Dimenzió #28

Túl a horizonton - Egyedül vagyunk?

(irodalom, sci-fi, paratudomány)

Legnépszerűbb számunk

[#24] Kapcsolat - kezdő és gyakorló szeretőknek -


Legnépszerűbb cikkünk

[#24] Szerelmes versek

                              A HALOTTASHÁZ ŐRE

   Sadden  nem  vitte valami sokra. Igazán nem nevezhető nagy karriernek, ha
valaki  éjjeliőr egy halottasházban. Egy eldugott városszéli halottasházban,
ahová  alig  érkeznek  "páciensek".  Sadden  így  hívta  klienseit, akiket a
mentők,  vagy  a hullaszállítók hoztak be, éjszakánként talán kettőt-hármat.
De  előfordult,  hogy  egyet sem. Nem is lett volna értelme külön ügyeletest
tartania  a  városnak  itt, ahol a forgalom ilyen kicsi. Ezért adódott aztán
úgy,   hogy  az  éjjeliőrnek  kettős  feladata  volt,  egyrészt  a  szokásos
biztonsági  tevékenységek  ellátása,  másrészt pedig a holttestek átvétele a
beszállítóktól, felcímkézése és elhelyezése a hűtőrekeszek valamelyikében.

   Kevesen  vállalnak  ilyen  munkát  és  még  kevesebben  úgy,  hogy  egész
éjszakájukat magányosan kell tölteniük egy rakás hulla társaságában. Saddent
nem  zavarta a dolog. Egyáltalán nem is érdekelte. teljesen hiányzott belőle
az  a  misztikus  kényelmetlenség,  amit  általában  az  emberek éreznek, ha
halottakkal  kerülnek  kapcsolatba. Nem mintha szerette volna a hullákat, de
hozzávetőleg  annyit  törődött  velük, mint azzal, hogy milyen kocsija van a
szomszédjának. Azt sem tudta, ki a szomszédja.

   Kora  reggel,  mikor  hazaindult  a  munkából,  bevásárolta  a  szükséges
dolgokat,  és  általában  olyankor  ért  haza,  mikor a ház többi lakója még
aludt.  Többnyire  otthon  töltötte  az  egész napot, aludt, olvasott vagy a
videót nézte és csak este hagyta el a lakását, későn, mikor dolgozni indult.
Néha  a liftben összeakadt egy-egy emberrel, de mivel nem tudta, ott laknak-
e,  ahol  ő,  senkinek  sem  köszönt.  Elfordult tőlük a rövid, közös utazás
alatt, vagy a válluk fölött a semmibe meredt.

   Nem  izgatta,  mit  gondolnak róla. Sem a szomszédai, sem a váltótársai a
munkahelyén,   sem   a   főnöke  véleménye  nem  érdekelte  különösebben.  A
szomszédaihoz  semmi  köze  sem  volt,  a váltótársaival naponta csak néhány
percet  töltött  együtt,  míg átadta nekik az éjszaka érkezettek papírjait -
már  ha  voltak egyáltalán papírjaik - és tőmondatokban tájékoztatta őket az
éjszakai  eseményekről,  egy  szóval  sem  mondva  többet,  mint  amennyi az
előírásokban  szerepelt.  A  főnökével  pedig  azért  nem foglalkozott, mert
tudta,  az  ő  állását  nem  fenyegeti  veszély,  nehezen  találnának  hozzá
hasonlót, aki vállalná a szolgálatot egy elhagyatott halottasházban.

   Az  első  időkben  kollégái még meg-megpróbálták ugratni, hogy nem félt-e
éjszaka  egyedül,  de  aztán  ez  a  tréfálkozás  is  elmaradt, mikor látták
mennyire  nem  veszi  a  lapot.  Kicsit furcsán néztek rá, de békén hagyták.
Mindenki így tett, akit Sadden csak megismert élete harminchét éve alatt.

   Az  gyermekotthonban,  ahol  felnőtt,  sorstársai  kerülték  a  zárkózott
kisgyermeket épp úgy, mint a hosszúra nőtt, csontos, mindig halálosan sápadt
kamaszt,  aki  a  könyvtárban érezte magát a legjobban. Sokat olvasott, de a
tanulmányaiban   nem   jeleskedett.   Talán,   mert  az  iskolában  olyasmit
tanítottak,  ami a legcsekélyebb mértékben sem érdekelte. Nem tartozott azok
közé,  akikkel  az  árvaház  büszkélkedhetett  volna.  És soha nem próbálták
örökbe  fogadni, pedig az intézetben gyakorta megfordultak fiatal és idősebb
párok,  akik  -  maguknak  nem lévén - innen szerettek volna gyereket. Pedig
Júlia  nővér,  aki  a  maga  szótlan  módján  kedvelte  az örökös komorságba
burkolódzott  kisfiút,  sokszor  külön felhívta rá a lehetséges nevelőszülők
figyelmét.  De  Sadden  senkinek  sem  kellett,  mint ahogy neki sem kellett
senki.

   Kortársait ostobának, éretlennek találta, a felnőtteket eleinte csodálta,
de  aztán,  úgy  tíz  éves  kora táján ráébredt, ők is esendőek s ráadásul a
legtöbbjüknél  jóval  intelligensebb.  Ezután  már  könnyebb  dolga  volt az
iskolában is, felmérte, mi kell ahhoz, hogy észrevétlen maradhasson, hogy se
kiemelkedő teljesítményeiért - egy-kettő azért akadt, míg kisdiákként nagyon
meg   akart   felelni   a   tanító   néninek   -  se  feltűnő  lustaságáért,
érdektelenségéért ne zaklassák.

   Júlia nővér egyszer azt mondta róla, mikor azt hitte a gyerek nem hallja:

   - Ebből a gyerekből vagy szent lesz, vagy elkárhozott lélek.

   Megjegyezte   ezt   a  mondatot.  Júlia  nővér  volt  az  egyetlen,  akit
megvilágosodása  -  ő  így  nevezte  azt  a  napot,  azt  a pillanatot mikor
elvesztette  a  felnőttekbe vetett hitét - után is sokra tartott. Érezte, az
idős apáca valamiképp olyan, mint ő. Mintha lényének ellenpontja lenne, mint
feketének a fehér.

   Mikor tizennyolc évesen elhagyta az árvaházat, egyedül tőle búcsúzott el.

   A nővér mélyen a szemébe nézett és csak ennyit mondott:

   - Te már választottál. Az Úr legyen hozzád irgalmas.

   Sadden azonban csak egyet kívánt az Úrtól: hagyja őt békén.

   Az  első  időkben  ide-oda vetődött, míg végül kikötött a halottasházban.
Már  tizenöt  éve  ennek.  Azóta  olvassa  éjszakánként  a  halottak  között
magányosan  a horror regényeket, a mágiáról szóló könyveket, nézi borzongató
filmeket  a  videóján.  Ezért is csodabogárnak tartották, egyszer egy tréfás
kedvű kollégája kicserélte kedvenc kazettáit pornófilmekre. Úgymond, hogy ne
unatkozzon  éjszaka  egyedül. Másnap reggel kiverte a fickó két fogát, pedig
az vagy harminc kilóval lehetett nehezebb nála és gyakran nagy hangon mesélt
a  győztes  kocsmai verekedéseiről. Ezután nem akadt vállalkozó szellem, aki
hozzá  mert  volna nyúlni a könyveihez, vagy a filmjeihez. És Sadden szerint
így volt jól.

   Azon  az  éjszakán  is  az  asztalánál  ült,  kényelmesen, hátradőlve, az
asztallapra   feltett  lábbal.  Ölében  könyvvel,  olvasott.  Éppen  lapozni
készült,  mikor  megszólalt a csengő. Morogva tápászkodott fel, nem szerette
ha  zavarták. És egyértelműen zavarásnak minősített mindent, ami miatt félbe
kellett  szakítania  olvasmányait,  még  akkor  is,  ha  ez  a  munkaköréhez
tartozott.

   A  kulcsra zárt üvegajtóhoz ment, ami kivezetett a hátsóudvarra, ahová az
érkező  gépkocsik  szoktak  beállni.  Nem  látott odakint sem vöröskeresztes
mentőt,  sem  szürke  hullaszállítót.  Egy  sötét  alak  álldogált mindössze
odakint.  A  kinti  lámpa  ráeső  gyér  fényében  csak  annyit lehetett róla
megállapítani, hogy derekánál szorosan összeszíjazott esőkabátot és mélyen a
szemébe  húzott  kalapot  visel.  Nem volt valami bizalomgerjesztő jelenség,
különösen  éjszaka,  egy  olyan  környéken,  amerre  senki  sem jár. A régen
leállított  gyárak,  az évek óta elhagyatottan omladozó raktárak kerületében
csak ez a halottasház képviselte morbid módon az életet.

   Más  talán  óvakodott  volna  ajtót  nyitni, de Saddent nem abból a fából
faragták,  nem  abból a fajtából való volt, amelyik elgondolkodik, mit keres
egy ilyen helyen éjszaka egy idegen. Habozás nélkül tárta szélesre az ajtót.
Az  ismeretlen  sikerült  az, ami már nagyon régen senkinek sem, felkeltette
Sadden érdeklődését.

   - Mit  akar?  -  kérdezte  mogorván  az  odakint állótól.  Nem volt nehéz
kitalálnia, hogy ezúttal nem új "ügyfele" érkezett.

   A  másik  a  kalapjához  nyúlt  és  megbillentette egy olyan mozdulattal,
amelyet  kis  fantáziával  akár köszönésnek is vehetett volna a vele szemben
álló.

   - Egy üzletet kínálok - tért a lényegre azonnal. Úgy látszott,  Saddenhez
hasonlóan, ő sem híve a felesleges szócséplésnek, tiszteletköröknek.

   - Nem  veszek  semmit  -  legyintett  elutasítóan  a  hullaház  őre.  Nem
szívelhette  az  ügynököket.  Bár  ez  a  férfi  nem látszott ügynöknek, nem
lehetett   más.  Neki  nem  volt  eladnivalója,  tehát  a  másiknak  kellett
rendelkeznie ilyesmivel.

   - Én  akarok  vásárolni  valamit  magától  -  mondta  az   idegen.  -  De
bemehetnék?

   Saddennek nem volt szüksége pénzre, de kíváncsi volt, hogy mit akar venni
tőle  a  férfi.  Félreállt  és  beengedte az idegent. Aztán gondosan bezárta
mögötte  az  ajtót. Nem szerette volna, ha valaki véletlenül rájuk nyit. Sem
az  új  "pácienseket"  hozók, sem a férfi esetleges társai. Mert félős ugyan
nem  volt,  de  óvatos  igen. És nem kívánt egy pengét, vagy golyót a bordái
közé. Ezen a környéken pedig bármi megtörténhetett.

   Az idegen megállt a folyosón és ott visszafordulva nézte, hogyan zárja be
mögötte  Sadden  a  törhetetlen  üvegből  készült ajtót. Az még a biztonsági
láncot is beakasztotta, szokásától eltérően.

   Miután végzett az idegenhez fordult.

   - Hallgatom - mondta hangsúlytalanul, ahogy a robotok beszélnek a  sci-fi
filmekben. Érzelemmentesen, hidegen.

   A férfi a zsebébe nyúlt és Sadden izmai megfeszültek. Tudta, még akkor is
van  esélye,  ha  az egy pisztolyt húz elő. A szinte emberfeletti gyorsaság,
amivel megáldotta a sors, elég bárkivel szemben. De nem kellett kihasználnia
képességeit. A másik egy köteg pénzt vett elő és Sadden felé nyújtotta.

   - Ez a magáé.

   - Mit kér cserébe? - kérdezte az őr.

   - Egy  órát, magányosan a boncteremben, a legfrissebb halottal, ami  csak
akad.

   Sadden  lassan rábólintott. Nem a pénz miatt, pedig igazán szép összegnek
látszott a vastag köteg bankó.

   - Miért akarhat valaki egy őszi hajnalon eltölteni egy órát egy halottal?
-  gondolta,  de  nem  tette fel hangosan a kérdést. Inkább a pénzért nyúlt.
Higgye  az  idegen,  hogy az győzte meg. Az hagyta, hogy kivegye a kezéből a
bankjegy  köteget.  Sadden  elsüllyesztette  a  zsebében  a  pénzt,  aztán a
halottasház egyetlen boncterme felé intett.

   - Kettő  van  odabent.  Még  válogathat  is...  Egy  koszos  öregasszony.
Valamelyik  pincében  találtak rá, a közelben. Lehet már, vagy két napos. De
csak  ma  akadt  rá  valami  másik csavargó, aki ismerte. A másik egy fiatal
fickó. Lőtt seb. Ma délután még élt.

   - Ez kell - mondta az idegen. - A friss. A másikat vigye ki.

   - Zavarja? - kérdezte enyhe gúnnyal a hangjában Sadden.

   A  másik metszőn nézett rá, de nem felelt. Csak meredt rá kifejezéstelen,
hideg  szemeivel.  Sadden  nem szégyellte el magát és nem jött zavarba. De a
másik  fizetett.  Ment  és kitolta a boncteremből a guruló asztalt, melyen a
vénasszony  hullája  hevert.  Eredetileg is a hűtőkamrák valamelyikében lett
volna  a  helye, az előírás úgy szólt, hogy a már nem friss halottakat hűtve
kell  tárolni, de ő kellemetlenséget akart okozni a kollégájának, aki reggel
jött váltani őt.

   Betolta  az  asztalt  a hűtőkamrák előterébe, aztán visszatért a folyosón
várakozó férfihez.

   - Már csak a pasi van odabent. Ott fekszik, letakarva a középső asztalon.

   Az idegen bólintott.

   - Gondolom  van dolga - mondta Saddennek - foglalkozhat például a  halott
nővel,  vagy azzal, amivel akkor foglalkozott, amikor érkeztem. Nem szeretem
ha zavarnak.

   - Ha reggel hatig végez, nem fogja senki sem zavarni - felelte Sadden.

   Háromra járhatott az idő.

   Az idegen ismét helyeslően intett.

   - Annyi  idő bőven elég lesz. Nem hiszem, hogy egy óránál  tovább kellene
maradnom... - mondta.

   Sadden  megrántotta  vállát  és  ment,  hogy  betegye  a  nőt  valamelyik
rekeszbe.  De esze ágában sem volt visszatérnie a könyvéhez. Azt remélte, ma
éjjel  olyasmit láthat, amiről eddig csak olvasott, amit eddig csak filmeken
láthatott.

   Mint később kiderült, nem is tévedett.

   Az  öregasszonyt  belökni  valamelyik rekeszbe néhány pillanat műve volt.
Aztán  azzal  a  nesztelen,  lopakodó  járással,  amelyet  még az árvaházban
tanult, mikor éjszakánként leszökött a könyvtárba, hogy hozzájuthasson a nem
a korosztályának szánt olvasmányokhoz, a boncterem ajtajához osont. A falhoz
tapadva lesett be az ajtó keskeny üvegablakán.

   Odabent,  az  idegen  lekapcsolta a világítást. A fiatal férfi holttestét
leemelte  a boncasztalról és lefektette a földre, arccal a mennyezet felé. A
varázsló  ráfeküdt  a  halottra,  szorosan  átkarolta és érthetetlen, idegen
nyelven  folyton  ugyanazt  a néhány mondatot ismételgette, ajkát szorosan a
halott összezárt ajkára szorítva.

   Sadden,  ahogy  meglátta, azonnal tudta mi történik, mire készül a másik.
Hullatáncoltatásra,  a  tibeti  varázslók  rítusa  szerint.  Az  idegen  nem
látszott  keleti fajtának, de attól még ismerhette a Himalája csúcsai között
élők mágiáját, amiről Sadden csak olvasott. Mint ahogy minden másról is csak
olvasott.

   Mindig jó memóriája volt. Könnyedén még jegyezte a szöveget, amit a másik
ismételgetett  s  bár  a  pontos jelentése homályban maradt előtte, de tudta
ennek  nincs  jelentősége.  A  bűvigék  akkor is hatásosak, ha kiejtőjük nem
tudja, mit jelentenek, csak hinni kell bennük, hinni mélyen és őszintén.

   Ami   pedig   ezután  történt,  a  leghitetlenebb,  leg-földhöz-ragadtabb
materialistát is meggyőzte volna.

   Odabent  a  hulla  összerázkódott.  Az  örök mozdulatlanságra ítélt izmok
egyre   nagyobbakat   rándultak,   a   halott   egyre   hevesebben  mozgott,
rángatódzott,  míg  végül  talpra  ugrott.  A  varázsló továbbra is szorosan
ölelte, arcát, ajkát a halottéhoz tapasztva egy pillanatra sem hagyta abba a
varázsmondások  ismételgetését.  Ha egyetlen másodpercre is abbamaradnának a
mantrák,  az  azonnali  halálát  okozná  az  élesztőnek,  aki olyan messzire
merészkedett, hogy a bardóban - a halál és az élet közötti köztes állapotban
-  tartózkodó  lelket  rángatja  vissza  az  elhagyott testbe, hogy energiát
merítsen belőle, hogy a magáéba olvassza erejét, tudását.

   A   hulla   egyre   nagyobbakat  ugrott,  különös  táncba  kezdett,  azon
igyekezvén,  hogy  levesse  magáról  kínzóját.  A  varázsló láthatóan minden
erejét  megfeszítve  ölelte, mert ha a halottnak sikerülne levetnie magáról,
ha   sikerülne  kitépnie  magát  az  ölelésből,  mely  az  élőt  a  halottal
összekötötte, a varázsló azon nyomban szörnyet halna.

   A   hulla   már-már   a  mennyezetbe  verte  a  fejét,  hatalmas  ugrásai
következtében,  mikor  eddig  szorosan összezárt ajkai lassan szétnyíltak és
szájából kezdett előcsúszni a nyelve.

   Sadden  a  szemét  kimeresztve figyelt. Tudta, most olyat láthat, amilyet
nyugati ember talán még sohasem látott, a halálos csókot.

   A  hulla  nyelve  lassan  végigsimította  a varázsló ajkait, aztán lassan
becsusszant a szájába. Egyre mélyebbre és mélyebbre.

   Eljött    a    döntő    pillanat.    A   varázsló   egyetlen   határozott
állkapocsmozdulattal  harapta  le  a  hulla nyelvét. A varázslat sikerült, a
mágus túlélte a halálos próbát, s nem csak, hogy megúszta a kísérletet, mely
könnyen az életébe kerülhetett volna, de még a halott kincset érő nyelvét is
sikerült  megszereznie.  Segítségével sokszorosára növelheti varázshatalmát,
az ajkán kiejtett igék erejének semmi sem állhat ellent.

   A  hulla,  ahogy  nyelvét  veszítette,  abban  a pillanatban darab faként
zuhant  a földre. A varázsló pedig rá. Kimerítette az idők mélységeiből, az,
egy  sötétebb  korból,  származó rítus. Néhány másodpercig elnyúlva hevert a
holttesten, aztán lassan feltérdelt. A halott nyelvét bal kezével vette ki a
szájából.

   Sikerült  elérnie, amire vágyott, most már semmi sem állhatja útját, hogy
a legnagyobbak sorába emelkedhessék. Talán a fáradtság tette, talán az öröm,
talán  mind  a  kettő. Vagy az, hogy nem hitte, akad ember a városban, rajta
kívül, aki rémület nélkül képes végignézni egy ilyen szertartást, tudva hogy
mi történik?

   Már  sosem derül ki. De gyanútlan volt, nem figyelt maga mögé. Csak akkor
értette  meg,  hogy óriási hibát követett el, mikor a hosszú pengéjű szike a
tarkójába  merült.  Ajkai  szóra  nyíltak,  hogy  egy átokkal álljon bosszút
gyilkosán,  de  az  kirántotta  a szikét a tarkójából és egyetlen határozott
mozdulattal, fültől fülig elmetszette a torkát.

   Az  átok  igéi  véres  bugyborékolásba  fulladtak.  A  gyilkos  elengedte
áldozatát  s  az  támaszték  hiányában,  arcra borult a földön. Még néhányat
rángott, aztán vége volt.

   Sadden félredobta a véres pengét. Már nem volt rá szüksége. Lehajolt és a
lábainál  heverő  halott  kezéből  óvatosan  kiemelte a másik hulla nyelvét.
Zsebre vágta megfeketedett húsdarabot.

   Ezzel  megvolna. De a nyelvvel semmire sem megy önmagában. Szüksége van a
varázsló  tudására  is,  hogy végre az lehessen, ami mindig szeretett volna,
egész életében.

   Hanyatt  fordította a hullát, ráfeküdt, szorosan átölelte és ismételgetni
kezdte az imént hallott igéket...
Google
 
Web iqdepo.hu
    © Copyright 1996-2019
    iqdepo / intelligence quotient designing power - digitális kultúrmisszió 1996 óta
    All rights reserved. Minden jog fenntartva. | xhtml, css, 508
internetes partnerünk:
Netmester
netmester a holnaptervező