodó járással, amelyet még az árvaházban
tanult, mikor éjszakánként leszökött a könyvtárba, hogy hozzájuthasson a nem
a korosztályának szánt olvasmányokhoz, a boncterem ajtajához osont. A falhoz
tapadva lesett be az ajtó keskeny üvegablakán.
Odabent, az idegen lekapcsolta a világítást. A fiatal férfi holttestét
leemelte a boncasztalról és lefektette a földre, arccal a mennyezet felé. A
varázsló ráfeküdt a halottra, szorosan átkarolta és érthetetlen, idegen
nyelven folyton ugyanazt a néhány mondatot ismételgette, ajkát szorosan a
halott összezárt ajkára szorítva.
Sadden, ahogy meglátta, azonnal tudta mi történik, mire készül a másik.
Hullatáncoltatásra, a tibeti varázslók rítusa szerint. Az idegen nem
látszott keleti fajtának, de attól még ismerhette a Himalája csúcsai között
élők mágiáját, amiről Sadden csak olvasott. Mint ahogy minden másról is csak
olvasott.
Mindig jó memóriája volt. Könnyedén még jegyezte a szöveget, amit a másik
ismételgetett s bár a pontos jelentése homályban maradt előtte, de tudta
ennek nincs jelentősége. A bűvigék akkor is hatásosak, ha kiejtőjük nem
tudja, mit jelentenek, csak hinni kell bennük, hinni mélyen és őszintén.
Ami pedig ezután történt, a leghitetlenebb, leg-földhöz-ragadtabb
materialistát is meggyőzte volna.
Odabent a hulla összerázkódott. Az örök mozdulatlanságra ítélt izmok
egyre nagyobbakat rándultak, a halott egyre hevesebben mozgott,
rángatódzott, míg végül talpra ugrott. A varázsló továbbra is szorosan
ölelte, arcát, ajkát a halottéhoz tapasztva egy pillanatra sem hagyta abba a
varázsmondások ismételgetését. Ha egyetlen másodpercre is abbamaradnának a
mantrák, az azonnali halálát okozná az élesztőnek, aki olyan messzire
merészkedett, hogy a bardóban - a halál és az élet közötti köztes állapotban
- tartózkodó lelket rángatja vissza az elhagyott testbe, hogy energiát
merítsen belőle, hogy a magáéba olvassza erejét, tudását.
A hulla egyre nagyobbakat ugrott, különös táncba kezdett, azon
igyekezvén, hogy levesse magáról kínzóját. A varázsló láthatóan minden
erejét megfeszítve ölelte, mert ha a halottnak sikerülne levetnie magáról,
ha sikerülne kitépnie magát az ölelésből, mely az élőt a halottal
összekötötte, a varázsló azon nyomban szörnyet halna.
A hulla már-már a mennyezetbe verte a fejét, hatalmas ugrásai
következtében, mikor eddig szorosan összezárt ajkai lassan szétnyíltak és
szájából kezdett előcsúszni a nyelve.
Sadden a szemét kimeresztve figyelt. Tudta, most olyat láthat, amilyet
nyugati ember talán még sohasem látott, a halálos csókot.
A hulla nyelve lassan végigsimította a varázsló ajkait, aztán lassan
becsusszant a szájába. Egyre mélyebbre és mélyebbre.
Eljött a döntő pillanat. A varázsló egyetlen határozott
állkapocsmozdulattal harapta le a hulla nyelvét. A varázslat sikerült, a
mágus túlélte a halálos próbát, s nem csak, hogy megúszta a kísérletet, mely
könnyen az életébe kerülhetett volna, de még a halott kincset érő nyelvét is
sikerült megszereznie. Segítségével sokszorosára növelheti varázshatalmát,
az ajkán kiejtett igék erejének semmi sem állhat ellent.
A hulla, ahogy nyelvét veszítette, abban a pillanatban darab faként
zuhant a földre. A varázsló pedig rá. Kimerítette az idők mélységeiből, az,
egy sötétebb korból, származó rítus. Néhány másodpercig elnyúlva hevert a
holttesten, aztán lassan feltérdelt. A halott nyelvét bal kezével vette ki a
szájából.
Sikerült elérnie, amire vágyott, most már semmi sem állhatja útját, hogy
a legnagyobbak sorába emelkedhessék. Talán a fáradtság tette, talán az öröm,
talán mind a kettő. Vagy az, hogy nem hitte, akad ember a városban, rajta
kívül, aki rémület nélkül képes végignézni egy ilyen szertartást, tudva hogy
mi történik?
Már sosem derül ki. De gyanútlan volt, nem figyelt maga mögé. Csak akkor
értette meg, hogy óriási hibát követett el, mikor a hosszú pengéjű szike a
tarkójába merült. Ajkai szóra nyíltak, hogy egy átokkal álljon bosszút
gyilkosán, de az kirántotta a szikét a tarkójából és egyetlen határozott
mozdulattal, fültől fülig elmetszette a torkát.
Az átok igéi véres bugyborékolásba fulladtak. A gyilkos elengedte
áldozatát s az támaszték hiányában, arcra borult a földön. Még néhányat
rángott, aztán vége volt.
Sadden félredobta a véres pengét. Már nem volt rá szüksége. Lehajolt és a
lábainál heverő halott kezéből óvatosan kiemelte a másik hulla nyelvét.
Zsebre vágta megfeketedett húsdarabot.
Ezzel megvolna. De a nyelvvel semmire sem megy önmagában. Szüksége van a
varázsló tudására is, hogy végre az lehessen, ami mindig szeretett volna,
egész életében.
Hanyatt fordította a hullát, ráfeküdt, szorosan átölelte és ismételgetni
kezdte az imént hallott igéket...